camp

Miközben teljes erővel folyt a Kadhafi elleni háború, a színfalak mögött az USA és a NATO országok eldöntötték, hogy a nacionalista arab rendszerek elleni harcnak nem vetnek véget és egy lendületből próbálják elfoglalni végső harcálláspontjukat az Irán elleni nagy támadáshoz. Minden elemzés azt mutatta, hogy a fiatal Asszad rendszerének szétverése nélkül nem biztosítható szilárd hátország Irán megtámadásához. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy egy Szíria elleni támadásnak óriási a politikai és a katonai kockázata is, ráadásul a kimenetele többesélyes.
Nem lehet elhallgatni, hogy Szíria megtámadása közvetlenül és súlyosan ütközik Oroszország nemzetközi érdekeivel és geostratégiai pozíciójával. Tudvalévő, hogy Szíria területén komoly erőt reprezentáló orosz tengerészeti támaszpont működik, amelyet ráadásul a legutóbbi időszakban szereltek föl a legkorszerűbb rakétafegyverekkel. Jelenleg folynak az előkészületek arra, hogy ne csak az orosz, hanem a szíriai haditengerészeti erők is hadrendbe állítsák a legkorszerűbb orosz tengeralattjáró-elhárító szuperrakétákat. Orosz külügyi és katonapolitikai szakértők az elmúlt hetekben több nemzetközi fórumon fejtették ki, hogy a NATO esetleges szíriai hadműveletei Moszkva értelmezésében nem jelenthet mást, mint kísérletet Oroszország erőinek a Földközi tenger térségéből történő teljes kiszorítására. Ez a megközelítés, amit Lavrov orosz külügyminiszter a napokban erősített meg, egyértelműen mutatja, hogy Szíria megtámadása a közvetlen amerikai-orosz katonai konfrontáció határait súrolja. A kialakuló helyzet súlyosságát politikai aspektusból tovább fokozza az a reális lehetőség, hogy Szíria segítséget kér szuverenitása megvédéséért Oroszországtól. Az orosz elemzők óvatosan közelítik meg ezt a problémát, de azt minden esetre hangsúlyozzák, hogy az eddigi orosz-amerikai tárgyalások során nem közeledtek az álláspontok és pillanatnyilag biztosra vehető, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában – Kínával egyetértésben - vétóval fogja megakadályozni a Szíria politikai és gazdasági elszigetelésére irányuló nyugati javaslatokat, amelyek célja az ország destabilizálása. Komoly világpolitikai jelentősége van annak, hogy a a „négy nagy szövetsége”(BRIC) teljes egységben lép fel e tekintetben, vagyis Brazília és India az orosz-kínai álláspontot képviseli. Hasonlóan éles problémaként merül fel a Szíriát jelenleg határozottan támogató Irán magatartása egy nyugati támadás esetén. Teherán pontosan tisztában van az arab rendszerek ellen indított háborúk stratégiai irányával és ennek megfelelően hatalmas ütemben erősíti védelmi potenciálját.
Tény viszont, hogy Szíriában napról napra romlik a helyzet és egyre világosabban látszik, hogy a lázadó erők a hatalommal történő konfliktust minden áron ki fogják provokálni. Sok nemzetközi megfigyelő szerint Asszad elnök sorsa megpecsételődött, hiszen a nyugati államok már kinyilatkoztatták, hogy nem fogadják el őt Szíria legitim vezetőjének. Általános vélemény szerint a Szíria elleni támadás első sorban az iraki háború forgatókönyvéhez hasonlít, vagyis rövid időn belül teljesen destabilizálódik a belső helyzet és bármelyik pillanatban várható a katonai támadás az ország ellen.
Az események hátterében a világ számára ismeretlen és meglehetősen rejtélyes folyamatok zajlanak. Nagy-Britannia és Franciaország kezdeményező szerepet vállalt Szíria politikai kompromittálásában, az ország elszigetelésében, illetve Asszad legitimitásának megfosztásában. Ugyanakkor több forrás megerősíti, hogy a szíriai kormányerők vérengzéseiről szóló hírek legalábbis túlzottak. Harminc évvel ezelőtt, amikor Asszad tábornok minden jel szerint 10 – 40 ezer felkelő likvidálásának árán szilárdította meg rendszerét, a világ túltette magát a szélsőséges iszlám erők felszámolásán, igaz Szíria számára akkor biztos hátországot jelentett a Szovjetunió támogatása. Az ifjú Asszad a fokozatos nyitás és az óvatos politikai-gazdasági reformok útján akarta stabilizálni az ország helyzetét, az ugyanis vitán felül áll, hogy a szíriai rendszer megújításra szorul. A helyzet első sorban azért vált kezelhetetlenné, mert a hatalom elleni mozgalmak élére a Muzulmán Testvériség szélsőséges csoportjai álltak, a Nyugat azonban jelenleg is „demokratikus erőkről” beszél és egyértelműen támogatja az Asszad-ellenes erőket. Ez az az anomália, amire csak az események hátterének legmélyén látszik valamiféle magyarázat.

                             Új oszmán birodalom a láthatáron

Augusztus elején még nem lehetett felmérni annak a rövid látogatásnak a jelentőségét, amit Ahmet Davutoglu, török külügymniniszter tett Damaszkuszban. A török diplomácia vezetője – mint utóbb kiderült – Erdogan elnök ultimátumát közvetítette Asszadnak. Törökország követelte a polgári lakosság elleni katonai műveletek azonnali beszüntetését, illetve rövid időn belül a szabad és demokratikus választások kiírását. Az üzenet szerint ez Törökország utolsó figyelmeztetése, és amennyiben Ankara követelése nem teljesül, a török kormány illegitimnek nyilvánítja Asszad rendszerét. A látogatással egyidőben Hillary Clinton amerikai külügyminiszter nyilatkozatot adott ki arról, hogy az USA „a szíriai események ütőerén” tartja az ujját és figyelemmel kíséri a demokratikus küzdelmeket. Szíria viszonylag mérsékelt hangnemben válaszolt, de leszögezte, hogy a demokratikus reformok bevezetése mellett a kormány továbbra is határozottan fellép a fegyveres lázadások ellen. Néhány nap múlva Ankarában összeült a török nemzetbiztonsági tanács, amely politikai, gazdasági és katonai intézkedések tervét vitatta meg Szíriával szemben.
A helyzet kritikussá vált, ugyanis félreérthetetlen volt Törökország támadási szándéka és hajlandósága. A szír biztonsági erők szerint a szíriai lázadó csoportok legalább 40 százalékát Törökországban képezték ki és onnan dobták át Szíriába a rendszer destabilizálásának céljából. Ezek a csoportok a Muzulmán Testvériség mozgalom fegyveres egységei, Törökország tehát gyakorlatilag azt követeli Szíriától, hogy adjon szabad utat a szélsőséges erőknek, akik „hitben a testvérei” a törököknek. A szíriai felkelők irányító centruma is Isztambulban működik és a török kormány támogatását élvezi.
A szíriai hadsereg akciói – mindenek előtt a hama-i események – nyomán rendkívül erős nemzetközi nyomás nehezedett Szíriára. Nyilvánvalóvá vált, hogy Asszad elnök lába alól lassan kicsúszik a talaj, hiszen az események egyirányú utcába kerültek és a kormány képtelen megfelelően kezelni az eseményeket. A Kalocsnyikovokkal fölszerelt békés tüntetők ellen egyre fokozottabb fegyveres bevetésekre került sor és megállíthatatlanul nőtt a halálos áldozatok száma. Törökország ebben a zavaros helyzetben a jelek szerint megkapta a Nyugat támogatását egy Szíria elleni katonai beavatkozásra. Ez a döntés egybevág azokkal a nem túlzottan szellőztetett török elképzelésekkel, melyek célja a XX-ik század folyamán elvesztett török területek visszaszerzése. Ez a terv évtizedek óta mérgezi Szíria és Törökország viszonyát és szoros összefühhésben van Demirel, egykori török miniszterelnök ambíciózus tervével, amely 1,7 millió hektárral akarta növelni a megművelhető török területeket. Ezt biztosítják a Tigris és az Eufrátesz folyón a hatalmas lépcsőzetes víztározók, amelyek a közvetlen kiváltó okai a török-iraki és a török-szíriai konfliktusoknak. Törökország olyan pozícióba került, hogy bármikor beavatkozhat e két állam vízellátásába, ráadásul Ankara igényt tart iraki és szíriai olajmezőkre is.
A Nyugat visszafogott magatartást tanúsított ebben a kérdésben az elmúlt évtizedek folyamán, de most több nemzetközi megfigyelő szerint a NATO-szövetséges Törökország képes lenne szinte önerőből megoldani a nyugati befolyási övezet kiterjesztését, saját területi követeléseinek érvényesítésével. Ankara valójában az első világháborúban elveszített és jelenleg Palesztinához, Libanonhoz, Szíriához és Jordániához tartozó, valamint Mezopotámia és az Arab-félsziget bizonyos részeit akarja visszaszerezni, de egykori oszmán birtokok kerültek Egyiptom és Líbia területére is. Pillanatnyilag kiszámíthatatlan, hogy Törökország meddig képes terjeszkedni, de az tény, hogy valamennyi arab országban megtalálhatók az Ankarából és Isztambulból irányított muzulmán csoportok. Az viszont nem lehet kérdés, hogy egy Szíria elleni török támadással Törökország is bejelentkezik az arab világ vezetői pozíciójának elfoglalására és ebből a szempontból nem csak az USA-t és a nyugat-európai államokat, de Izraelt is szövetségesei között tudhatja. Mindennek egyenes következménye, hogy Szíria megtámadása beláthatatlan konfliktusba sodorhatja az egész világot.

                                                                                      (következő számunkban folytatjuk)
 

Aki látta, soha nem felejti el. Ez azokban az években volt, amikor a háború előtt született utolsó nemzedék végleg felnőtt és kötelességének érezte, hogy hitet tegyen az egész emberiség előtt a béke mellett, Az ő életüket, családjuk, szüleik sorsát a nagy honvédő háború határozta meg. Hogy a mai ízlés túl sok romantikát, eszményítést és heroizmust talál benne? Lehet. De nem biztos, hogy a ma nemzedéke élve és épségben kerülne ki egy pusztító világháborúból. A legnagyobb baj az, hogy az európai népek többsége azt hiszi, beláthatatlan távolságra van a háborútól. Ennek pedig inkább az ellenkezője igaz. Egy mai fiatalnak semmit nem mond Jevtusenko híres verse: "Akarnak-e az oroszok háborút?" (Garai Gábor szép fordításában: "Akar-e Moszkva háborút?"). De nekik fontos volt, hogy kimondják. Egy olyan nemzedék vette birtokba a Szovjetuniót, melynek életét a végzetes tragédiák sorozata alakította. És ők mégis nagyok, okosak és boldogok akartak lenni. A béke, a megtisztulás és a remény nemzedéke volt. Alig néhány hónapja halt meg Bella Ahmadulina. A magyar sajtó alig említette, ez nem esemény a mai Magyarországon. És láss csodát: a nem kimondottan szovjet-szimpátiájáról híres Mandineren olyan emberi, őszinte méltatások és emlékező sorok jelentek meg róla, hogy bármely politikai erő elszégyelheti magát. A tendenciózus, orosz-ellenes propaganda, ami húsz éve a magyar hatalom kenyere, nem tudja kiölni az emberekből az emberséget és az őszinteséget, a kultúrát és az intelligenciát. Örültem neki. Most Oroszországban hetek óta különös közvélemény-kutatás folyik: melyik a kedvenc háborús filmed? Ahogy tavaly az orosz nép váratlanul elővarázsolta Sztolipin különös alakját a tízrészes televíziós sorozatban, most ugyanúgy tesz hitet a háború ellen és arról az akaratáról, hogy azért akar erős maradni, hogy megfékezze az új világháborút. A Ballada a katonáról, Grigorij Csuhraj gyönyörű filmje, amely meghódította a világot, egészen biztosan a legtöbb szavazatot megszerző filmek között lesz. Zsana Prohorenko, a női főszereplő pedig egyszerűen elvarázsolta a világot, meghódította az emberek szívét. A leglágyabb, legfinomabb, utánozhatatlanul kedves játékkal mutatta meg nekünk a legszörnyűbb tragédiát, amikor a kegyetlen háború mechanizmusa hangtalanul, ellenállhatatlanul tapossa el a szerelmet. Zsana alakítása páratlanul szép és felejthetetlen. Milliók emlékezetébe vésődött a néma, megrázóan gyönyörű és szívszorító képsor, amikor Zsana a lepusztult házak között az utcai csapnál megmossa a lábát. Ilyen költészetet azóta sem produkált a filmvilág. Egyszeri csoda, ami megismételhetetlen és felejthetetlen. A 72 évesen elhúnyt szinésznő a szovjet művészet örökké ragyogó csillaga.  

1 (egy) százalékos béremelés a pedagógusoknak

Ha nagyon akarom, el tudom képzelni, mit érezhetnek most a pedagógusok, amikor kilátásba helyezték számukra az 1 százalékos béremelést. De azt nem, hogy a nemzet mire gondol, amikor évek óta a szeme előtt verik szét a magyar iskolarendszert, lezüllesztik az iskolákat, a tanórákról száműzik a tudást, elnyomorítják a pedagógusokat és tízezrével ontják az iskolapadok a fiatalokat, akiknek fogalmuk sincs (mert nem is lehet), hogy mit kezdjenek az életben. A mai iskolarendszerben a legjobban azok járnak, akik még a nyolc általánost sem végzik el. Nekik általában biztosított a jövőjük. Segélyek, országos- és EU-programok, speciális intézményrendszerek és befolyásos lobbisták gondoskodnak arról, hogy megfelelő hátterük legyen a semmittevéshez, vagy a bűnözéshez. Akik viszont szerencsétlenségükre felsőfokú végzettséget szereznek, kénytelenek tudomásul venni, hogy a hazának nincs szüksége rájuk. Az egyetemekről, főiskolákról kikerülő diplomások felére a tudásalapú haza nem tart igényt. Ez lett az úgynevezett bolognai rendszer következménye, amit persze előre lehetett látni. A magyar felsőoktatási rendszer ugyanolyan álcázott állami bevétel-termelő forrás lett, mint a közlekedési rendőrség, vagy a parlagfű-felügyelet. A hallgatói létszám üzleti alapú felduzzasztása, a tanárok agyonterhelése és mindennek következményeként az oktatás színvonalának döbbenetes mértékű csökkenése azt eredményezte, hogy a rendszerváltás után egyetemeink kivetkőztek önmagukból, elveszítették méltóságukat, évszázadok óta őrzött egyéniségüket, szuverén szellemi arculatukat. Dícséret mindenkinek, aki tevőleges részt vállalt ebben a disznóságban.
Ki mer ma emelt fővel a pedagógusok szemébe nézni? Ki meri nyíltan megmondani, mit műveltünk velük? Ez az ország, amely sose tudta normális anyagi megbecsülésben részesíteni tanárait, de osztatlan és nagy tekintéllyel, őszinte hálával próbálta érzékeltetni azt, hogy mivel tartozik nekik, mindig büszke volt – mert lehetett – a hihetetlen áldozatra, amit a mi magyar iskoláink hoztak azért, hogy tettrekész, művelt és felkészült fiatalokat adjanak a nemzetnek. Az ő érdemük, hogy a magyar iskolák Nobel-díjas géniuszok, világhírű tudósok sorát adták a nagyvilágnak, és, hogy magyar oktatók, kutatók, tudományos szakemberek százai nemzetközi elismertséget szereztek Magyarországnak a XX-ik század világmodernizációs folyamatában. Mint ahogy az, hogy kaput nyitottak a tudás és a világ felé a legeldugottabb tanyákon, falvakban felnőtt kisiskolások számára is. A piciny, parasztházakból kialakított, egy-két-három tanítós vidéki iskoláink éppúgy, mint népi kollégiumaink, csodát csináltak, amikor Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és mások útmutatása alapján fölszabadították a magyar népben rejlő kreativitást és tehetséget. Amikor Magyarországra zuhant történelmének legnagyobb tragédiája, Klebersberg Kuno az iskolában, a műveltségben és a tudásban jelölte meg az erőt, amivel a nemzet túlélheti a katasztrófát és utat talál a jövő felé. Vagyis: a pedagógusokba vetette minden reményét. Ők pedig teljesítettek, hozták a formájukat, mint mindig, amikor a víz fölé kellett emelni az országot. A rendszerváltás előtti évtizedekben nem volt olyan nemzetközi diákverseny, ahol a magyarok ne az élen végeztek volna. A magyar pedagógiát és oktatási rendszert a legmagasabb fokú nemzetközi elismerés övezte. A világ minden részéről érkeztek hozzánk tanárok, oktatási szakemberek, szociológusok, hogy tanulmányozzák a nálunk folyó pedagógiai munkát. Elképesztő és hihetetlen, hogy erről a magaslatról húsz év alatt micsoda mélységbe zuhant a magyar iskola. Ami történt, nem más, mint történelmi merénylet a legértékesebb magyar nemzeti kincs, az iskola ellen. A legkompetensebb összehasonlító módszerek alapján diákjaink teljesítményét egy legutóbbi, mintegy 40 országra kiterjedő felmérés a 25-35-ik hely közötti pozíciókra értékelte. De ezen már senki nem csodálkozik. Szégyen-gyalázat, ami az iskolák körül zajlik az utóbbi években. Az iskolákban, a tananyagban, az oktatás egész rendszerében anarchia, fejetlenség és szándékos destrukció uralkodik.
Az új oktatásügyi rezsim átláthatatlan dzsumbujjal került szembe. Heroikus erőfeszítés kell ahhoz, hogy akárcsak egyetlen érdemi lépést tehessen előre. Az egész ország szégyene, hogy pedagógusaink nyomasztó egzisztenciális gondok közepette dolgoznak, megalázóan alacsony fizetésért. Miféle oktatásügy az, amelyik úgy működik, hogy a tanárok napról napra élnek, anyagi gondok közepette; kikapcsolódásra, művelődésre, önképzésre, szakmai irodalomra egyszerűen nincs pénzük? Szörnyű volt hallani Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár bejelentését az 1 százalékos pedagógus-béremelésről. Szörnyű volt hallani, mert azt jelzi, hogy Hoffmann Rózsa, aki kívülről-belülről pontosan ismeri az oktatásügy és a pedagógusok problémáit, irányítóként olyan helyzetbe került, ahol nincs érdemleges mozgástere ahhoz, hogy megvalósítsa, amit akar és ami elengedhetetlenül szükséges a pedagógus-társadalom minimális biztonságának megalapozásához. De lehet-e egyetlen ember nyakába akasztani ekkora felelősséget, anélkül, hogy hozzá mérhető intézkedési lehetőséget kapjon?
A NAT (nemzeti alaptanterv) visszaállítása elengedhetetlen a tanügyi rend megteremtéséhez. A NAT azonban hiába alapvető fontosságú, mégis csak egyetlen ügy a rendezetlenségek sorában. Ott vannak a szétvert, megszűntetett iskolák, amiket a sanda oktatási kormányzatok és az alkalmatlan, felelőtlen és a korrupcióban lubickoló önkormányzatok közösen áldoztak fel, elapasztva egy csomó falu és tanya összetartó erejét, egyetlen szellemi centrumát. Szélnek eresztették a pedagógusokat, a kistelepülések értelmiségi magját. A bezárt iskolák jelentős része szövevényes pénzügyek, önkormányzati síbolások homályában szívódott fel. Ahol pedig nincs iskola, ott nincs sem rend, sem közösség. Azt mindenki elfogadta, hogy nem jutott pénz az iskolára, de senki nem nézte meg, hogy akkor mire jutott. Itt az ideje annak, hogy önkéntes civil szervezetek vizsgálják ki minden egyes iskola felszámolásának konkrét körülményeit! A nyilvánosság elé kell tárni a tényeket és felelősségre vonni azokat, akik főszerepet játszottak az országos és helyi szintű iskolairtásban.
Rendet kell végre tenni az iskolákban, olyan légkört és feltételeket teremteni, ami az oktatást és nevelést szolgálja. Ma a pedagógusok munkakörülményeit egyetlen szóval lehet jellemezni: borzalmas. Hogy kerülhetett a magyar iskola olyan helyzetbe, hogy pedagógusokat diákok és szülők bántalmazni merjenek? Erre nem magyarázat semmiféle külföldi példa. És ne gondolja senki, hogy az ilyen esetek véletlen extremitások. Ellenkezőleg: az iskolák, a tanulás, a műveltség és a pedagógusok leértékelésének biztos jelzői. Az iskolák elleni politikai gengszterizmus szükségszerűen aktivizálta azt a réteget, amelyik számára minden tisztességes teljesítmény - a munka éppúgy, mint a tanulás – ellenség és a jövőt a semmiért kapott, vagy az összelopott vagyon jelenti. Az oktatási rendszer ellen minden eddiginél veszedelmesebb támadás van készülőben. A helyzet sokkal súlyosabb annál, mint amilyennek pillanatnyilag látszik. Nem árnyalt jogszabályi módosításokra, hanem azonnali, határozott és szigorú intézkedésekre, súlyos büntetésekre van szükség. Aki nem való az iskolába, azt el kell onnan távolítani. Ehhez meg kell teremteni a szükséges jogi, szervezeti és biztonsági feltételeket. Teoretikus, terméketlen viták helyett javító-intézeteket kell létrehozni. Halaszthatatlan az ifjúságvédelemmel és a fiatalkorú bűnözéssel kapcsolatos szervezeti és személyi körülmények átvilágítása, ami főként igazságügyi és rendészeti feladat. Ha az állam az iskolák rendjét és nyugalmát nem képes biztosítani, rövid idő alatt társadalmi méretűvé válik az anarchia.
Az iskola nem a társadalmi feszültségek levezetésének kísérleti laboratóriuma, hanem a magyar nemzeti oktatás és nevelés alapvető színtere. Ez nem vitakérdés, hanem kikezdhetetlen prioritás. Nincs helye semmiféle másként gondolkodásnak, mert nincs másik út. Mindenkinek: a politikának és a társadalomnak egyaránt tudomásul kell vennie, hogy a nemzet jövője az iskolában dől el. Azért fontos ennek hangsúlyozása, mert oly korban élünk, amikor titokzatos erők kitartóan próbálkoznak a magyar iskolarendszer elsüllyesztésével. „A legolcsóbb gyarmatosítás az agymosás” – mondta Churchill – és ami napjainkban zajlik az iskolákban, erősen emlékeztet az ifjúság szándékos szellemi elnyomorítására. A mai Magyarország iskoláinak legfontosabb programja az úgynevezett integráció. Éjjel-nappal ettől hangos a politika és a tömegkommunikáció. Amit ez a kifejezés nálunk takar, nem más, mint egy akkora botrány, ami a magyar oktatásügy történetében példa nélkül áll: a politika kartácstüzet zúdít az iskolára. Olyan gyakorlat, amit most tűzzel-vassal kényszerítenek a magyar iskolára, sehol a világon nincs. Ahol megpróbálkoztak valami hasonlóval, azonnal be is szüntették, mivel ellenkező hatást váltott ki, mint amire számítottak. Magyarországon azt értik iskolai integráción, hogy az iskolákat, a diákközösségeket elárasztják az évtizedek óta munkára alkalmatlan, civilizálatan, fél-analfabéta, bűnözésből és állami segélyekből élő rétegek gyermekeivel. Magyarán: közveszélyes fiatalkorúak tömegével, akiknek sem késztetésük, sem képességük, sem lehetőségük nincs ahhoz, hogy tanuljanak. De ami még riasztóbb: ahhoz sem, hogy legalább olyan mértékben alkalmazkodjanak az iskolai közösségekhez, hogy ne tegyék lehetetlenné az oktatást. Többen közülük késsel, bicskával, boxerrel, gumibottal járnak iskolába, csoportosan megtámadják a gyerekeket, leszedik a ruhájukat és ellopnak tőlük mindent, aminek értéke van. Megfenyegetik, zsarolják a diákokat és most már vannak példák arra, hogy ha éppen ahhoz van kedvük, nekimennek a tanároknak. Vagy beküldik a szüleiket, rokonaikat, akik aztán jól összeverik a pedagógust. Ennek a rétegnek esze ágában sincs tanulni, pláne integrálódni. Nekik és családjuknak az iskola fölösleges kényszerűség. Mindehhez vegyük hozzá, hogy egy részük effektíve értelmi fogyatékos, olyan primitív személyiség-karakterrel, amit – főként egy iskolában – sem a gyerekek, sem a tanárok nem képesek tolerálni. Az így – politikai kényszerből – megnyomorított iskolák alatt bezuhan a talapzat. A pedagógusok nem tudnak tanítani, a gyerekek nem tudnak tanulni. Diákok, tanárok, szülők megtépázott idegrendszerrel, kétségbeesve keresik a kiutat a csapdából. Elkezdődik a menekülés. Ebben a szülőké a főszerep. Nehézséget, költséget nem kímélnek, hogy a gyerekeket távolabbi iskolákban helyezzék el. Amíg tiszta a levegő, megszállják a busszal, vagy autóval elérhető környező települések iskoláit. Korábban kelnek, később fekszenek, naponta ide-oda utaztatják a gyerekeket, akiknek így kevesebb idejük marad az otthoni tanulásra és a pihenésre, fizetik a buszjegyet, a benzint, csak azért, hogy normális körülmények között tanulhassanak. Egy idő után a faluban fejre áll az iskola, mert kevés a gyerek. Az önkormányzat – amely lábhoz tett fegyverrel, tétlenül figyelte az iskola ellehetetlenülését – ekkor magához tér a dermedtségből. Kimutatja, milyen sok pénzbe kerül az iskola. Elküldi a tanárokat, becsukja a kapukat. Majd lázas gondolkodásba kezd, milyen pályázaton lehetne pénzt szerezni az iskola átalakítására. Aztán megérkezik a pénz, az iskolaépületet vagy eladják, vagy kinevezik klubnak, teleháznak, könyvtárnak, közmunka-raktárnak, stb, amit persze működtetni kell. Kideríthetetlenek a pénzek útjai. Csak az biztos, hogy a falusi iskolának annyi. (Félreértés ne essék: az eddigi időszakban körülbelül ez volt az állami szinten is támogatott pálya. Ami történt, megfelelt az oktatásügyi koncepciónak.) Ennél a pontnál kezdődik egy még hajmeresztőbb szakasz. Az önkormányzat az oktatási segély mellé kiosztja az utazási segélyeket is, és az eddig a falusi iskolában állomásozó társaság is fölkerekedik. Buszra száll a környező települések iskolái felé. És minden kezdődik előlről. Azok a szülők, akik mindezek ellenére kitartanak amellett, hogy tanuljanak a gyermekei és maradt még valamijük az ingen-gatyán kívül, megint lépnek. Még távolabbi település felé veszik az irányt. És ha tehetik, alapítványi-, vagy magániskolába íratják a gyerekeket. Ez a végállomás. A menekülő szülőkről és gyermekeikről lehull a lepel. Kiderül róluk, hogy dúsgazdag, megveszekedett rasszisták, nyílt ellenségei az integrációnak. Magatartásuk ellentétes az emberi-, kisebbségi-, egyen-, és egyéb jogokkal, mivel a segélyek egyelőre nem fedezik az ilyen iskolák költségeit.
Hogy rátaláljunk e helyzet magyarázatára, két eszmefuttatás között választhatunk. Az egyik végeredménye az, hogy a jelek szerint hirtelen mindenki megbolondult, akinek köze van az oktatáspolitikához. A másiké pedig, hogy valakik szándékosan és megszállottan arra esküdtek fel, hogy ízzé-porrá zúzzák a magyar iskolát, ellehetetlenítsék az oktatást, tönkretegyék azokat a szülőket, akik normális körülmények között szeretnék taníttatni gyermekeiket, illetve őrületbe, félelembe, bizonytalanságba hajszolják az egzisztenciális elnyomorodás szélére került pedagógusokat. Ez az utóbbi variáció látszik valószínűnek. Ez a magyarországi integrált oktatás lényege, ami egyébként ellentétes a nemzeti érdekekkel, ráadásul több ponton sérti az alkotmányos jogokat.
Régóta tart a nemzetközi küzdelem az integráció körül. Az integráció értelmezése (amiben korántsincs konszenzus) közvetlenül érinti a történelmi nemzetkarakterek és a nemzeti identitás védelmének kérdését, ami – minden ellenkező híreszteléssel szemben - a XXI-ik század Európájának legalapvetőbb politikai problémája. A nagy európai nemzetek vezető politikusai már a hetvenes évek második felében figyelmeztettek arra, hogy az integráció idealisztikus felfogása és az erre épülő gyakorlat rendkívül veszélyes. Valéry Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök és Helmut Schmidt német kancellár politikai szinten fogalmazta meg, hogy a különböző – mikro- és makro szintű – integrációs folyamatok hasznosságának és hatékonyságának szigorú mennyiségi kritériumai is vannak. Ha az integráció átlép egy bizonyos mennyiségi küszöböt (ami a többségi társadalom befogadási készségének pszichikai határa), az integrációs folyamat azonnal megszakad és visszájára fordul. A nyugati államokban is egyre nagyobb nehézséget jelent a különböző szintű és jellegű civilizációk és etnikumok együttélése. Az ő helyzetüket mégis az jellemzi, hogy első sorban nem saját állampolgáraikkal, hanem bevándorló idegen népességgel kapcsolatban merülnek fel az integrációs problémák. Ezért a politika abban reménykedik – több prognózis szerint indokolatlanul -, hogy a bevándorlás radikális korlátozásával kezelni lehet a helyzetet. E tekintetben tehát nincs analógia az ottani és a magyarországi körülmények között, mégis figyelni kell azokra az - iskolai integrációt közvetlenül érintő - intézkedésekre, melyeket mostanában vezetnek be több nyugat-európai országban (Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Svédországban, vagy Norvégiában). A tapasztalatok ugyanis azt bizonyították, hogy ha egy osztályba, vagy iskolába nagyobb létszámú idegen etnikumú, vagy úgynevezett hátrányos helyzetű gyereket helyeznek el, a következmény nem eredményes integráció lesz, hanem az, hogy a normál tanulócsoportok oktatásában súlyos zavarok keletkeznek, a pedagógiai munka problémákba ütközik és a többségi tanulóközösségek teljesítménye csökkenni kezd. Ami pedig a lényeget illeti, nem az integráció, hanem a szegregáció, a két közösség egymással szembeni ellenérzése és elkülönülése erősödik fel. Ebből két fontos következtetés adódik. Bebizonyosodott, hogy reálisan akkor várható pozitív eredmény, ha egy többségi osztályba maximum 3-4 kisebbségi, vagy elmaradott civilizációs szintű diákot osztanak be. Másrészt olyan iskolákban, amelyeket Magyarországon szabályszerűen üldöznek, vagyis ahol külön osztályokat, netán iskolákat hoznak létre a problematikus gyerekek részére, sokkal jobbak a kilátások, mint a kevert tanulóközösségekben. Így célirányosabb, koncentráltabb és a speciális feltételeknek megfelelőbb pedagógia munkára van lehetőség, természetesen erre külön felkészített tanárok irányításával. Mivel az oktatás túlnyomórészt, vagy teljes mértékben külön osztályokban történik, csökken a gyerekek frusztráltsága, intenzívebbé válik a tanulási folyamat és javulnak a kilátások a közösségek harmonikus együttélésére. Természetesen az integráció rendkívül bonyolult probléma és jelenleg sem a tudomány, sem a politika nem tud biztos választ adni arra, hogy mi a kulcsa a most Európa-szerte jelentkező feszültségek megoldásának. Az azonban nyilvánvaló, hogy ami Magyarországon integráció címén történik, teljes vertikumában nagy károkat okoz az oktatásnak, rendkívül drága, eredménytelen és semmilyen korszerű feltételnek nem felel meg. A probléma egyre súlyosabb, a kilátások egyre rosszabbak. A helyzet javulásához az álhumanista, nemzetrontó, iskola-ellenes szemlélet gyökeres megváltoztatására és sokkal célirányosabb szakmai kompetenciára van szükség. A pedagógusok válláról minden fölösleges terhet azonnal le kell venni. Az ő munkájuk az oktatás és a nevelés. A pedagógus nem szociális szakmunkás, nem pszichológus, nem utcai harcos és nem rendőr. A társadalmi feszültségeket nem szabad integrálni az iskolai munkába. Magyarországon – az oktatás elleni merényletsorozat részeként – szándékosan egy kalap alá vesznek olyan problémákat, amelyek szakmai síkon teljesen elkülönülnek egymástól. Az integráció klasszikus lényege a különböző civilizációs és kulturális karakterek egymáshoz történő közelítése, tehát az úgynevezett másság elfogadása a többség részéről ebben a tartományban értelmezhető. Az iskolai integráció fogalomkörébe nem tartozik az értelmi fogyatékos, szellemileg elmaradott, bűnözői környezetben élő és bűnözői hajlamú, teljesen műveletlen és civilizálatlan, minden tekintetben deviáns gyerekek tömbszerű és erőszakos beépítése az oktatási rendszerbe. Ennek csakis egyetlen következménye lehet: a magyar iskola összeomlása. Ez pedig tűrhetetlen és megengedhetetlen.
Az elmúlt évben a közrádió egyik műsorából kiderült, hogy 2007-ben Magyarországon 98 000 élve szülés volt, és az újszülöttek közül 46 000 (a népszaporulat 47 százaléka) tartozik a cigány etnikumhoz. Vagyis: három év múlva olyan válság-szakadékba zuhan a magyar iskola, amire még nem volt példa a történelemben. Jó lenne észhez térni, mert már most is késő. És természetesen mindenkinek eredményes munkát, erőt, egészséget és szép kilátásokat kívánok az új tanévben.

VÉGE

(mai hír, hogy Orbán Viktor nem fogadta el Hoffmann Rózsa lemondását. Ezt a cikket 2010 szeptemberében írtam)

A KÖRZETI MEGBÍZOTT FÖLÖTT ELJÁRT AZ IDŐ!

A Fidesz még az új kormány megalakulása előtt repülőrajttal száguldott el a nemzetpolitikai problémák epicentruma felé. Nem kétséges: ha célhoz akar érni, veszélyes viharzónákon kell keresztülküzdenie magát. Ami a közbiztonságot illeti, a legutóbbi évek elmulasztott intézkedései miatt szinte behozhatatlan a késés. Az ország több régiójában, falvak százaiban elviselhetetlen állapotok uralkodnak. Minden szempontból indokolt, hogy Orbán Viktor a politikai átrendezés legelső ütemében tűzte napirendre a problémát.

Egyeseket azért gondolkodóba ejt a nagy rohanás. Nem világosak a napvilágra került tervek valóságos dimenziói. A politika egyfajta általánosítás ködébe csomagolja terveit. Persze mindenki tudni véli, miről van szó. De nem érti: az új hatalom miért kerüli a nyílt beszédet, ugyanúgy, mint az elsüllyedt balliberális kormányzat? Több tekintetben inkább rejtvény a közbiztonsági terv, mint világos program.

EGYRE VÉRESEBB A CSATAMEZŐ

Az akció villámgyors bejelentésének taktikai indítékai is vannak. A Fidesz-jelzőrakéta az új kurzus nemzetpolitikai értékdominanciáját sugározza, egyúttal meg akarja akadályozni, hogy a Jobbik érvényesítse kezdeményező pozícióját a cigánybűnözés elleni, egyre véresebb csatamezőn. Ez a gondolatmenet így rendben is lenne, csakhogy a közbiztonság (általános értelemben vett) erősítése nem azonos a cigánybűnözés elleni küzdelemmel. Erre utalnak a rendőrségi statisztikák is. A közbiztonsági mutatók az utóbbi években kedvező tendenciát jeleznek. Mégis összeomlott az ország biztonságérzete. Több körzetben, ahol jelentős a cigány népesség, tarthatatlan a helyzet. A magyar lakosság folyamatos lopásoknak, rablásoknak van kitéve. Eladhatatlanok az ingatlanok, értékét és értelmét veszíti a munka, a teremtő paraszti szorgalom. Egyre több az olyan település, ahol megkezdődött az elkeseredett magyar családok elvándorlása. A cigánybűnözés elüldözi ősi településeiről a lakosságot. A politika nem figyel erre a legújabb drámai fordulatra. A tradicionális népesség kiszorulása ma már számos nyugat-európai település első számú problémája. A szociológusok szerint ez egy új, minden eddiginél veszélyesebb szegregációt indított el, ami iszonyatosan éles konfliktusok kirobbanásához vezet. Csakhogy míg ott a migráció következményeiről van szó, amit a betelepülés szigorításával próbálnak csillapítani, nálunk teljes a tanácstalanság és a mellébeszélés. Jelenleg kizárólag a cigány népesség szaporodása határozza meg a folyamat ütemét és kiterjedését. Miközben a politika kitartóan szorgalmazza az úgynevezett cigány-gettók fölszámolását és a cigányság széttelepítését, a másik oldalon menekül a lakosság a cigánybűnözés elől. A következő bölcs akció vajjon a magyar lakosság visszaköltöztetése lesz a cigányság által benépesített településekre? Az emberek nem tudnak védekezni a megállíthatatlan bűnözéssel szemben. A magyar falu rettegésben él. Kirámolják házakat, elbontják a kerítéseket, a kertekből kilopnak mindent, a tyúkoktól a szőlőkaróig, kivágják a fákat, a földből kirabolják a termést. Aki szólni mer a bűnözőknek, az életével játszik. Bármikor gyilkossághoz vezetnek a konfliktusok. Évente több tízezerre tehető az olyan bűncselekmények száma, melyek legnagyobb része felderítetlen, és nem is szerepel a bűnügyi statisztikákban. Az elkeseredés és a félelem akkora, hogy sokan már be sem jelentik az eseteket, mivel tudják, hogy a rendőrség úgysem tesz semmit, másrészt joggal tartanak a következményektől. A tettesek büntetlenül garázdálkodnak és ha valaki szólni mer nekik, jó, ha a fenyegetéssel megússza. Az olaszliszkai rasszista gyilkosság óta az elviselhetetlenségig fokozódott a magyar lakosság veszélyeztetettsége. A társadalomban óráról órára nő a feszültség. Előbb-utóbb bekövetkezik a robbanás.
Az önkormányzatok gyakran teljesen magára hagyják a lakosságot, nem tesznek eleget legalapvetőbb kötelezettségüknek: a nyugalom és biztonság fenntartásának. Ez az önkormányzati törvény tételes megszegése, amit a jegyzőknek kötelességük lenne jelezni. De – mint tudjuk – a magyar önkormányzatoknak semmiféle felügyelete nincs. A települések vezetésére alkalmatlan, a lakosság elemi érdekeinek folyamatos sérelmével nem törődő önkormányzati testületek nagy része egyszerűen nem vesz tudomást a falvak összetartó szöveteit szétmarcangoló cigánybűnözésről. Saját korrupciós territóriumukat védelmezik és nem mernek határozott intézkedéseket hozni a lakók védelme érdekében. Támadásoknak és meghurcolásnak van kitéve az a néhány önkormányzati és rendőri vezető, aki kiutat keres a káoszból, nyíltan beszél a nemzetrontó cigánybűnözésről és megpróbál tenni valamit a fenyegető veszedelem ellen. Mind a kormányzati, mind a helyi politikának óriási és megkerülhetetlen a felelőssége az elmúlt két évtizedben kialakult helyzetért.

ELHALLGATOTT MAGYARELLENES RASSZIZMUS

A cigánybűnözéssel két óriási baj van. Az egyik, hogy áttör minden gátat, belülről vérezteti el a társadalmat és megkeseríti milliók életét. A másik, hogy nem szabad kimondani. Mármint azt a szót, hogy cigánybűnözés. Az úgynevezett demokraták kialakították azt a politikai reflexet, amely a cigánybűnözés hallatán azonnal kirekesztő, rasszista, fasiszta jelzőkkel kezd lövöldözni, egészen addig, amíg a valódi probléma felismerhetetlenné válik és mindenki összezavarodik. A Fidesz furcsa és hatalmi meggondoláson alapuló asszisztálása felgyorsította azt a folyamatot, ami a Jobbikot a szorító sarkába kergette, ahol minden irányból záporoznak rá az ütések. A Jobbik vezetőire példátlan presszió nehezedik. Csak remélni lehet, hogy ebben a helyzetben nem veszítik el lélekjelenlétüket és nem zuhannak be a szélsőjobboldali kalodába ahol lehetetlenné válik a védekezés és elkerülhetetlen a bukás. Ugyanakkor vannak, akik azt jósolják, hogy a párt komformizálja radikalizmusát és megpróbál nagyobb harmóniát teremteni a Fidesz hangsúlyaival. Egyik irány sem válna a Jobbik előnyére.
Elfogadhatatlan és nemzetellenes minden olyan politikai platform, ami a cigánybűnözés fölszámolására irányuló, elemi erejű népi követelést szélsőséges, rasszista, fasiszta, vagy neonáci gyökerekhez próbálja kapcsolni. Az ilyen manipuláció veszélyes irányba tematizálja a közvéleményt, aktivizálja a szélsőséges erőket és az értékrendek összezavarásával teret nyit a legvadabb rasszizmusnak, ami a nemzet széteséséhez vezet. A cigánybűnözés terrorja a polgárháború rémét jeleníti meg a közvélekedésben.
Nincs olyan szemantikai, vagy nyelvészeti képlet, amely a cigánybűnözés kifejezésről bebizonyítaná, hogy annak rasszista, pláne fasiszta tartalma van. A cigánybűnözés távolról sem azt jelenti, hogy minden cigány bűnöző, ugyanúgy, mint ahogy a német precizitás, az angol hidegvér, a francia udvariasság, stb. sem utal olyasmire, hogy minden német precíz, minden angol hidegvérű, vagy minden francia udvarias. A cigánybűnözésen a bűnözésnek egy speciális fajtáját értjük, amelyet jellemző módon cigányok követnek el a magyar településeken és most már olyan méreteket ölt, hogy ellehetetleníti és közvetlenül veszélyezteti a vidéki lakosság életét. Félelmetes arculatot ölt, amit az elkövetők elborzasztó szellemi és morális állapota motivál. Ezt támasztják alá azok a vadállati kegyetlenséggel, nem ritkán csoportosan elkövetett gyilkosságok, melyek mind jellemzőbb módon velejárói a cigánybűnözésnek. Ezeknél a cselekményeknél a rendőrség és a bíróságok által egyaránt elhallgatott magyarellenes rasszizmus domináló elem.
A cigánybűnözés körül zajló politikai csatározások fő vonalát a pártok hatalmi pozicionálása határozza meg. A szocialisták és a liberálisok virtuális demokratákká alakultak át. Mindenkit megtámadtak, aki ki merte ejteni azt a szót, hogy cigánybűnözés. Tevékenységük nyomán a zavaros eszméken felnőtt fiatalok egy része a kilátástalan tehetetlenségből és a kiábrándultságból a szélsőségek, nem ritkán a rasszizmus, a neofasiszta eszmék és jelszavak felé vette az irányt. Ez tette lehetővé a virtuális baloldaliak számára, hogy nemzetvesztő politikájukat antifasiszta politikai- és tömegdemonstrációkkal álcázva a „baloldali értékek” felkent védelmezőjeként próbálják feltüntetni magukat. Pedig kétségtelen: nem a Jobbik, sőt nem is a Magyar Gárda azonosította a cigánybűnözőket az egész magyarországi cigánysággal, hanem azok, akik saját hatalmi érdekeik miatt szemfényvesztő trükköt csináltak a súlyos nemzetpolitikai problémából.

A PÉNZHATALOM NEM TÁMOGAT NEMZETMENTÉST

A külföldi sajtóban is megjelentek olyan írások, amelyek szerint szélsőjobboldali, nacionalista magyar kurzus felhője borul a demokratikus világ fölé. Mindez motiválta a Fidesz taktikáját a választási kampány idején és érvényesül az új kormányzat stílusában is. A Jobbikkal szembeni éles Fidesz-fellépéseket azonban nem csak a hatalmi küzdelem magyarázza. A cigánybűnözésről az új kormány ugyanúgy nem beszél, mint a korábbi, és ez arra utal, hogy a Fidesz nem akarja kockára tenni nemzetközi elfogadottságát. A globális pénzhatalom, főként az amerikai és izraeli tőke nem támogat semmiféle magyar nemzetmentő akciót. Márpedig a Fidesznek a számára szükséges mozgástér biztosításhoz meg kell szereznie a pénzvilág hozzájárulását. Ezért a kormány a közrend erősítésének köpönyegébe rejti a cigánybűnözés elleni akciót.
Néhány körülmény különös figyelmet érdemel. A rendőrségre vonatkozó intézkedések nem mutatnak lényeges minőségi változást, és megmaradnak a hagyományos rendőri struktúrák és erők mennyiségi növelésénél. Ez fölvet egyfajta hiányérzetet, hiszen az eddigiekben éppen az vált világossá, hogy a cigánybűnözéssel szemben új minőségű rendőri tevékenységre, az állomány szakmai átvilágítására és igényesebb kialakítására van szükség. Ennek lehetőségét minden vonatkozásban biztosítani kell, vagyis a személyi feltételeket, a kiképzés megfelelő színvonalát, az eszköz-ellátottságot és az anyagi forrásokat.
Az az elképzelés, hogy sokkal több körzeti megbízott jelenik meg a településeken, kételyeket vet föl. A körzeti megbízotti rendszer túlhaladott. Inkább fölszámolni, mint fejleszteni lenne célszerű. A körzeti megbízottak hálózatát az 1950-es évek elején szovjet mintára építették ki. Ennek a szisztémának nem a mai értelemben vett bűnüldözés volt a feladata, hanem főként a politikai rendőrség direktíváinak helyi szinten történő érvényesítése. A körzeti megbízottak tartották szemmel a politikailag gyanús elemeket, kiemelték a kötelező beszolgáltatást nem teljesítő parasztokat, provokációkat rendeztek, hogy ürügyet kreáljanak a letartóztatásokhoz. Szoros együttműködésben voltak a települések pártbizottságaival, a tanácsi végrehajtó bizottságokkal, illetve a munkahelyi párt- és állami vezetéssel. A körzeti megbízottak megmaradtak az l956 utáni időszakban is, majd a hetvenes évektől elvesztették eredeti funkciójukat és fokozatosan átalakultak általános rendőri feladatokat ellátó egyszemélyes kirendeltségekké. A nyolcvanas években fölmerült a körzeti megbízotti rendszer átfogó felülvizsgálatának szükségessége. A rendszerváltás idején háttérbe szorult ez a kérdés, és a kilencvenes évek közepén az a vélekedés kezdett erősödni, hogy a körzeti megbízottakra továbbra is szükség van. A cigányság társadalmi zuhanása következtében hirtelen terjedni kezdett az úgynevezett megélhetési bűnözés. A belügyi vezetők a légüres térbe került körzeti megbízottakat vetették be ellene. Ez az intézkedés azonban nem bizonyította hatékonyságát és a mostani krízishelyzetben a több körzeti megbízottra vonatkozó döntéstől sem várható pozitív fordulat. A körzeti megbízott egyszemélyes bűnüldözési lehetőségei erősen korlátozottak, minden komolyabb intézkedéshez segítséget kell hívnia. Pszichikai korlátozó, vagy bűnmegelőzési hatása is elégtelen. A falu rendőre nem biztosít folyamatos rendőri jelenlétet, ahhoz szakértők szerint négy-öt rendőr szükséges. Van a dolognak egy másik oldala. A kistelepüléseket is behálózzák a korrupciós kapcsolatok, amelyek helyi vállalkozókat, önkormányzatokat és spekuláns, vagy bűnözői csoportokat érinthetnek. A fiatal, tapasztalatlan rendőrök, akik szolgálati lakást, megkülönböztetett bánásmódot kapnak területükön, másodpercek alatt bekerülnek ezekbe a láncolatokba és innentől kezdve működésük értelme megkérdőjelezhető, mivel éppen a helyi problémákkal kapcsolatban a legkisebb a hatékonyságuk. A cigánybűnözés az utóbbi időkben bizonyos szervezettséget mutat és egyáltalán nem kizárt, hogy a helyi személyi kapcsolatokon keresztül egyfajta védettségre tesz szert, amiben szerepet kap a település rendőreinek határozatlansága, vagy részrehajlása is. Annak idején a csendőrök megfelelő jövedelemmel, kis gazdálkodásra alkalmas földdel, vagyis biztos egzisztenciával rendelkeztek, ami megvédte őket a korrupciós befolyásolástól. Nem indokolt és nem célravezető a rendőri szervezet további közelítése a helyi önkormányzatokhoz, annak ellenére, hogy manapság sokat hallani az önkormányzati rendőrségek létrehozásának tervéről. Olyan szélsőséges álláspont is hangot kap, amely szerint a jegyzők irányítása alá kell rendelni a helyi rendőrségeket. Ez zsákutca. A polgárőrségek megalakítása sem jelentett érdemi előrelépést. A cigánybűnözés megfékezéséhez a folyamatos járőrözés mellett a legkorszerűbb eszközökkel ellátott, gyorsan mozgó és azonnal bevethető biztonsági egységekre van szükség. A háború előtti tapasztalatokat fölhasználva kell létrehozni egy önálló parancsnoki struktúrával rendelkező, speciálisan kiképzett, modern csendőrséget, ami csúcsszinten a rendőrséggel együtt a belügyminiszter felügyelete alá tartozik.

CIVIL KONTROLLT ÉS NYÍLT BESZÉDET!

Tarthatatlan az a gyakorlat, amely a lopások, betörések, rablások által okozott károkat az elképzelhető legalacsonyabb értéken állapítja meg és ehhez szabja a büntetéseket. Ezeknek az eljárásoknak nincs igazságtartalma és visszatartó ereje. A kiszabott, nevetségesen alacsony pénzbüntetésekre részletfizetési kedvezményeket adnak. Egy tyúkért ezer forint, a kilopott fakerítésért, vagy kapuért 3-4 ezer forint kárt állapítanak meg. Ha a rendkívül alacsony lebukási kockázatot is figyelembe vesszük, ez nem más, mint bíztatás a bűncselekmények elkövetésére. Egy egész házkörüli gazdaság szétrablása is 20 ezer forint alatti kárt jelent a rendőri jegyzőkönyvek szerint. Ez a felfogás fölháborító. Túl azon, hogy milliók életét keseríti meg, csak milliárdokban fejezhető ki az a gazdasági kár, amit a cigánybűnözés okoz a magyar családoknak az állattartás, a földművelés, a kerti gazdaságok visszaszorulásától az ingatlanok drámai mértékű elértéktelenedéséig. Az önkormányzatokkal és a rendőrséggel szemben alapkövetelmény, hogy változtasson a helyzeten és ha erre képtelen, haladéktalanul meneszteni kell a vezetőket. Új szemléletmód és célirányos ítélkezési reform nélkül nincs esély a cigánybűnözés visszaszorítására. A jelenlegi állapotok fönntartása egyenes út a társadalmi robbanás felé. A cigánybűnözés áttörhet minden gátat és utat nyit a polgárháború, a rasszizmus és a szélsőségek előtt.
Ebben a helyzetben érdemes elgondolkodni azon, hogy a bejelentett közbiztonsági intézkedések nyomvonalán van-e reális esély a cigánybűnözés felszámolására. Nyugodt lelkiismerettel nem válaszolhatunk határozott igennel a kérdésre, annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel további lépések is várhatóak. Az eredményességnek azonban a rendészeti intézkedések mellett a társadalmi légkör megváltoztatása is feltétele, amihez bátorság és elvi szilárdság kellene. Nyílt és a tényeken alapuló beszédre van szükség a cigánybűnözésről és a rasszizmusról egyaránt. Hiba volt az áldemokratikus támadás, amikor a Jobbik előállt a cigánybűnözés körüli helyzet tarthatatlanságával. A szélsőség és a rasszizmus fölerősödése nem kis részben ennek következménye volt. Az is kérdés, hogy mennyiben volt célszerű a Magyar Gárda leszorítása az alkotmányosság territóriumáról. Nem lett volna-e értelme egy kicsit több türelemnek, megértésnek és a higgadt hangvételű, józan párbeszédnek? Hiszen a Gárda – ha időnként fésületlen, vagy szélsőséges formában is – lényegében azt a problémakört hozta felszínre, ami meghatározó jelentőségű a magyar vidék életében. A politikának tudomásul kell vennie, hogy a cigánybűnözés túllépte a társadalom tűrőképességi küszöbét és ezt figyelembe kell venni az elkövetkezendő időszak intézkedéseinek tervezésénél.
Egyelőre nem tudni részleteket az idén nyáron megalakuló új polgárőri egyesületekről, de nyilvánvaló, hogy a civil szervezetek szerepe növekedni fog vidéken a rend helyreállításában. A társadalmi önvédelem érdekében erős és hatékony civil kontrollt kell megvalósítani az önkormányzatok és a rendőrség tevékenységével kapcsolatban és erősíteni kell az összefogást a határozott társadalmi önvédelmi képesség megteremtése érdekében. Az önkormányzatoknak új jogi eszközökre van szükségük az eredményes fellépéshez, a rendvédelmi szervezeteket pedig alkalmassá kell tenni a települések életét ellehetetlenítő folyamatos bűnözés megfékezésére. Helyi szinten is nyilvánosságra kell hozni a bűnözési statisztikákat, a bűnözési gócokat pedig megfelelő intézkedésekkel el kell távolítani a településekről. A büntetések szigorítása mellett az elkövetőket mindenképpen kötelezni kell arra, hogy akár kényszermunka révén térítsék meg a károsultaknak az általuk okozott károkat. A álszemérmességnek és a ködösítésnek véget kell vetni. Ugyanúgy, ahogy nyíltan szólunk a példaértékű teljesítményt produkáló cigány polgárokról, meg kell nevezni a helyi cigánybűnözőket is. Közös érdek, hogy ne fantomok ellen harcoljunk és tiszta képet kapjunk a tényleges helyzetről. Nem véletlen, hogy az Európai Uniónak a cigányprobléma kezelésére vonatkozó legfrissebb irányelvei felhívják a kormányok figyelmét a pontos statisztikák szükségességére.
A cigánybűnözés problémája nem önérdekű hatalmi csatározások terepe, hanem alapvető nemzetbiztonsági tényező. A magyar társadalom azonnali veszélyelhárítást, határozott fellépést követel a politikától.

V É G E
 

(ezt a cikket egy évvel ezelőtt írtam)

                                          A héják frontális támadása

A Nyugat nem egységes stratégiával fogadta a kelet-európai rendszerváltó hullámot és nem volt konszenzus a Szovjetunióval és a gorbacsovi kommunista párttal szembeni akciók tekintetében sem. A nézetrendszerek két pólusát az amerikai neokonzervatív héják agresszivizmusa, illetve a német nemzeti identitásra alapozott német Ostpolitik utolsó változata jelentette, amit a nagy németországi pártok, a CDU-CSU, illetve az SDP közösen képviselt. A republikus amerikai héják frontális támadásra indultak a szovjet rendszer ellen és forgatókönyvükből nem hiányzott a legyengített kommunista nagyhatalom elleni közvetlen katonai támadás lehetősége sem. A Foreign Policy című folyóiratban a nyolcvanas évek második felében jelent meg C.Gray és K. Payne „Lehetséges a győzelem” című tanulmánya, amelynek alapvető jelentősége van az egypólusú világrendhez kapcsolódó amerikai katonai stratégia megvalósítása szempontjából. A tanulmány végkövetkeztetése szerint: „az amerikai győzelem akkor lehetséges, ha megvan a politikai akarat és elhatározottság, hogy atomháborút viseljünk, és a stratégiai belátás, hogy egy ilyen háborúra sor is kerülhet annak érdekében, hogy a Szovjetuniót az általa elért előnyök feladására kényszerítsük”.
Németország számára ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a német újraegyesítés történelmi szükségszerűség, amit Sztálin víziója is előre vetített, mivel Moszkva és Berlin csak közös erővel tudja biztosítani saját vezető pozícióját Európában. A Moszkva-Berlin politikai és gazdasági tengely különleges jelentősége valójában az első világháborút követő években lett kimagasló fontosságú. Az orosz-német együttműködés pragmatizmusa és óriási hatékonysága – a hitleri uralom éveit leszámítva – végig rányomta bélyegét a huszadik századi európai történelemre. A nyolcvanas években a Szovjetunió és Németország vezetői réges rég túl voltak azon a problémán, amit a két állam társadalmi rendszerének különbözősége okozhatott az együttműködésben. Jellemző viszont, hogy a Nyugat többi állama – bár ők is keresték a Szovjetunióval való együttműködés bővítésének lehetőségeit – nem kis mértékben azért nem volt feltétlen híve a német újraegyesítésnek, mivel pontosan felmérte egy esetleg ismét létrejövő Moszkva-Berlin tengely domináns szerepét Európa jövőjében.
Az egypólusú világ víziójára alapozott amerikai nemzetbiztonsági politika már a XXI-ik század legelején hajótörést szenvedett a WTC elleni Al-Kaida támadás miatt. Egy pillanat alatt szétfoszlott az USA katonai sérthetetlenségének és elérhetetlenségének mítosza, ráadásul a támadást nem az ellenséges (egykori) szuperhatalom, hanem egy homályos hátterű terrorszervezet hajtotta végre, amely teljesen összezavarta az amúgy is ellentmondásokkal terhelt amerikai nemzetbiztonsági stratégiát. Az amerikai haderő bevetése a globális terjeszkedés jegyében megszokottá vált, aminek a mai napig meghatározó politikai jelentősége van. Az USA a világ egyetlen térségében sem hagy kétséget affelől, hogy azonnal beavatkozik, ha a dolgok menete nem felel meg az amerikai érdekeknek.
A nyugati államok közötti bonyolult viszonyok és érdekellentétek nem könnyítették meg Putyin számára az orosz külpolitika új irányainak meghatározását. Az amerikai diktátum következtében fokozatosan elhidegült a Nyugat viszonya Oroszországgal. Moszkva türelemmel kezelte a legélesebb problémákat is mind a volt szovjet tagköztársaságok, mind az egykori kelet-európai szövetségesek esetében. Az Európa-szerte érzékelhető orosz-ellenesség közepette is stratégiai kapcsolatok jöttek létre Németország és Oroszország között, melyet Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban is aktív orosz-politika követett. A volt VSZ-tagállamok közül főként Szlovákia és Magyarország próbált lépéseket tenni a Moszkvával kialakult viszony javításáért, nem sok érdemi eredménnyel. Oroszország hatalmas volumenű energetikai és ipari kooperációs projekteket kínál Európa számára, de a lehetőségekhez képest nem lehet kielégítőnek nevezni az elért eredményeket. Az Európai Unió e tekintetben is alulteljesít. Az amerikai és az európai érdekek homályos összezavarása akadályt jelent az aktív kapcsolatok dinamikus növelése előtt. Miközben Európa a győztes fél pozíciójából közelít Oroszország felé, riadtan figyeli, hogy az orosz beruházások terepe fokozatosan tevődik át az ázsiai térségek felé.

                              Obama ott folytatja, ahol Bush abbahagyta

Ez év eleje óta újabb változás jelei figyelhetőek meg az orosz-nyugati viszonyban. Oroszország és a nyugat-európai államok kapcsolataiban – főként Németország, Franciaország és Olaszország tekintetében – nincs törés és több gesztus-értékű kezdeményezés, közös rendezvény mutatja, hogy van kölcsönös akarat az együttműködés fejlesztésére. Ennek ellenére semmi jele annak, hogy az Európai Unió szintjén lényeges áttörés következne be a kapcsolatok fejlesztésében, ami világosan utal arra, hogy az EU továbbra sem rendelkezik határozott koncepcióval és akarattal az orosz kapcsolatok jellege tekintetében. A legjelentősebb – és egyelőre jórészt kiismerhetetlen – folyamatok az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatrendszerében zajlanak és érzékelhető, hogy a viszony alakulása növekvő dinamizmus szakaszába került. Az elmúlt hónapok a korábbinál világosabbá tették Obama elnök külpolitikáját. Annak ellenére, hogy mind a hangnemet, mind a konzultációs készséget tekintve pozitív változást hozott a jelenlegi elnöki periódus, nincs jele annak, hogy az USA külpolitikája alapvető változáson menne keresztül, vagy, hogy lényegesen módosítaná stratégiai céjait. A START III. – amint az várható volt – rövid idő alatt elveszítette perspektívikus jelentőségét és ma már szinte csak kölcsönös és pozitív gesztusként értékelhető, aminek világpolitikai jelentősége csekély. Bár Medvegyev elnök „korrekt partnerként” jellemezte Obamát, a pillanatnyi világhelyzet egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy kevés a kapcsolódási pont a nemzetközi problémák rendezése terén az orosz és az amerikai elképzelésekben.
Ily módon tehát főként szemlélet kérdése, hogy változónak, vagy változatlannak nevezzük az orosz-amerikai viszonyt. A két elnök egymás felé tett gesztusait semmiképp nem helyes túlértékelni. A korábbi évek rendkívül feszült orosz-amerikai viszonyainak hátterében ugyanis kimondottan jó személyes viszony alakult ki Putyin és Bush között, nem beszélve arról, hogy Condoleezza Rice találkozásai Putyinnal és az orosz nemzetbiztonsági szolgálatok vezetőivel mindannyiszor kiváló légkörben zajlottak. Ez a jelenség egyáltalán nem példátlan, elég, ha a Szovjetunió felbomlása előtti utolsó politikai szakaszt vizsgáljuk, ahol a két nagy ellenfél, Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov (a „makacs kommunista” – ahogyan Reagan nevezte őt) kölcsönösen nagyra becsülte és tisztelte egymást, amiből soha nem is csináltak titkot.
A jelenlegi amerikai külpolitika nem hagy helyet sok illúziónak, mivel egyértelműen visszatért a (valójában nem is elhagyott) Bush-féle „erő és diktátum” taktikájához. A lengyel és román területre tervezett amerikai rakétaelhárító fegyverzetek és a most zajló észak-afrikai felfordulás témáival foglalkozó amerikai elemzések egy része nyíltan kitér az amerikai aktivitás kimondottan orosz-ellenes irányultságára. Naivitás lenne ugyanis teljesen kívül hagyni azt, hogy az „elhárító pajzsok” tervezett bázisairól közvetlen ellenőrzés alatt lehet tartani az orosz haditengerészet balti-tengeri mozgását, a stratégiai jelentőségű kalinyingrádi körzetet, másrészt az oroszok földközi-tengeri kijáratát, Szevasztopolt. A szevasztopoli bázison most kezdődött el a flották fölszerelése a legkorszerűbb, diesel-elektromos meghajtású hadihajókkal, illetve nagy hatótávolságú, teljesen új tipusú ballisztikus harcászati rakétákkal. Lavrov külügyminiszter sajnálatosnak nevezte, hogy az USA egyszerűen elkendőzi ezeket a súlyos tényeket és érdemben nem is hajlandó tárgyalni róluk. Az észak-afrikai folyamatokkal kapcsolatban figyelemre méltó, hogy Líbia és Szíria esetében egy esetleges hatalomváltás nem csak bizonyos politikai hangsúlyok eltolódását eredményezheti, hanem nagyvolumenű orosz hadiipari szállításokat hiúsít meg és nehézségeket okoz az orosz haditengerészeti pozíciók megtartásában is. Feszült helyzetet teremthet az a tény, hogy a közelmúltban kezdődött el az orosz hadiflotta szíriai bázisának korszerűsítése és új rakétafegyverek telepítése (Lásd: Irányváltás egy globális konfliktus felé? Leleplező, 2011/1.)
A látszólagos folyamatosság ellenére erős változás érezhető az amerikai törekvések politikai hátterében és a fő stratégiai aktivitás értelmezésében. A változás leglényegesebb vonása, hogy az USA teljes egészében felhagyott azzal a két évtizede követett propaganda-politikával, amely politikailag és harcászatilag egyaránt leértékelte Oroszország katonai erejét. Az Egyesült Államok kénytelen szembe nézni azzal, hogy Oroszország és Kína stratégiai kapcsolatrendszere – melyen belül kiemelt jelentőségű a hadseregek együttműködése és a közös hadiipari fejlesztések programja – ma már az ázsiai térség erőviszonyainak meghatározó eleme és közvetlen kihatása van az amerikai-orosz globális stratégiai fegyverkorlátozási problémák kezelésére. Oroszország új szövetségi rendszereket hozott létre. Teljesen új típusú a „négy nagy”-nak is nevezett BRIC-szövetség, amelyet Brazília, Oroszország, India és Kína alapított és jelenleg vizsgálják a Dél-Afrikai Köztársaság csatlakozásának lehetőségét. A Sanghaji Egyezmény nevű szövetséget Oroszország, Kína és egykori ázsiai szovjet tagköztársaságok alapították. E szövetségnek komplex stratégiai tartalma van, ami magában foglal jelentős biztonságpolitikai kérdéseket is. A Sanghaji Egyezmény politikai súlyát mutatja, hogy az Oszama Bin Laden megölését követő politikai zűrzavar közepette Pakisztán elnöke elsőként Medvegyev elnökkel lépett kapcsolatba. Megbeszélésükről nem adtak ki közleményt, de kiszivárogtatták, hogy Pakisztán erőteljesen szorgalmazza felvételi kérelmének elbírálását a Sanghaji Egyezménybe. (A tagok álláspontja az, hogy Pakisztán és India csak egyidőben és együtt lehet tagja a szövetségnek. India belépési kérelme is napirenden van.) Irán felvételének kérdését nem vették le napirendről, de a döntést elhalasztották, mivel a szervezetbe nem léphet be olyan állam, amely ENSZ-szankció hatálya alatt áll.

                                                Elérkezett az utolsó pillanat

Nem alaptalan az a feltételezés, hogy az amerikai külpolitika jelenleg érvényesülő két – ellentétes előjelű – stratégiája egyszerre szolgálja a globalizmus térnyerését, az orosz reakciók megfékezését és az európai helyzet további módosításának lehetőségét. Obama az elmúlt évben külpolitikai sikerként próbálta learatni a START III. tető alá hozásának babérjait, annak ellenére, hogy az oroszok a legmagasabb szinten jelentették be, hogy az Oroszország elleni rakétagyűrű továbbépítésének esetén Moszkva egyoldalúan kilép a szerződés hatálya alól. Az amerikai elnök idén ismét a harcias és erős Amerika képét tolja előre Európában és a közel-keleten egyaránt. Minden komoly megfigyelőnek az a véleménye, hogy ezek az ellentmondások rávilágítanak arra, hogy az USA az eddigiekhez képest kénytelen beépíteni olyan új tényezőket nemzetközi stratégiájába, melyek tényleges súlya egyelőre meghatározhatatlan. Nem csak arról van szó, hogy az amerikai stratégák világosan érzékelik azt az utolsó pillanatot, amikor Oroszország és az USA együttesen még erősebb bármilyen potenciális ellenfélnél, ezért feltétlenül érdemes megvizsgálni, hogy az ellentmondásos és bonyolult nemzetközi viszonyok ellenére kialakítható-e valamiféle orosz-amerikai biztonsági konszenzus. E tekintetben természetesen a legnagyobb probléma az, hogy az USA nem tesz le arról, hogy a feltételeket ő diktálja, amit Moszkva meglehetős határozottsággal elutasít. Az orosz álláspont éles kritika alá vonja az expanzív és agresszív amerikai politikát és elutasítja a más államok belügyeibe történő beavatkozást, elítéli az USA és a NATO fegyveres erőinek háborús cselekményeit. Van egy másik tényező is, amit az USA ugyan egyelőre nem ismer be, ám a CIA, a Pentagon és a nemzetbiztonsági hírszerző szolgálatok egyre nyomatékosabban hangsúlyoznak. Nevezetesen arról van szó, hogy az amerikai prognózisok hatalmasat tévedtek az orosz hadsereg harci erejének prognosztizálásában. Már most az a helyzet, hogy Oroszország maximálisan képes területének totális védelmére. Amerikai specialisták ez év elején állapították meg, hogy Oroszország gyakorlatilag behozta a kilencvenes években elszenvedett technikai hátrányokat és pillanatnyilag olyan fegyverzettel rendelkezik, amelyik legalábbis egyensúlyban áll a legkorszerűbb amerikai fegyverekkel. Több új típusú rakétafegyvert állítanak hadrendbe az orosz hadseregben, amelyek közül a legfélelmetesebb a sokat emlegetett Topol-M óriásrakéta, ami ellen az USA-nak nincs hatékony védelme. Kiszivárgott, hogy a jelenleg 10 nagyerejű nukleáris robbanófejet különböző célpontokra eljuttatni képes fegyvernek már készül a továbbfejlesztett változata, amely az űrből közvetlenül vezényelt orosz nukleáris csapásmérő erő első generációja. Ehhez a félelmetes csapásmérő fegyverhez hasonlóval nem rendelkezik az Egyesült Államok hadereje.
Oroszország nem csinál titkot abból, hogy 2012-ben megkezdi űrfegyverkezési programjának végrehajtását, amelyet Putyin tavaly jelentett be. Nyugati információk szerint a program első ütemében száz – jórészt pillanatnyilag ismeretlen tipusú – űrobjektumot emelnek pályára, amelyek a Föld egész felületére kiterjedő információs, felderítő és vezénylési hálózatot hoznak létre és közvetlenül összekapcsolódnak a hagyományos haderők korszerű egységeivel. A legteljesebb titok fedi, hogy sor kerül-e konkrét orosz harcászati eszközök űrbe történő telepítésére, különös tekintettel arra, hogy az orosz rakétaerők jelentős részének ellenőrzése és irányítása az űrparancsnokság hatáskörébe kerül.
Az egy erőközpontú világ helyett az USA kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy az orosz katonai potenciál nagy ütemben erősödik és területen ismét elérte a legkorszerűbb színvonalat. Az Egyesült Államok erőpolitikája ebben a helyzetben rendkívüli veszélyt jelent a békés nemzetközi viszonyokra. Már most látható, hogy – miközben újabb és újabb konfliktusokba bonyolódik – Amerika képtelen normálisan és konszolidáltan kiszállni az előző években elkezdett háborúiból. Jelenleg úgy tűnik, hogy az USA – bár érzékeli az orosz katonai potenciál minőségi változásait – nem változtat lényegesen stratégiai vonalán. Ez a tény ma a nemzetközi feszültség növekedésének egyik fő forrása.
Európa – érdekei és politikai lehetőségei ellenére – önkéntelenül sodródik bele az USA által fölállított háborús csapdákba. A NATO belezavarása az észak-afrikai hadműveletekbe teljesen nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a harmadik világ ellencsapásai ne amerikai, hanem európai területeken történjenek. Oroszország folyamatosan figyelmeztet ennek a kalandor-politikának a veszélyeire, de az EU erről mintha nem venne tudomást. A legutóbbi időszakban orosz katonai szakírók behatóan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a Nyugat háborús tervei következtében az egykor szövetséges közép-kelet európai államok ma már az orosz hadsereg csapásainak célpontjai lettek. Megkezdődött azoknak a rakétabázisoknak a fölszerelése, melyekről Európa keleti felére irányítják a harcászati rakétákat. Állítólag újra hadrendbe állítanak olyan – ma is korszerűnek számító – rakétafegyvereket, amelyeket annak idején az európai fegyverzetcsökkentési megállapodások nyomán kivontak a szovjet harci rendszerekből.

                                            A halott karja újra fölemelkedik

Az idők változásának jele, hogy az amerikai sajtóban – mindenek előtt a katonai vonatkozású szaklapokban – mostanában viszonylag gyakran jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt elemzik, hogy a nem túl távoli jövőben milyen háborúkba keveredhet az Egyesült Államok. E tanulmányok egy része kiemelt figyelmet fordít egy Oroszország és az USA közötti háború esélyeire és kimenetelére. A cikkek abból a szempontjából nem egyoldalúak, hogy az egy erőközpont koncepcióját érvényesítenék. Sokkal inkább az jelent újdonságot, hogy a hivatalosan ma is érvényes stratégia helyett nyitott kérdésként kezelik egy ilyen háború kimenetelét és az ismert állásfoglalásokkal szemben rendkívül magasra értékelik az orosz hadsereg háborús erejét és harci képességét. A világ meglehetősen keveset tud arról a színfalak mögött az elmúlt években lezajlott tisztogatásról, amely az orosz hadsereg vezetésében lezajlott. Orosz források szerint a hadsereg vezetésének kétharmad része cserélődött ki és az irányító posztokon teljes generációs váltás ment végbe. Az új parancsnokok magas képzettségűek és teljes birtokában vannak a legmodernebb harcászati tudományoknak. Bár az orosz hatalmi piramis legfelső fokát Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök jelenti, sok elemző szerint közel egyenrangú velük Putyin közeli barátja, a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Szergej Ivanov első miniszterelnök-helyettes. Az elnökváltási periódusban egy ideig őt tartották Putyin legvalószínűbb utódjának. Hosszú évek óta az ő közvetlen felügyelete és irányítása alá tartozik az orosz hadsereg és a hadiipar. A legutóbbi években hatásköre tovább növekedett azzal, hogy a hatalmas orosz regionális ipari-gazdasági körzetek komplex tevékenységét mind több szálon kapcsolják az ismét teljes gőzzel működő hadiipari komplexumokhoz. Ez ugyan nem jelenti a szovjet idők speciális gazdaságirányítását - amit sokan leginkább a hadigazdálkodás egyik formájának tartanak -, de kétségtelen, hogy ma az ipar és a gazdaság fejlesztési koncepcióinak egyik alapbázisát a hadiipari követelmények jelentik. A tisztikarban lezajlott generációváltás részleteiről nem sok szivárgott ki, de az tudható, hogy a folyamat nem szűkölködött drámai fordulatokban és éles konfliktusokban. A hadsereg legfelső vezetésében kemény vita zajlott arról, hogy az orosz hadsereg fejlesztési programjainak lefékezéséért, a hadiiparban is jelentkező anarchiáért és a zavaros védelmi politikáért személy szerint kik hibáztathatók. Erről a kérdésről egy alkalommal Putyin is beszélt, megemlítve, hogy a katonai vezetés bizonyos köreit súlyos felelősség terheli a hadseregben uralkodó kritikus állapotokért és a technikai fejlesztések visszaszorításáért. Több cikk hangsúlyozza, hogy szabályszerű politikai bűncselekmény volt, amikor felfüggesztették a szovjet hadiipar fejlesztését. A szovjet fegyverzetek egy része a nyolcvanas évek végén több területen utcahosszal előzte meg az USA-t, amit az bizonyít, hogy ebben az évben ismét hadrendbe állítanak olyan 15-20 évvel ezelőtt leszerelt fegyverzeteket, amelyek ma is korszerűnek számítanak. Ezek közül kimagasló jelentősége van az SS-20 kódjelű rakéta bizonyos típusainak és a szuperszonikus vadászrepülőgépek legmodernebb változatainak.
A háborús prognózisok általában két olyan körülményt említenek, melyek 10-15 éven belül nagy valószínűséggel háborúba sodorhatják az Egyesült Államokat és Oroszországot: a klíma-változást és a migrációs hullámot. Az elemzők szerint nem szükségszerű, hogy ezek a krízisek egymás ellen fordítsák a két nagyhatalmat, de a lehetőséget nem is lehet határozottan kizárni. A legkritikusabb helyzet a nyersanyag-kincsek és az energiaforrások fölötti rendelkezéssel összefüggő konfliktusokkal kapcsolatban alakulhat ki, amely – a jelenlegi politikai stratégiákból következően - egymás elleni háborúba sodorhatja az USA-t és Oroszországot. Nemrég látott napvilágot egy olyan tanulmány, amely szerint egy ilyen szituációban mindkét nagyhatalom a másikkal történő végleges és teljes leszámolásra fog törekedni, ami a nukleáris csapások mellett biológiai és vegyi háborút von maga után. Egy ilyen totális összecsapás kimenetele bizonytalan a tanulmány szerint, amely már föl sem veti az USA egyoldalú erőfölényét. Ezzel szemben fölelevenít egy csaknem negyedszázada elfelejtett állítólagos szovjet stratégiát, amely a két ország hatalmi bázisainak megsemmisítését követően lépne életbe. Nem lehet a teljes igazságot tudni ennek a feltételezésnek a realitásáról, de tény, hogy a nyolcvanas évek elején a legtitkosabb tanácskozásokon több alkalommal célzás hangzott el egy szupertitkos szovjet tervről, amely egy nukleáris összecsapás esetén a legnagyobb harcok idején is hatalmas potenciált tartalékol egy legutolsó periódus bekövetkezésének esetére. Az amerikaiak szerint konkrétan arról van szó, hogy a legnagyobb orosz bázisok lerombolása esetén egy titkos rendszer automatikusan és összehangoltan hozza működésbe a tartalékban tárolt, illetve a megmaradt orosz nukleáris potenciált, ami egyetlen órási erejű csapással gyakorlatilag megsemmisíti az amerikai hatalmat. Feltételezhető, hogy ez a kicsit sci-fi jellegű koncepció a Topol-M óriásrakéták, illetve az űrbe telepítendő vezérlő centrumok miatt került ismét előtérbe, tekintettel arra, hogy az USA nem rendelkezik olyan technikával, ami megfékezhetné az ezekkel végrehajtott pusztító támadásokat. A tanulmány szerint amikor az amerikai parancsnokok győztesnek hiszik magukat és pezsgőt bontanak, megdermedve veszik észre, hogy a halott karja ismét fölemelkedik és egy hatalmas csapással szétzúzza Amerikát.

                                                Új Sztálin-szobrokat avattak

Különös hangulatban telt az idei Győzelem Napja Oroszországban. Talán soha nem volt ekkora tömeg a különböző rendezvényeken. Moszkvában állítólag három millióan keresték fel a megemlékezések, ünnepségek és majálisok helyszíneit, de országszerte rengeteg embert mozgatott meg az évforduló. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy régóta nem tapasztalt, erős nemzeti öntudat, büszkeség és optimizmus hatotta át az eseményeket. Az orosz hadsereg díszegyenruhái mellett mindenütt feltűntek a szovjet hadsereg díszegyenruháját felöltő veteránok, akiknek mellén ismét ott sorakoztak az elismerést jelző háborús emlékérmek. A Győzelem Napja minden orosz ünnepe volt, melynek tudata átívelt a földrajzi távolságokon és a különböző korú generációkon. Fiatalok, idősek kellő méltósággal együtt ünnepelték ezt a napot, egyetértésben, szolidaritásban és a Nagy Honvédő Háború minden heroizmusának, tragikus fordulatainak és felmérhetetlen veszteségeinek mély átélésével. A moszkvai fiatalok ezrei tódultak az utcákra és a járdán, meg az úttesten ülve csodálták meg éjszaka a díszszemle főpróbájára vonuló csapatokat. A Kreml döntése értelmében az idei szemlén bemutatták a legkorszerűbb orosz haditechnika színvonalát képviselő páncélosokat és – mindenek előtt – a különböző rakéta-egységeket. A menetben ott vonultak a világ jelenlegi legfélelmetesebb nukleáris fegyverei, a globális csapásmérő Topol-M-óriásrakéták. Nem kétséges: a modern orosz hadsereg minden tekintetben a Nagy Honvédő Háborúban győztes Vörös Hadsereg utódjának tekinti magát.
AGyőzelem-nap ünnepségek fölött ott lebegett Sztálin szelleme. Országszerte több, mint tíz új Sztálin-szobrot avattak, és mindenütt megkoszorúzták a meglévő szobrokat és emlékhelyeket. Sok taxin, trolibuszon és autóbuszon is föltűntek a sarló-kalapácsos vörös zászlóval dekorált Sztálin képek. Sztálin ismét szerves része az orosz nemzettudatnak és rendkívül jelentős Putyin ideológiai offenzívájának sikere, amely megakadályozta a történelmi szakadék keletkezését a Nagy Honvédő Háború és a jelen orosz nemzedékei között. Az ünnepségek és a díszszemle meggyőzően és erősen sugározta az orosz hazafiság évszázadokon átnyúló folyamatosságát. A Sztálin-ügynek voltak azért különös jelenetei. Az Orosz Kommunista Párt Sztálin óriási arcképével díszített plakátokon szólította megemlékezésre híveit. A plakátokat jóváhagyták a moszkvai hatóságok, majd az ünnepet megelőző nap este 6 órakor váratlanul értesítették a kommunistákat, hogy megtiltják a plakát terjesztését. A párt azonban másnap néhány moszkvai metró-állomáson kiállította a hatalmas plakátot és előtte díszőrséget álltak a párt aktivistái a világháborús veteránokkal és a vörös nyakkendős pionírokkal közösen. Semmiféle rendbontás nem történt. A Zjuganov-féle kommunista párt érzékelhetően megkezdte elnökválasztási kampányát. A párt jelenleg egyértelműen fölmenő ágban van, taglétszáma évente több, mint százezer új belépővel gyarapodik. A belépők szinte kizárólag harminc év alattiak, és megnőtt a kommunisták iránti érdeklődés a szakszervezetek tagjai, a munkások és az egyetemi diákság köreiben is. A kommunista párt egyelőre éles kritikával támadja a jelenlegi orosz rendszert, számon kéri a Szovjetunió szociális biztonságát és határozottan kiáll a béremelésért, a szakszervezetek jogaiért és a társadalmi különbségek csökkentéséért.
Az orosz politikai légkört a várható változások előszele jellemzi és lassan, de érzékelhetően mind jobban előtérbe kerül a következő évi elnökválasztás kérdése. Az általános várakozás szerint Putyin ismét elfoglalja az elnöki posztot, de Medvegyev továbbra is mellette marad. Több elemző szerint Medvegyev valójában a majdani „Putyin utáni” korszak vezetője lesz. Nem kizárt egy új tandem-forma kialakítása, sőt ismét beszédtéma Szergej Ivanov miniszterelnöki posztra történő emelése. Bár a nyugati sajtó mikroszkóppal figyeli Putyin és Medvegyev minden megnyilvánulását, egyértelmű, hogy a két nagyformátumú államférfi – Oroszország szerencséjére – azonos koncepcióval irányítja az országot, az időnként tapasztalható eltérő hangsúlyok ellenére is. Putyin továbbra is rendkívül népszerű (nemrég Nyizsnij Novgorod mellett még egy Putyin-imádó vallási csoportosulás is alakult „Foltyina anyó szektája” néven), de ez egyáltalán nem csökkenti Medvegyev elnöki tevékenységének széleskörű elismerését. A két vezető hihetetlenül aktív tevékenységet fejt ki és munkájukat rokonszenv és támogatás kíséri. Putyin az elmúlt hónapokban többször megtapasztalhatta a „tiszteletére” rendezett tüntetéseken, hogy az orosz nép határozottan követeli az életszínvonal további emelését, az életkörülmények javítását és a szociális harmóniát. Pillanatnyilag a legnagyobb érdeklődés Putyin új népfrontjának alakulását kíséri, amely új színt hozhat a sajátos orosz demokrácia fejlesztésében. A népfront a pánorosz eszme jegyében nemzeti tömörülést akar alakítani, amiben egyének, pártok is tagok lehetnek. Putyin nemrég azt nyilatkozta, hogy a népfrontban szerepet kapó fontos politikusokat az Egységes Oroszország Párt parlamenti mandátumhoz juttatja. Így a kisebb politikai csoportok, vagy pártok is szerephez jutnak az ország irányításában.

                                               Vladimir, vagy Dimitrij?

Élénk viták zajlanak a Szovjetunió megszűnéséhez vezető politikáról. Gorbacsov népszerűsége valóságos mélyponthoz érkezett. Az utolsó szovjet elnök egy kis párt élén harcosan kritizálja a mostani rendszer antidemokratikus vonásait. Szavainak kevés hitele van. Egy közvéleménykutatás szerint Gorbacsov megnyilvánulásai a lakosság több, mint 10 százalékát kimondottan irritálják. A legutóbbi hetekben Gorbacsovnál nagyobb feltűnést keltett az utolsó szovjet külügyminiszter, majd grúz államelnök Sevardnadze, aki azt állítja, hogy a szovjet vezetők mindent megtettek a Szovjetunió szétveréséért, ahelyett, hogy megmentették volna és a Gorbacsov és Jelcin közötti hatalmi rivalizálás rántotta pusztulásba a szovjet államot. A szovjet hanyatlás Sevardnadze szerint Hruscsov hatalomra kerülésével kezdődött, a paraszti magántulajdon és a háztáji gazdaságok elleni támadással, amit alig tudtak leállítani. („Még a nyulak és kecskék tartását is be akarta tiltani”- mondta). Ha akkor normális vezető kerül az ország élére, a Szovjetunió sorsa másként alakul.
Közgazdászok egy csoportja változatlanul azt állítja, hogy Gorbacsov asztalán feküdt az a terv, amely alapján 5-10 év alatt rendbe lehetett volna tenni a Szovjetuniót. A tervgazdálkodás modernizálásával, az egyéni vállalkozások dinamikus szélesítésével és a politikai demokrácia erősítésével megmenthető lett volna a szocializmus – állítják ezek a tanulmányok. Gorbacsov azonban az utolsó pillanatban meghátrált, nem vállalta a végső kihívást és nem akart szembe nézni a valósággal. Egyik volt híve azt mondta róla, hogy újító lelkesedése csak addig tartott, amíg kimondta: én ezt akarom. És amikor látta, hogy ez kevés, letette a fegyvert. Amikor a belső politikai harcok odáig jutottak, hogy Jelcinnek sikerült a párt fölötti hatalmi centrumot (a föderáció elnöki posztját) létrehoznia, a csata eldőlt. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió életének szinte utolsó pillanataiban lezajlott népszavazáson a lakosság több, mint 70 százaléka az Unió megmaradására szavazott, Jelcin a totális anarchia közepette akadály nélkül a hatalom berkeiből verte szét a szovjet rendszert. Ma Oroszországban senki nincs, aki tagadni próbálná a szocialista hatalom embertelen túlkapásait, a politika által irányított népellenes bűncselekmények sorozatát. De úgy gondolják, hogy az összeomlás nem volt szükségszerű és egyre többen teszik föl a kérdést: szabad-e a szocializmus minden vívmányát elfelejteni és a szőnyeg alá söpörni? A hatvanas években Jean-Paul Sartre előre látta azt a rendkívül bonyolult ideológiai és politikai kérdést, amely aztán a század végén a lehető legélesebben merült fel. A szocializmus történelmi tragédiáját kegyetlen és őszinte szembenézéssel, drámai súlyú ítélettel vetette fel: „Az orosz szocializmusnak a hibátlan szocializmus ábrándja felett van egy fölmérhetetlen előnye: az, hogy létezik… Igen, a Szovjetunióban szocializmus volt, de azt az a gyakorlati szükségszerűség határozta meg, hogy vagy eltűnik a föld színéről, vagy véres, kétségbeesett erőfeszítés árán azzá lesz, amivé lett”.
Putyin ideológiai bűvészmutatványának lényege, hogy Oroszországot kiemelte a bűnök és kegyetlenségek mocsarából és nem engedte semmivé foszlani a nemzeti erőbe vetett hitet és a nemzeti öntudatot. Oroszország ismét a birodalmi útra lépett. Erősödése, befolyásának növekedése megállíthatatlan. Az ország, az orosz államhatalom ismét nagy változások előtt áll. A Nyugat tanácstalan és teljesen bizonytalan a jövő Oroszországával kapcsolatban. Hol lekezelően, hol kioktatóan, hol nem titkolt félelemmel nyilatkozik és meglehetős ködben próbálja fölvázolni az Oroszországgal történő együttműködés perspektíváját. Az is a bizonytalanság jele, hogy a változásokat egy Putyin – Medvegyev rivalizálás keretében próbálja meghatározni. Ez a megközelítés irreális. A tandem eddigi működése szenzációsan jó és eredményes volt és be kell látni, hogy Putyinhoz és Medvegyevhez mérhető államférfi nemigen látható a nyugati palettán. A tandem igazi jelentősége abban áll, hogy hosszabb távon is biztosítani tudja az orosz politika stabilitását. A két vezető orosz politikus közötti rivalizálás és „nézeteltérés” kizárólag a sajtó találmánya, igaz pillanatnyilag nem sokkal okosabbak a nyugati politikusok sem. Putyin és Medvegyev számtalan alkalommal elmondták, hogy az elnöki posztért induló kampány minden részlete (így a személyi döntés is) közös akaratuk szerint történik majd. Medvegyev esetleges indulása kizárólag az Egységes Oroszország Párt támogatásával lehetséges. Azon kívül, hogy Medvegyev nem a biztonsági szolgálatoktól került a politikába és bizonyos tekintetben hangsúlyosabb nála a civil társadalom gondolkodásmódja, a fiatalokhoz közel álló stílus, mint Putyinnál, a két politikus között teljes az összhang a célok és a koncepciók tekintetében. A jövő Oroszországának víziója e két politikus nézetein alapul. Putyin nemrég viccesen válaszolt nyugati újságíróknak arra a felvetésre, hogy Medvegyev lesz a befutó az elnöki posztra: „Ne gondolják, hogy vele könnyebb dolguk lesz!” Ha belegondolunk abba, hogy a 46 éves Medvegyev Putyin esetleg következő elnöki periódusa végén, 2018-ban csak 53 éves lesz (Putyin ennyi idős volt 2004-ben, második elnöki mandátuma kezdetén), világos, hogy a két politikus két egymást követő generációt jelenít meg, amely egymással összefogva fordítja a jövő felé az orosz hajót. Oroszország fő céljai pontosan lettek kijelölve az elmúlt években: folyamatosan erősíteni az ország nemzetközi pozícióit, hozzájárulni egy multipoláris világrend kialakításához és dinamikusan modernizálni az orosz gazdaságot.
Az Európai Unió nem értelmezi megfelelően azt, hogy Oroszország egyik legfőbb geostratégiai célja az Európához történő közeledés. A tandem az elmúlt évben jelezte az ezzel összefüggő orosz politikai prioritásokat. Medvegyev többször hangsúlyozta, hogy az új Oroszország a modern európai civilizáció szerves része. Az orosz elnök ebben az értelemben vette fel egy új típusú európai biztonsági konstrukció létrehozásának szükségességét, amely alternatívát jelent a NATO-val szemben. Ez a koncepció tökéletesen illeszkedik Putyin nézeteihez, aki szerint itt az ideje egy európai gazdasági közös piac létrehozásának.
Az Európával kialakult kapcsolatok elmélyítése, bővítése az orosz világkép fontos alapeleme. A nyugati államok egyelőre félnek az elkerülhetetlen jövőtől: attól, hogy Oroszország domináns szerepet kap az új Európa megformálásában. A kontinens és Oroszország közeledése szükségszerű folyamat, de egyelőre az EU politikai és gazdasági értelemben nincs felkészülve e tendencia koncepcionális megalapozására. A tagállamok saját tényleges érdekeik érvényesítése helyett sokkal inkább az amerikai globálpolitika NATO-n keresztül történő érvényesítésének útját járják. Pedig egyértelmű, hogy Európa gazdasági és politikai kibontakozásának, az új világrendbe történő betagozódásának meghatározó eleme az oroszokkal kialakított viszonyrendszer jövője. Az európai reálpolitika egyik tartópillére Moszkvában van. Oroszország nélkül Európa útja a káoszba vezet.

VÉGE

Az idei év megremegteti a világot. Természeti és ipari katasztrófák sorozata söpör a kontinenseken. A gazdasági, politikai és társadalmi struktúrák félelmetes táncba kezdtek. Békének, stabilitásnak nyoma nincs. A rutinos hírmagyarázó újságíróknak és a politikához semmit nem értő politológusoknak minden percük foglalt. Szerkesztőségből szerkesztőségbe, stúdióból stúdióba rohangálnak, nem győzik osztani az észt, életükben nem kerestek annyit, mint manapság. A hírügynökségek pedig megállás nélkül ontják a beszámolókat.
Csakhogy… A hajmeresztő sztorikból nem kerekedik ki semmi értelmes dolog. Az emberek többsége – köztük nem kevés politikus – képtelen magyarázatot találni az elmúlt fél év történéseire. Nincsenek útjelzők, megzavarodtak az iránytűk. Mindenki össze-vissza beszél, amit éppen akar. A dolgozó emberek, az egyszerű családok sorsa napról napra mostohább, a politikai jövő, a társadalmi perspektíva egyre zavarosabb. Az elmúlt két évtized sorozatos politikai hazudozásai, az államok sorát romba döntő háttérhatalom félrevezető kommunikációs hadműveletei ellenére nyilvánvaló, hogy a világ feneketlen válság örvényének foglya lett. Nincs hitele az összeomlást vezénylő kormányok sanda jósolgatásainak, hogy még egy-két-három, stb. év és kilábalunk a válságból. A jelen tendenciák mellett még az sem világos: mikor mondhatjuk, hogy a legnehezebb szakaszon túljutottunk. Minden középiskolás diák rájön arra, hogy a gazdasági teljesítmény időlegesen kierőszakolt növelése, a produktív folyamatok mesterséges felpörgetése nem jelent kivezető utat a válságból. Éppen ellenkezőleg: tovább növeli a társadalmi feszültségeket, mélyíti az eltüntethetetlen törésvonalakat. Európa-szerte romlik a helyzet. Néhány országban - így Magyarországon is - közvetlen veszélybe került a politikai és társadalmi struktúrák stabilitása. Mindenki érzi, hogy hatalmas változások korszakába értünk, de senki nem tudja; honnan merre haladunk.

VILÁGHATALOM HELYETT VILÁGVÁLSÁG

A világ nagy nehezen túljutott a huszadik századon, amit a klasszikus filozófiákon nevelkedett francia történészek „orosz évszázad”-nak kereszteltek el. Az USA és Izrael győzelmi fanfárjainak indulói mellett a nyugati világ egy új korszak, az „amerikai évszázad” hajnalát ünnepelte. Ha szó szerint vesszük a kommunista pártkongresszusok állandóan visszatérő megállapítását arról, hogy korunk fő tartalma a szocialista és a kapitalista társadalmi rendszerek egymás elleni küzdelme, tagadhatatlan, hogy az imperializmus nagy győzelemmel hajrázott. A Szovjetunió és az európai szocialista rendszerek szétesését követően azt a propaganda-aprópénzt szórta a világba az imperialista tömegtájékoztatás, hogy a nyugatos kapitalizmusnak nincs és nem is lehet alternatívája. A Nyugat expanziója akadálytalanul annektálta a megbukott szocializmus közép-kelet európai területeit. A kommunista pártok korrupt és hitehagyott vezetése bagóért árusította ki a szocialista nemzetgazdaságokat. A hatalmas multinacionális társaságok felmérhetetlen profitot könyvelhettek el. Rátelepedtek a régió gazdasági potenciáljára, majd teljes mértékben integrálták a térség ipari, mezőgazdasági és szolgáltatási struktúráját az uralmuk alatt álló globális rendszerekbe. A kelet-európai államok egy részének sikerült bizonyos állami érdekérvényesítés fenntartása mellett periférikus, mégis valamennyire karakterisztikus pozícióba jutni az európai közösségi rendszerben, míg mások a nyugati tőke modern gyarmati területeivé váltak, nemzeti erejük, érdekérvényesítési képességük elapadt. Az „egy földrész, egy közösség” koncepció kiteljesedését az egész térségnek a NATO katonai szervezetébe történő betagolása jelentette. Sokan hitték azt, hogy a kommunista kurzus bukásával, a Szovjetunió felbomlásával és a jelcini anarchia beköszöntével simán lezárult a jaltai korszak, azaz a Moszkvából és Washingtonból irányított katonai-gazdasági szövetségek globális konfrontációja. Az új korban - fogalmazták meg a vezető stratégák - a kapitalizmus-szocializmus között zajló világhatalmi harc helyett az egy erőközpontú világ, az USA által reprezentált új globálhatalmi struktúra határozza meg a nemzetközi viszonyokat.
Az egypólusú világ koncepciója azonban másodpercek alatt hamvába holt. A világhatalmi mámor közepette Washington az irrealitás és a fantázia birodalmába csalta a politikát. A Szovjetunió és az európai szocialista rendszerek összeomlása után a nemzetközi folyamatok új fordulatot vettek. Olyan helyzet alakult ki, amire az USA sem politikailag, sem gazdaságilag, sem katonailag nem volt felkészülve. Az ifjabbik Bush elnökségének idejére teljesen lemerültek azok a filozófiai alapok és értékek, amelyekkel Ronald Reagan feltöltötte és vonzóvá tette az amerikai politikát. A nyers erő, a szigorú diktátum és a globális expanzió nyomta rá bélyegét az USA világpolitikájára. Ahogyan azt a dán külügyminiszter annak idején megfogalmazta: az amerikai külpolitikai doktrína az, hogy „ők mindenkinél erősebbek”. Ebben a helyzetben éles ellentétek keletkeztek és egymással nem harmonizáló nemzetközi stratégiák alakultak ki az Egyesült Államok nemzetbiztonsági ügynökségeiben.
A világ vezető történészei és a politikai stratégia tudósai körében egyetértés van atekintetben, hogy a XX-ik század vége – túl azon, hogy előre jelezte a mostani nagy válságot - a hatalmi rendszerek mindkét pólusán mély repedéseket és az egész világra veszélyes konfliktusokat jelenített meg. Bár a tényeket különbözó módon közelítik meg, a kutatók egy dologban hasonló következtetésre jutottak: összeomlott a nemzetközi biztonsági rendszer és nincs esély semmiféle biztonságos világstruktúra kialakítására.
Az elméletek döntő többségének két kiindulópontja van: 1). a Szovjetunió felbomlása, 2). a világgazdaság mély válsága. Csakhogy pusztán e két pozícióból nem magyarázható meg a kialakult helyzet, bár mindkét probléma domináns szerepet játszik a folyamatokban. Arról a tényről azonban nem lehet megfeledkezni, hogy önmagában a kommunista rendszer(ek) létezése nem jelentett világháborús kockázatot a XX-ik századi történelem egyetlen szakaszában sem. Éppen ellenkezőleg, a két ellentétes társadalmi rendszer egyidejű létezése globális dimenzióban általában kiegyensúlyozó hatással volt a domináns nemzetközi folyamatokra, függetlenül az általuk képviselt értékrendektől. Az erőegyensúly a legélesebb konfliktusokat is képes volt kezelhető keretek közé szorítani.
A Szovjetunió és az egykori szocialista szövetségi rendszer felbomlása nem erősítette a stabilitást. Nemzetközi síkon és az egyes országokon belül is veszélyes folyamatokat indított be, melyek mára – minden látszat, vagy a lényeget tudatosan elkendőző magyarázat ellenére – egyre mélyülő gazdasági, társadalmi és politikai válságokat, sőt robbanás-közeli helyzeteket idéztek elő.

                                                  AZ EU GYÖNGE ÉS TEHETETLEN

A kommunizmus nem az egyetlen olyan társadalmi-politikai tendencia a modern időkben, amely a kapitalista fejlődéstől eltérő, vagy azzal ellentétes irányt követ. A kommunizmus története nem szűkíthető le csak a Szovjetunió, vagy a szovjet tipusú, bár egymástól lényeges eltéréseket is mutató szocialista rendszerek létezésére. Az ázsiai, közel-keleti, afrikai, vagy latin- és dél-amerikai társadalmi-politikai folyamatok többsége közvetlen, vagy közvetett formában – és jórészt más ideológiák, nemzeti, vagy vallási mozgalmak bázisáról – több ponton kapcsolódik a marxizmus eszmerendszerének elemeihez. Ezt a bonyolult kérdéskört nem lehet egyszerűen a politikai, gazdasági, vagy katonai szövetségi viszonyok szintjén kezelni. Ma már nem csak a tudományos elmélet, hanem a napi tapasztalat szintjén is közhelynek számít az - az eredetileg Marxtól, illetve Lenintől származó -felismerés, hogy a kapitalizmus és az imperializmus elkerülhetetlen válságokhoz vezet. Az eddigi két világháborút előidéző konkrét okok az imperialista világrendszer ellentmondásaiban rejlenek.
Az imperializmus expanzív reflexei az elmúlt száz esztendő alatt sem változtak meg alapvetően. A „gonosz birodalmának”, azaz a fő ellenségnek kikiáltott Szovjetunió és a Varsói Szerződés összeomlása az USA és a nyugati államok számára nem a béke és a nyugalom korszakának eljövetelét, hanem az imperializmus expanziójának újabb szakaszát jelentette, szerves részeként annak az egész világra kiterjedő hadjáratnak, amit a Brzezinski-doktrina alapján a Föld nyersanyag-bázisainak megszerzéséért és a keleti piacok meghódításáért indított az Egyesült Államok. A Szovjetunió szétesését követően az Egyesült Államok a történelem legnagyobb haderő-átcsoportosítását hajtotta végre. E művelet stratégiai célja a globalista világuralom katonai biztosítása, a Föld nyersanyag-kincsének totális ellenőrzése, illetve ezzel összefüggésben és párhuzamosan Oroszország bekerítése. A jelcini anarchia gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt védtelenné tette Oroszországot. A volt szovjet tagállamok területén zavaros politikai és jogi megalapozású amerikai támaszpontok létesítésével az USA katonai mozgásteret biztosított a maga számára az orosz területek ellen irányuló különféle akciók, mindenek előtt a legkorszerűbb eszközökkel folyó felderítési és hírszerzői tevékenység céljából. A NATO keleti irányú kiterjesztése az egykor Oroszországgal szövetséges kelet-közép-európai régiót integrálta az oroszok elleni katonai szövetségbe. Az erőre épülő amerikai külpolitika fegyveres konfliktusok kirobbanásához, a harmadik világ országai elleni folyamatos háborúskodáshoz és új nemzetközi feszültséggócok kialakulásához vezetett. Bár az USA éveken keresztül megtartotta kezdeményező pozícióját a nemzetközi politikában, a várt nagy sikerek és a meggyőző térnyerés helyett egyre bonyolultabb viszonyok keletkeztek. Az amerikai lépések nem stabilizálták a nemzetközi helyzetet és a súlyponti kérdésben új típusú problémák kialakulásához vezettek. A szovjet összeomlást követő bő évtized az USA számára korlátlan teret biztosított az egyoldalú döntésekhez, a katonai erő gátlástalan, tetszés szerinti bevetéséhez. Ez a fellépés nem politikai stílusváltás kérdése volt, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években kidolgozott amerikai alapstratégia arra a koncepcióra épült, hogy az USA-nak katonai erővel kell reagálnia minden olyan jelenségre, amelyik világuralmi pozícióját veszélyezteti. (Ez alól nem kivétel az USA-val szövetségesi viszonyban álló országok csoportja sem.) Az agresszív Bush-féle erőpolitika a nyugati aktivitás frontvonalába állította az észak-atlanti katonai tömböt, a NATO-t, ami aggasztó és vészterhes nemzetközi viszonyokat teremtett. Szerbia és Belgrád bombázása jelezte, hogy a korábbi évtizedekben kialakult jaltai világrend fenntarthatósága és szavatossági ideje elveszítette érvényességét. Az USA új doktrínájának vezérelve a katonai és gazdasági erő koncentrálása az amerikai érdekek érvényesítéséért, a világ legerősebb hadseregének aktív bekapcsolása a nemzetközi politikába és az amerikai akarat abszolút primátusának kiterjesztése lett (Lásd: Ki temette el Jaltát? Leleplező 2010/2.). Hiába ismerték fel egyes nyugati politikusok, hogy a kelet-európai régió integrálása az észak-atlanti szövetség erőterébe összezavarja és megfékezi a „nyugati Európa” politikai arculatának kialakítását. Az USA olyan erős nyomást gyakorolt saját NATO-szövetségeseire, hogy az európai érdekek egyre súlytalanabbá váltak a politikai döntéshozói folyamatokban. A kialakult helyzet kiélezte a politikai és gazdasági ellentéteket az Európai Unión belül és szinte teljes mértékben aláásta az EU érdekérvényesítései képességét. Az EU politikai problémái mindinkább érzékelhetőek a nemzetközi konfliktusgócok körüli diplomáciai tehetetlenségben. Európa kezdi elveszíteni még azt a képességét is, hogy többé-kevésbé realista módon fogalmazza meg a világfolyamatokhoz fűződő alapvető érdekeit. Egyáltalán nem nevezhető alaptalannak sok nemzetközi megfigyelő véleménye, hogy politikai szempontból az EU mindinkább az anarchia, a tehetetlenség és a gyengeség jegyeit mutatja föl. A tagállamok egymás közötti veszekedései állandósulásának következtében az EU politikai vezetői tisztában vannak azzal, hogy átfogó, a fölmerülő problémákat generálisan kezelni képes megoldásokat a szervezet képtelen kidolgozni. Nagy eredménynek számít, ha a tagállamok a legkisebb közös többszörös elvének alapján olyan minimum-kritériumokat tudnak megfogalmazni, amelyek egyetlen európai fővárosban sem verik ki nagy csattanással a biztosítékot.

                                          NINCS EGYSÉGES EU-KONCEPCIÓ

A szocialista rendszerek aláaknázása és szétrobbantása nem a jólét, a társadalmi béke és a nemzetközi stabilitás, hanem a dolgozó tömegek fokozódó kizsákmányolása és elszegényedése, a társadalmi ellentétek kiéleződése és a nemzetközi helyzet éles konfliktusai felé sodorják a világot. Az Európai Unió gondolatának megszületésekor, a XX-ik század elején már érzékelni lehetett, hogy az európai integráció problematikája a világfejlődés alapvető irányának függvénye. Az európai nemzetek egyenjogú és kölcsönös előnyökön alapuló együttműködése vonzó perspektívát mutat, mindenek előtt azért, mert a szuverenitás és a kollektív biztonság politikai eszmekörére épül. Az Unió (vagy ahogy akkor nevezték: Európai Egyesült Államok) másik útja azonban a világimperializmus európai nemzetekre történő rátelepedésének, a nemzeti fejlődés végének és az európai államok fokozódó kizsákmányolásának lehetőségét vetítette előre. Lenin ebben a gondolatkörben fejtette ki a szovjet álláspontot: „igen” a nemzetek Európájára és „nem” a világimperializmus uralmára. A dilemma a legélesebb formában ismét fölmerült a második világháborút követő években. A nyugat-európai államok egy csoportja döntő lépést tett egy új korszak felé a nemzetgazdaságok modern, integratív kooperációjának elindításával. Az aktivitás legerősebb motorja Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság lett. A német és a francia nemzet történelmi megbékélése nem csak a szorosabb kooperációk politikai megalapozását tette lehetővé, hanem gyakorlati síkon is megfogalmazta Európa tényleges érdekszféráját, ami a földrész saját érdekein alapuló multilaterális kapcsolatok kialakításában meghatározó elemként határozta meg a Szovjetunióval történő új viszonyrendszer kialakítását. A hatvanas-hetvenes években alakult ki Európa új politikai arculata, az egymástól eltérő társadalmi berendezkedésű országok békés és egyenjogú együttműködésének periódusa. Az európai koegzisztencia a nemzetközi viszonyrendszer stabil bázisává, a béke megvédésének első számú támaszpontjává avatta Európát. Ezt a folyamatot évtizedeken keresztül olyan kiemelkedő képességű, világtörténelmi jelentőségű francia és német politikusok irányították, mint De Gaulle és Adenauer, Pompidou és Willy Brandt, Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt, majd Mitterrand és Helmut Kohl. Európa igazi szerencséje, hogy a francia és a német nemzet élére olyan államférfiak kerültek, akik a tényleges európai dimenzióban gondolkodva mélyen átérezték azt a történelmi felelősséget, ami két pusztító világháború után a földrész vezető nemzeteire hárul. Németország és Franciaország egy pillanatig nem hagyott kétséget afelől, hogy a földrész békéjére és a nemzetek egyenjogú kooperációjára alapozva Európa egy olyan konglomerátummá fejlődhet, amely ugyan gyöngébb az Egyesült Államoknál, de mindenki másnál erősebb. A híres Robert Schumann-féle levélnek ez a fő gondolati tartalma, és valójában ez volt az eredeti célja az Európai Unió aktivitásának.
A politikai megosztottság ellenére a kelet-európai régióval való együttműködés, vagy inkább egyfajta stabil partneri viszony már a kezdet kezdetén fölmerült az Európai Unióval kapcsolatos gondolkodásban. Az orosz kérdés – különböző megközelítésben – állandó elem volt az európai együttműködés perspektíváinak tervezésénél. A Szovjetunió, majd később Oroszország nem csak fokozódó hangsúllyal jelent meg a nyugat-európai politikai csúcstalálkozókon, de rövidesen az egyik legdominánsabb kérdése lett az egész európai kooperáció jövőjének. Kétségtelen, hogy a mai napig nincs egyetértés ebben a kérdésben, és az elmúlt fél évszázad politikai és gazdasági taktikázásait meghatározó mértékben motiválta az Unió és Oroszország viszonyának Németország és Franciaország részéről történő megközelítése. Míg Németország a szuverén államok együttműködésének elmélyítésében látja a jövőt, a francia politikai gondolkodásban az „európai régió” eszméje dominál. (Lásd:Világpolitika a világválságban, Leleplező 2010/2.) Ezeket a bonyolult érdekvonalakat a kilencvenes években elhalványította az amerikai-izraeli globalizmus koncepciója, amely valójában egy teljesen új Európát rajzolt a Föld térképére. Ez a szemléletmód csak a NATO aspektusából, azaz a katonai frontvonal keleti kiterjesztése alapján veszi számba a kelet-európai puffer-területeket, az Európai Unió viszont egy Nyugat-Európát, Kanadát, és az Egyesült Államokat magába foglaló virtuális földrészen jelenik meg. Az általában szőnyeg alá söpört, ám annál élesebb nézeteltérések mögött egyrészt a Nyugaton belüli hatalmi rivalizálás, másrészt a globalizmus és a nemzetállamok jövője közötti ellentmondások húzódnak meg. Ez a magyarázat arra, hogy az EU-ban „bent és kint” egyszerre lévő Nagy-Britannia a nyolcvanas évektől az amerikai-izraeli-brit triumvirátus részeként teljes egészében a globalista Európa kialakításának jegyében az USA stratégiájának rendelte alá saját politikai filozófiáját, ettől remélve különleges státuszának biztosítását az EU-államok között.

                                  MOSZKVA: PARTNER, VAGY ELLENSÉG?

Nem lehet megmondani, lesz-e lehetőség a közeljövőben arra, hogy lépésről lépésre föltárják azt a folyamatot, ami tulajdonképpen a Kremlben indult meg Gorbacsov hatalomra kerülésével, majd váratlanul az egész európai szocialista rendszer szétesésével fejeződött be. A nagy európai átrendeződés eredeti célja ugyanis a jaltai koncepció modernizálása volt, ami a gyakorlatban a két Németország egyesítését, és ezzel összefüggésben a Szovjetunió új európai státuszának meghatározását jelentette. Erre a viharos és bonyolult folyamatra települt rá az USA új világhatalmi koncepciója. Az amerikaiak végig kezükben tartották a nyerő lapot, amit az utolsó pillanatban játszottak ki, miután az európai kapcsolatrendszerek teljesen összezavarodtak. A nyugati országok magatartását a hatalmi törekvések, az erős európai érdekérvényesítés, a szovjet ambíciók visszaszorítása, és az amerikai-szovjet szuperhegemóniától való félelem egyszerre határozta meg. A Nyugat vezető politikusai lelkesedéssel fogadták Gorbacsov megjelenését, mert lehetőséget láttak a szovjet piacra való betörésre és új, hatalmas volumenű kooperációk megalapozására. Ugyanakkor politikai síkon sem őszinték, sem tisztességesek nem voltak Moszkvával szemben. London és Párizs – nyomukban más európai államokkal – először megrettent, amikor észlelte, hogy a szovjet vezetés totális értelemben elkötelezett a két német állam egyesítése tekintetében. Csak az Egyesült Államok és Németország volt az, amelyik az első pillanatban felismerte, hogy a nagy gorbacsovi fordulat nem más, mint Sztálin eredeti víziójának valóra váltása. Felmérték azt, hogy a XXI-ik század Európájában meghatározó tényező lehet a Moszkva-Berlin tengely, ami új viszonyok kialakulásához vezet az egész földrészen. Gorbacsov európai tárgyalásaira mindvégig rányomta bélyegét a Nyugat kétszínű magatartása: egyrészt minden vonalon támogatták a Szovjetunióval történő együttműködés és az új kollektív biztonsági rendszer gondolatát, másrészt viszont meg akarták akadályozni egy Moszkva-Berlin politikai és gazdasági szupertengely létrehozását. Gorbacsov egyszer indulatosan jelentette ki a nyugati politikusokról: „Minden módon meg akarták akadályozni a német egyesítést, de azt akarták, hogy azt mi mondjuk ki!”
Ha a tömegkommunikáció síkján vizsgáljuk a nyolcvanas évek végét, úgy tűnik: a Nyugat egyértelmű győzelemként számolta el a szocialista rendszerek összeomlását. A fő trófea természetesen az elbukott Szovjetunió lett. A keleti piacok felosztása és megszállása, a nagy diadalút azonban nem tartott sokáig. Rövidesen kiderült, hogy az USA expanzív politikájának közvetlen céljává vált Oroszország bekerítése, gazdasági megbénítása és kizsákmányolása, illetve katonai-politikai mozgásterének beszorítása. Az Európai Unió, majd a NATO erőltetett ütemű bővítése felszínre hozta az EU legnagyobb problémáját: az egységes politikai arculat hiányát. Németország és Franciaország ezt világosan felismerte, míg az USA úgy próbált túllépni a problémán, hogy a NATO kereteibe szorította az európai politikát. A Nyugat agresszív nyomulását kezdettől fogva két rendkívül jelentős probléma nehezítette. Az egyik az, hogy a közép-kelet-európai államok betagozódása az Unióba gazdasági, politikai és társadalmi értelemben is összezavarta az addig kialakult EU-képletet, nem beszélve arról, hogy az Unió fejlődési dinamikáját ijesztő mértékben fékezte le. A másik probléma Oroszországgal kapcsolatban jelentkezett: a partner, vagy ellenség dilemmájában. Senki nem meri kimondani, pedig igaz: az elmúlt két évtized bebizonyította annak a marxista értékelésnek az igazságát, hogy a nemzetközi békére és stabilitásra nem a két ellentétes társadalmi rendszer egyidejű létezése, hanem az imperialista agresszív expanzió jelenti a legnagyobb veszélyt. Hiába számolták fel a szocialista társadalmi rendszert, az USA és az imperializmus támadásainak fő célpontja továbbra is Moszkva maradt. Az intenzív antikommunista propaganda sem képes háttérbe szorítani azt a tényt, hogy a hatalmas orosz nyersanyag-kincs ellenőrzése akkor is a globalizmus fő hadműveleti célja, ha azt nem vörös csillagos katonák védelmezik.
A történelmi hagyományok, az érdekek és a perspektívák különbözősége alapján természetes, hogy az európai országok és az Egyesült Államok nem azonos értékrend alapján határozzák meg viszonyukat Oroszországhoz. Erre meglehetősen szemléletes példát kínál az évezred végén kialakult európai politikai helyzet. Az USA gátlás nélkül bombázta szét Jugoszláviát, majd véglegesítette az új amerikai- és NATO-támaszpontok telepítését Oroszország köré, mit sem törődve azzal a rendkívül bonyolult helyzettel, ami a volt szovjet tagköztársaságok belső és nemzetközi viszonyaiban jelentkezett. A nyugat-európai államok viszont pontosan érzékelték, hogy az EU-bővítés következtében megbicsaklott az Unió pozíciója, mivel lehetetlenné vált a Nyugat egységes politikai arculatának és érdekérvényesítési normáinak kialakítása. Az Oroszországgal szembeni ellentmondásos és határozatlan pozíció megkérdőjelezte az egész európai fejlődés kilátásait.

                    BAJNAI: AZ EU A POLITIKAI BUKÁSOK KORSZAKÁBA LÉPETT 

Joschka Fischer német külügyminiszter 2000-ben óriási megdöbbenést és nagy visszhangot kiváltó előadáson ecsetelte a berlini Humboldt Egyetemen az EU előtt tornyosuló problémákat, melyeket a kelet-európai országok felvétele idéz elő. Egyértelműen kimondta, hogy ez a folyamat lefékezi az Unió integrációs törekvéseit, és az új tagállamok elmaradottsága és rengeteg problémája kétségessé teszi a fejlesztési programok realitását. Kifejtette, hogy ebből a helyzetből az a kivezető út, hogy a „nagy Európán’ belül a tagállamok egy kisebb csoportja magára vállalja a továbblépés feladatának végrehajtását, mégpedig „szövetségi típusú intézmények létrehozásával”. A Fischer által megjelenített német nézetrendszer a Schumann-levél eredeti tartalma és a franciák föderatív nézetrendszere mellett újdonságként – és drámai fordulatként – fölvázolta a „kétsebességes Európa” koncepcióját.
Ez a szemlélet, ami lényegében az EU-n belüli berlini fal fölállítását jelenti, különös pályát futott be az elmúlt évtizedben. Minden politikai nyilatkozat kategorikusan tagadta, hogy ez lenne a megoldás, miközben nyomon követhető, hogy egészen napjainkig egy sor olyan intézkedés látott napvilágot, amely lényegében az EU kettéosztottságát tükrözi. Igaz, a fal vonala nem minden esetben ugyanott húzódik. A legújabb megosztás az euro-övezet határai mentén történt, így például Szlovákia ebből a szempontból a domináns régióhoz tartozik, amin Magyarország kívül rekedt. A jelek arra utalnak, hogy Magyarország pozíciója mindenképpen a periférián ágyazódott be, nem csak gyönge gazdasági teljesítménye, és súlyos pénzügyi helyzete, hanem ellentmondásos és kis hatékonyságú nemzetközi politikája miatt is. Az EU aktivitására mindinkább rányomja bélyegét az a törekvés, amely az Oroszországgal való viszonyok megszilárdítását akarja elérni. Németország, Franciaország és Olaszország stratégiai együttműködést épített ki Moszkvával és ezek a kapcsolatok több tekintetben stabilizáló hatással vannak az EU-n belül jelentkező súlyos problémákra. A gazdasági kapcsolatok fejlődését gyakran zavarja meg az az EU-politika, amelyet az európai államok a NATO kereteiben valósítanak meg. Ez az aktivitás első sorban az USA érdekei szerint alakul és többször ellentétbe kerül az EU-államok saját érdekeivel. Az orosz diplomácia több alkalommal élesen kritizálta az USA és a nyugati államok kiszámíthatatlan és kétarcú politikáját és újabban éppen Moszkva szorgalmazza valamiféle egységes európai politikai arculat kialakítását. (Lásd: Irányváltás egy globális konfliktus felé? Leleplező 2011/1.)
Erről azonban egyelőre szó sem lehet. A fokozódó nehézségek, a mind több országban jelentkező társadalmi feszültségek állandósítják az EU kapkodó, tűzoltó-politikáját, ami megakadályozza a reális perspektívák megalapozását. A mai helyzet bonyolultabb és veszélyesebb, mint a tíz évvel ezelőtti kép. Ez év áprilisában az egy évig hatalmon lévő magyar válság-miniszterelnök, Bajnai Gordon tartott rendkívül érdekes – zárt körű - előadást budapesti egyetemisták előtt, ami szinte folytatása Joschka Fischer gondolatainak. Bajnai koncepciója azonban nem áll meg a nemzetgazdaságok állapotának formális elemzésénél. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az EU a nagy politikai bukások korszakába lépett. Európa „elképesztő hitelfelvételi kényszerbe került”. A jelenlegi válság fékezi a gazdasági növekedést, visszaesnek a beruházások, beszűkülnek a hitelpiacok. Kedvezőtlen irányt vesz a társadalmi mobilitás, erősödik az elszegényedés, általános jelenség lesz a lecsúszás. Az ex-miniszterelnök leglényegesebb megállapítása szerint egész Európában politikai instabilitásra kell számítani: „vagy a piacok buktatják meg a politikusokat, vagy a választók, minden út ugyanoda vezet” – jelentette ki.
E drámai helyzetértékelésből egyenesen következik, hogy Európában most zárul le a második világháborút követő stabilitás. A földrészen mind az egyes országokon belül, mind az országok közötti viszonyok területén a konfliktusok kiéleződésére és új konfrontációs vonalak megjelenésére kell számítani. A modern nemzeti mozgalmak, amelyek határozottan szembe fordulnak a globalista diktátumokkal, minden bizonnyal forradalmi folyamatokat indítanak be, melyek kimenetelét nem lehet megjósolni. Európa-szerte teret nyer a populizmus és az új jobboldal, amely legalább annyira kiszámíthatatlan, mint a baloldal, amely - főként a szakszervezeti mozgalmak képében - minden európai országban erősödik és megváltoztatja karakterét. Görögországtól Németországig, Szerbiától Franciaországig megfigyelhető, hogy új marxista csoportosulások formálódnak. Bajnai azonban a várható „óriási konfliktusok” ellenére arra az álláspontra helyezkedik, hogy „visszafordulni mindig fájdalmasabb, mint haladni előre” és a nyugatos demokrácia továbbépítését tartja szükségesnek. Fiskális unió, majd politikai unió… Így hozza vissza az elveszített Európa Unió vízióját. Amennyire bátor a volt miniszterelnök helyzetelemzése, olyan bizonytalan a perspektíva, amit kínál… De valószínűleg ez is a valóságból következik.

AZ EU-KÁOSZ ÉS AZ OROSZOK

Az EU kritikus állomáshoz érkezett. Veszélybe került az Unió „magja”, az Euro-zóna. E mag szétesése jelenleg nem a puszta fantázia birodalmába tartozik, egyike a reális lehetőségeknek. Nincs kétség affelől, hogy az Euro-övezet bukása magáAz EU-káosz és az oroszokval ránthatja az Unió egész épületét, ami az utóbbi évtizedek nyugati politikájának teljes kudarcát jelentené. Az EU-válság ma valamennyi tagállamot érinti és az eltérő aktuális mutatóktól függetlenül minden európai ország egyre jobban süllyed a káoszba. A gazdasági- pénzügyi mutatók mozgása mindinkább a társadalmi feszültségek jelzőszáma lesz. A politikusok optimista megnyilatkozásai házi használatra készülnek, a politika vezető grémiuma hatalmi taktikázásnak értékeli és figyelemre sem méltatja ezeket. Miközben az „államháztartás korrekciójának” égisze alatt minden országban teljes gőzzel folyik a lakosság kizsákmányolása, elnyomorítása, a politika titokban igyekszik felkészülni a legélesebb társadalmi feszültségek kezelésére. Mindez nem sok jót ígér. A kamatszedő globalizmus propagandája az ésszerűtlen pazarlás, a túlköltekező állam, a felelőtlenül eladósodó lakosság címszavai mögé rejti az igazságot, ami nem más, mint a globalizmus pusztító rátelepedése a nemzetgazdaságokra. Nem maradhat kormányon olyan hatalom, amelyik nem szolgálja a globalista imperializmus érdekeit. Európa bénító csapdába került és a jelenlegi manőverek, okoskodások és tervek mindenre jók, csak a földrész reális karakterének megjelenítésére, az erőteljes érdekérvényesítésre nem.  Mindazonáltal az egész európai katasztrófának van egy olyan – döntő fontosságú – vonatkozása, amiről senki nem beszél. Ez pedig nem más, mint a politikai Európa halvaszületése, illetve e tényező körülményeinek pontos és valósághű feltárása. Hogy megértsük e kérdés lényegét, el kell rugaszkodni a hagyományos trambulinokról és más, tágabb látómezejű objektíven keresztül kell szemlélnünk az eseményeket. Anélkül, hogy eltúloznánk bizonyos tényezők jelentőségét, le kell szögezni, hogy az Oroszország körül két évtizede zajló nyugati huzavonának döntő szerepe van abban, hogy az EU egyszerűen képtelen saját politikai maszkot ölteni. Miről is van szó? Emlékezzünk Marx megállapítására, amely a krími háború idején írt „Revelations of Diplomatic History of the 18th Century” című cikksorozatban jelent meg az Egyesült Államokban: „Oroszország a legkülönbözőbb időpontokban lepte meg Európát befolyása feltartóztathatatlan növekedésével, megijesztve ezzel a Nyugat népeit, akik mint elkerülhetetlen végzetbe törődtek bele, vagy csak egy-egy elszigetelt akcióval szálltak vele szembe”. Amikor néhány évvel ezelőtt az orosz Marx-kutatók „legalizálták” ezt a tanulmányt és beillesztették a hivatalos Marx-dokumentumok közé, a Nyugat egyértelműen úgy értelmezte, hogy Marx Európa Oroszország általi katonai fenyegetettségére utalt, hasonlóan ahhoz, amikor a második világháború befejezése után Sztálin vállvonogatva fogadta a szövetséges nagyhatalmak gratulációit, mondván: „Szuvorov Párizsig is eljutott!” (Lásd: A harmadik félidő, Leleplező 2010/3.)
Rendkívül fontos a fentiek szem előtt tartása, az éremnek azonban van egy másik oldala is. Az elmúlt évben több alkalommal beszámoltunk arról, hogy Medvegyev elnök kezdeményezésére az orosz kormány úgy döntött, hogy állami eszközökkel segíti a nagy orosz cégek nyugati térfoglalását, és befektetéseit, illetve a cégek szintjén létrejövő nagy volumenű orosz-európai gazdasági megállapodásokat. Hogy az orosz kormány döntése mennyire volt eredményes, arról természetesen megoszlanak a vélemények, az azonban vitathatatlan, hogy az Európa-Oroszország kooperáció az utóbbi években mindinkább beszorul az amerikai-izraeli-brit globalizmus által emelt politikai korlátok közé. Az orosz-ellenesség a nyugati politika állandó eleme, hol gyöngébb, hol intenzívebb módon érvényesül. Ez szinte minden EU-tagállam magatartásában kimutatható. Van, amikor a katonai stratégiák ütközése, van, mikor gazdasági érdekellentétek, és van, amikor a politika küszöb alatti szintjén jelentkező, teljesen oktalan és értelmetlen orosz-ellenes gesztusok formájában jelentkezik (mint például a budapesti önkormányzat legutóbbi, váratlan döntése a Moszkva-tér nevének megváltoztatásáról). Ugyanakkor, amikor az európai államok gazdasági dinamizálásáról van szó, megkerülhetetlen az orosz piac figyelembe vétele. Geopolitikai tény Európa és Oroszország stratégiai egymásra-utaltsága, amelyet a XX-ik századi történelem folyamán sem szorított háttérbe az ellentétes társadalmi rendszerek versengése. A német és az orosz nemzetgazdaság szoros kooperációjának elősegítése már Lenin idején is külpolitikai prioritás volt Németországban és a Szovjetunióban egyaránt. Ugyanígy a huszas években volt példa az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagyvolumenű gazdasági együttműködésére. A második világháborút követő években minden nyugat-európai ország kereste az előnyös gazdasági kapcsolatok kialakításának lehetőségét a Szovjetunióval és az idők folyamán az USA, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország a kommunista Moszkva stratégiai partnerévé lépett elő. Az idők folyamán a Nyugat és a Szovjetunió egyaránt rendkívüli erőfeszítéseket tett a gazdasági kapcsolatok stabilizálása és az európai kollektív biztonsági rendszer szerves összekapcsolására. A nagy európai rendszerváltási hullám körüli években világosan érzékelhető volt, hogy a legnagyobb európai államok – mindenek előtt Németország és Franciaország – megkülönböztetett figyelmet fordítanak az Oroszországgal kialakítandó erős bilaterális kapcsolatok megteremtésére. A jelenleg hatalmon lévő nyugat-európai politikus-nemzedék azonban veszélyes útra lépett, amikor egyre több engedményt tett az Egyesült Államok diktátumának és nemzeti stratégiai érdekeit a NATO katonai szövetség érdekszférájának keretei közé szorította.
                                              AZ ELFELEJTETT EURÓPA-HÁZ

Nehéz egyértelműen jellemezni az EU pillanatnyi helyzetét, amely ellentmondások és megoldatlan problémák halmazának súlya alatt roskadozik. Teljes mértékben érthető Lavrov orosz miniszterelnök folyamatosan hangoztatott fenntartása azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió politikailag kiszámíthatatlan és határozott koncepció hiányában össze-vissza imbolyog az USA taktikai lépései mentén. Putyin egy éve szinte követeli, hogy az EU alakítson ki egységes álláspontot az Oroszország irányában követett politikájáról, mivel a jelenlegi körülmények között Moszkva nem lát garanciát az együttműködés perspektíváit illetően. Az oroszok természetesen pontosan tudják, hogy az EU bizonytalan politikája a zavaros gazdasági-pénzügyi viszonyok és az egyes országok között kialakult éles érdekellentétek következménye. Az EU válságkezelő folyamatának keretében hozott döntések kiszámíthatatlanok, hol diktátum-, hol kirekesztő jellegűek és folyamatosan megütközést, ellenkezést, sőt meglepetést váltanak ki a tagállamok egyik, vagy másik csoportjából. Amikor márciusban Németország úgy döntött, hogy – figyelmen kívül hagyva a magyar EU elnökség javaslatait a tagállamok szorosabb gazdasági együttműködéséről – egy úgynevezett versenyképességi paktum megkötésének követelményét hirdeti meg, az eddigi legdirektebb módon jelenítette meg a kétsebességes Európa kialakítását. Az egységes gazdaságirányítás és határozott válságkezelés övezetéből ugyanis egyértelműen kizárták az euro-zónán kívüli tagállamokat, amelyek így az eddiginél sokkal nagyobb távolságra kerültek az EU-centrumtól és hosszabb távon is perifériára szorultak. A döntés mögé határozottan fölzárkózott Franciaország, így nyilvánvaló lett, hogy Európa két legnagyobb állama ismét megcélozta a hegemon- és irányító pozíció megszerzését. A meglepetés-szerű német-francia kezdeményezés nem csak az euro-zónán kívüli államok körében okozott zavart, mivel a zónabeli országok egy része szerint az EU német-francia diktátum alá került. A Berlin-Párizs paktum pillanatnyilag meghatározó jelentőségű az EU-politika alakítása szempontjából. Az új megállapodás egyik érdekessége az, hogy egyrészről rendkívüli módon fölértékelte az euro-zóna jelentőségét (határozottan a második vonalba szorítva a zónán kívüli államokat), másrészt viszont semmi jele annak, hogy a két vezető ország erősítené elkötelezettségét az Euro hosszú távú fönntartása mellett.
Néhány megfigyelő megpróbálja tágabb dimenzióban is értelmezni Németország és Franciaország lépését és arra a következtetésre jut, hogy a két nagy európai állam a diktátummal mentesíteni akarja magát a többi EU-tagország gazdasági csődjének szanálása alól, másrészt domináns pozíciójukat kihasználva mozgásteret biztosítanak maguknak saját nemzeti érdekeik fokozottabb érvényre juttatásáért. Vagyis: valamilyen módon ki akarnak szállni az imbolygó EU-csónakból, hogy teljes erőből egy határozott fejlődési pályára állhassanak. Azonban annak ellenére, hogy valóban kilóg a „nemzeti lóláb” a közösségi eszme alól, tagadhatatlan, hogy a javasolt centrális gazdaságirányítás és az intézkedés-sorozat egységesítő normatívái megőrzik, sőt új elemekkel gazdagítják az euro-zóna – francia gyökerű - föderatív karakterét.
Az Európai Unió perspektivikus lehetőségeinek objektív elemzése lehetetlen az Oroszországgal történő kooperációban rejlő realitások számbavétele nélkül. Ezen a ponton kapcsolódunk ismét a korábban idézett marxi gondolat teljességének kifejtéséhez. Az orosz befolyás ugyanis nem kizárólag a katonai aktivitás zónáira vonatkozik, hanem az orosz gazdaság erő-potenciáljának kiterjesztésére. A globalista imperializmus megszerzendő zsákmányként tekint a hatalmas orosz térség természeti kincseire, ennek következtében az észak-atlanti katonai tömb és az amerikai-izraeli-brit világuralmi szövetség alapvetően a szembenállás és a katonai konfrontáció aspektusából határozza meg az Oroszországgal való kapcsolatok taktikai és pragmatikus karakterét. E megközelítés filozófiájával azonban összeegyeztethetetlen az európai államok – első sorban a két vezető ország – nemzeti érdekeinek érvényesítése. A történelmi tapasztalatok, a hagyományok és a reális perspektívák minden eszmei, államfilozófiai, vagy társadalmi rendszert érintő különbözőségek ellenére az oroszokkal kiépítendő egyenrangú, egymás szuverenitását tiszteletben tartó, kölcsönösen előnyös együttműködés útját jelenítik meg az európai nemzetek előtt. E koncepció különös erővel motiválja a két legnagyobb európai nemzet, Németország és Franciaország politikáját. A nyolcvanas évek közepén konszenzussal elfogadott európai gondolat, melynek alapja a Gorbacsov, Kohl és Mitterrand által megtervezett Európa Ház volt, természetes közösségben képzelte el a Szovjetunió és az európai államok új típusú politikai és gazdasági kapcsolatrendszerének megteremtését.

                         NEM KÖZÖS EURÓPAI PROJEKT AZ OROSZ MODERNIZÁCIÓ

Az orosz vezetők mostanában a nyugati politikusokkal folytatott beszélgetések során gyakran idézik fel Nagy Péter cár korát, amikor Oroszország óriási erőfeszítéseket tett, hogy kiemelkedjen elmaradottságából és hatalmas volumenű beruházásokat valósított meg – közösen Nyugat-Európával. Az orosz modernizáció, amely Putyin hatalomra kerülése óta lendületesen folyik, ma is kiváló lehetőség lenne akár az EU számára is a giga-projektek tető alá hozására. Az orosz lehetőségek kiaknázása önmagában is elégséges potenciált képvisel az egész EU dinamizálásához. David Cameron brit miniszterelnök moszkvai látogatását követően Lavrov orosz külügyminiszter londoni sajtókonferenciáján hangzott el az a megállapítás, hogy egy átfogó EU-Oroszortszág kooperáció a kulcs lehetne a globális pénzügyi válság enyhítéséhez és Európa világgazdasági pozíciójának erősítéséhez. London – mint az USA leghűségesebb szövetsége – lelkes egyetértéssel nyugtázta az orosz politikus szavait, a gyakorlatban azonban nincs lényeges előrelépés és nincs igazi dinamizmusa az Európai Unió moszkvai kapcsolatai fejlődésének. Ez annál különösebb, mivel az elmúlt évek orosz-német, orosz-francia és orosz-olasz kapcsolatai világosan megmutatták, hogy az egész EU jövője szempontjából döntő tényező az Oroszországgal kialakított kapcsolatrendszer. Orosz politikai megfigyelők véleménye szerint az Európai Uniót egyre inkább saját belső nehézségei bénítják meg, aminek az egész földrész jövője szempontjából aggasztó következményei lesznek. Hiába próbálják az EU vezető politikusai elkendőzni a valóságot, napról napra világosabb, hogy az Unió fokozatosan veszíti el esélyét arra, hogy érdemleges, domináns szerephez jusson a globális problémák megoldásában. Az USA és Oroszország Ázsiára koncentrál és teljesen új kapcsolatrendszereket alakít ki az egész világon. Ebből a folyamatból az EU teljesen kimarad, egyhelyben topog, és mind távolabbra sodródik eredeti céljaitól, a kooperációs föderalizmus, a politikai centralizáció és az egységes politikai arculat eszméjétől. Az Unió arculata egyre kevésbé emlékeztet egy konszolidált nemzetközi szervezetre, működését az állandó nézeteltérések, éles érdekütközések, gyakran veszekedésbe hajló viták és diktátum-jellegű döntések határozzák meg. Az Unió intézményei képtelenek átfogni és kezelni a tagországok problémáit, mivel az Unión belüli gazdasági rétegződés állandóan erősödik és a különböző fejlődési fokon működő országok közötti különbségek egyre mélyülnek. A legtragikusabb tendencia az Unió centruma és perifériája között növekvő szakadék. A közép-kelet-európai tagállamok – Szlovénia, Szlovákia, és Csehország kivételével – a közelébe sem kerülnek a stabilitás és a jólét nyugati trendjéhez, a lakosság aggasztó mértékű elszegényedése, a fokozódó kiszolgáltatottság és az erősödő belső feszültségek perspektívája áll előttük. Mindennek következtében az elmúlt évtizedben semmivé foszlott az Uniónak az az alapeszméje, hogy önálló tényezője lesz az új világrend kialakulásának. Az EU-nak önálló külpolitikája nincs, a transzatlanti imperializmus stratégiája szerint nemzetközi aktivitását a NATO határozza meg. Az észak-afrikai változások felszínre hozták, hogy az EU sem önálló koncepcióra, sem egységes fellépésre, sem határozott érdekképviseltre nem képes. Szinte komédiába illő volt az az időszak, amikor az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Catherine Ashton egyszerűen képtelen volt érhetően megfogalmazni Európa viszonyulását a kontinens szomszédságában kezdődő afrikai földindulással kapcsolatban, egészen addig, míg Washingtonból nem érkeztek meg az első hivatalos reagálások. A helyzet jelenleg sem bíztatóbb, hiszen a NATO keretein kívül egyszerűen nincs érdemi és egységes politikai állásfoglalása az Unió tagállamainak.
Az EU-Oroszország kapcsolatrendszer bizonytalanságait hosszabb ideje determinálja az Unió tagállamainak egymástól eltérő felfogása az oroszokkal történő együttműködésről. Totális kudarcot vallott az EU-nak az a gyermekded elképzelése, hogy a Moszkvával kialakítandó kapcsolat feltételeit Brüsszel diktálja majd. Putyin számos alkalommal a leghatározottabban visszautasította ezeket a próbálkozásokat, miközben Oroszország időnként – egy moszkvai szemleíró megfogalmazása szerint – megfeszítette szénhidrogén izmait. Az oroszokkal szembeni konfrontáció az EU-ra üt vissza, mivel egy átfogó nemzetközi projekt hiányában elkerülhetetlen, hogy az egész földrész a globális politikai tendenciák holtvágányára kerüljön.
Csakis szerencsétlenségnek lehet nevezni, hogy ebben a helyzetben egyetlen olyan személyisége nincs a nyugati politikai arénának, aki konstruktív és bátor hozzáállással képes lenne átvágni azt az életveszélyes gordiuszi csomót, amit az Európai Unió lebénulása jelent. A német és a francia kormány ugyan védelmezi kiharcolt pozícióit és az Oroszországgal kialakult különleges és stratégiai jelentőségű kapcsolatokat, de nemzetközi politikájából a korábbi évekhez képest visszaszorultak a nagy távlatú domináns kezdeményezések. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy e két nagy európai állam megőrizte képességét és akaratát ahhoz, hogy ne süllyedjen bele az EU problémáinak veszélyes ingoványába.

                                             ARC NÉLKÜL A GYŐZTES OLDALÁN

Teljesen megfelel a realitásoknak az a vélemény, hogy a szovjet korszakban kiismerhetőbb és biztonságosabb volt a nyugati országoknak a Szovjetunió felé folytatott politikája, mint az elmúlt évtizedben. A szovjet-amerikai katonai erőegyensúly és a kemény, de mindvégig kiegyensúlyozott stratégiai küzdelem közepette mindkét szuperhatalom csúcsra járatta diplomáciai gépezetét a folyamatos kontaktusok állandó biztosítása és a tárgyalásos lehetőségek megőrzésére a legsúlyosabb konfliktusok idején is. A CIA és a KGB titkos kontaktusai képesek voltak biztosítani, hogy a szovjet-amerikai csúcstárgyalásokon konszenzus alakuljon ki a napirendek és a megoldási alternatívák kölcsönös és tárgyilagos értékelése tekintetében. Ennek köszönhető, hogy a legnehezebb pillanatokban is olyan légkör uralkodott a zárt elnöki tárgyalótermekben, amely reményt adott a feszültségek oldására, illetve a tárgyalásos rendezés realitására. A világban zajló sokszor borzalmas és tragikus események, óriási emberi és anyagi veszteségekkel járó háborúk mögött gyakran a két vezető hatalom közvetlen ellentétei húzódtak meg. Európa ennek ellenére sokat köszönhet mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió vezetőinek azért, hogy a földrészen – a megosztottság ellenére (vagy talán éppen annak következtében) – évtizedeken keresztül béke uralkodott, és megjelent az európai történelem első olyan nemzedéke, amely nem élt át pusztító háborúkat. Európa mindkét részén békés építőmunka zajlott, megváltozott a földrész arculata. A szocialista rendszerek összeomlása azonban teljesen új helyzetet teremtett, amelynek reális értékelése a jelenlegi politikai körülmények között problematikus. Most annyit minden esetre meg lehet állapítani, hogy a nyugati országok olyan mély válság örvényébe kerültek, amely a földrész keleti felén nem nehézségeket, hanem egyenesen tragikus és félelemre joggal okot adó körülményeket teremtett. A globális imperializmus lerombolta a szocializmus szociális, oktatási, kulturális vívmányait és korábban soha nem látott mértékű társadalmi feszültségeket indukált. Megjelentek az elnyomorodott tömegek, a munkahelyüktől megfosztott nincstelenek, emberek ezrei kerülnek utcára, tömegesek a kilakoltatások. Ha csak Magyarország példáját nézzük, száz év áldozatai, erőfeszítései oda vezettek, hogy hazánk ismét a három millió szegény országa lett.
A rendszerváltás olyan pályára állította közép-kelet Európát, melyet a nemzetgazdaságok lerombolása és elpusztítása, a nemzeti termelő alapok fölszámolása és a kamatszedő globális pénzuralmi imperializmus gyarmatosító elnyomása határoz meg.
Nemzetközi dimenzióba helyezve a lezajlott fordulatot, nincs kétség affelől, hogy a Nyugat egyszerűen legázolta Kelet-Európát, aminek ideológiai hátterét a kommunizmus fölött aratott történelmi győzelem víziója jelenti. Annak ellenére, hogy a kialakult helyzet számtalan éles problémát vet fel, világosan látszik, hogy Európa egy olyan filozófiából fakadó politika csapdájába került, melynek gyökere az amerikai-izraeli-brit globalizmus és az egy erőközpontú világ defektes koncepciója.
A kelet-európai rendszerváltó operációk sikere és a Jelcin idején Oroszországban eluralkodó anarchia következtében az USA a győztes-legyőzött viszonyrendszerben pozícionálta magát az összecsuklott európai szocialista rendszerekkel és – mindenek előtt – Oroszországgal szemben. Ez a megközelítés sem túlzásnak, sem szimbólumnak nem nevezhető az Egyesült Államok nyolcvanas évek végére kialakult stratégiája tükrében. A neokonzervatív politikára épülő amerikai világkép stratégiai alapelve ugyanis az, hogy minden olyan állam, vagy szervezet ellenségnek és megsemmisítendő célpontnak minősül, amelyik akadályozza az USA pénzügyi, gazdasági és katonai világhegemóniáját. Az amerikai globalizmus világuralmi diktátumát a kilencvenes évek elején összeállított Defense Planning Guidance című dokumentum fogalmazza meg, melyet Dick Cheney, Paul Wolfowitz és Lewis Libby készítettek: „Védelmi stratégiánknak nagy gondot kell arra fordítania, hogy megakadályozza egy konkurens szuperhatalom kialakulását. Meg kell akadályoznunk azt, hogy bármely régióban domináns szerephez jusson egy olyan ellenséges hatalom, amely nyersanyag-kincsére alapozva világhatalmi pozíciót építhet ki magának”.
Amikor Nyugat-Európa elfogadta ezt a koncepciót és a NATO szervezetébe utalta nemzetközi politikájának fő aktivitási vonalait, fatális mértékben meggyengítette saját érdekérvényesítési lehetőségeit, mivel lényegében lemondott a nemzeti külpolitikai gyakorlat folytatásától. Ez döntő lépés volt az Európai Unió totális arculatvesztése felé. Nyugat-Európa a mai napig szenved ettől a tudathasadásos állapottól, hiszen nemzeti érdekei ellentmondásba kerültek a NATO-n keresztül érvényesített amerikai globális koncepcióval. Jelenleg is tanúi lehetünk annak, hogy az afrikai változások megközelítésében zavarok és ellentmondások dominálnak azon országok (főként Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország) magatartásában is, amelyek pedig történelmi hagyományaik alapján az első számú illetékességgel és felelősséggel rendelkeznek a most nyakukba zúduló problémákkal kapcsolatban. A félelem és a tanácstalanság a magyarázat arra, hogy az eddig egyáltalán nem nagymértékű bevándorlási hullámmal szemben azonnal az elzárkózás lehetőségeit vetették fel, mintha ezzel mentesülhetnének az elkerülhetetlen jövő drámai következményeitől.

                                    A DREZDAIAK MEGMENTIK OROSZORSZÁGOT

Oroszország számára azonban nem kizárólag és nem első sorban az Európai Unió bizonytalan állapota jelenti a legnagyobb nehézséget saját nemzetközi politikájának stabilizálásához. Különféle diplomáciai dokumentumokból és titkosszolgálati forrásokból mindinkább egyértelművé válik, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor a szovjet és az amerikai vezetés ismét közel került ahhoz, hogy a felszín alatt ijesztő mértékben jelentkező világháborús feszültség helyett egy új egyetértés és a pragmatikus konszenzus irányába fordítsák a két szuperhatalom politikáját, az Egyesült Államok vezetésének második vonalában hihetetlenül erős, titkos héja-szövetség jött létre a republikánus párt legszélsőségesebb köreinek részvételével. Ennek az új szövetségnek a tagjai erőteljes nyomást gyakoroltak nem csak az elnöki stratégiai és politikai intézményekre, hanem gyakorlatilag is meghatározó pozíciókra törtek az amerikai fegyveres erők, a hírszerző ügynökségek és a nemzetbiztonsági szervezetek irányításában. Miközben a szovjet és az amerikai csúcspolitika – a Varsói Szerződés és a NATO politikai szervezeteinek aktív részvételével – közel kerültek egy „második Helsinki” elveinek kidolgozásához, a stratégiai fegyverzetek korlátozásának új szakaszához és a kölcsönös fegyverzet-kontroll szabályairól történő megegyezéshez, a republikánus héják teljes erővel megtámadták a szovjet-amerikai kooperációs politikát és megkezdték a konkrét előkészületeket a szocialista rendszerek destabilizálásához. Az amerikai hírszerző ügynökségek rövid idő alatt kiváló titkos kapcsolatokat építettek ki a kommunista pártok csúcsszerveiben. Az amerikai és izraeli pénzügyi csoportok a legváltozatosabb formában erőteljes ütemben vonták ellenőrzésük alá a szocialista országok gazdasági és pénzügyi irányító centrumait, majd a nyugat-európai hírszerzés aktív bevonásával megindult a szocialista nemzetgazdaságok aláaknázására vonatkozó konkrét lépések kidolgozása. A Szovjetunió elleni hadműveletek fő centrumai a legnagyobb amerikai tőkés vállalkozások lettek, melyek – különleges helyzetük és magas szintű kapcsolataik révén – megfelelő rálátással rendelkeztek a szovjet állam, a gazdaság és a pénzrendszer mechanizmusaira.
Nem a véletlen játéka, hogy a rendszerváltást követő időszak két legnagyobb amerikai „nőpolitikusi sztárja”. Condi Rice és Hillary Clinton egyaránt olyan – főként a Bush-család érdekszférájába tartozó – hatalmas olajcégek igazgatóságaiban töltöttek be vezető állást, melyek minden lényeges információval rendelkeztek a szovjet gazdaság tényleges helyzetéről, mindenek előtt a Szovjetunió nyersanyag-készleteiről. Erre az időszakra nyúlnak vissza a rejtélyes Hodorkovszkij-ügy gyökerei, hiszen az orosz nemzetbiztonsági szolgálatok álláspontja szerint az amerikai segítséggel létrehozott hatalmas Hodorkovszkij-vagyon tényleges funkciója a politika legfelső irányító pozícióinak megszerzése volt.
A Szovjetunió elleni támadás három fő stratégiai vonalon zajlott: 1). A Kommunista Párt lebontása és vezető szerepének ellehetetlenítése, valamint a Szovjetunió föderatív szerkezetének megbontása, a tagköztársaságok kiszakítása az Unióból; 2). A természeti erőforrások - mindenek előtt a szénhidrogén - készletek fölötti közvetlen ellenőrzés megszerzése; 3)A szovjet haddiipari komplexumok fölötti ellenőrzés biztosítása és ezen keresztül a gazdasági folyamatok irányítása. Borisz Jelcin elnöki periódusa a Nyugat igazi diadalmenetét jelentette a kommunizmus elleni harcban.
A KGB valamikori „drezdai rezidentúrájának” vezetésével végrehajtott hatalom-átvétel totális fordulatot hozott a világpolitikában. Néhány év alatt stabilizálta Oroszország helyzetét és olyan nemzetközi viszonyok kialakulását eredményezte, amelyek véget vetettek az USA globális győzelmi sorozatának. Putyin egy Berlinben elmondott beszédében – nem világosan ugyan, de annál egyértelműbben – szétoszlatta azokat a reményeket, hogy Oroszország harmonikusan betagozódna az imperialista világrendbe. Mint mondta: „A Nyugat a maga demokráciájával nem olyan példa, amit vakon kellene követnünk”. E kijelentésnek nem csak abban volt jelentősége, hogy megjelenítette az orosz államfilozófiai értékrend szuverenitását, hanem abban is, hogy a nyugati demokratikus értékek relativizálásában fölvállalt bizonyos szocialista tradíciókat, mindenek előtt emlékeztetve Sztálinnak arra a felfogására, amely a nyugati parlamenti rendszereket „formális demokráciának” nevezte. Az orosz államfő élesen kritizálta az egypólusú világ értékrendjét, kifejtve, hogy az súlyosan hibás, mivel abban „nincsenek és nem is lehetnek meg a modern civilizáció számára a morális alapok”.
Az ország helyzetének stabilizálásában döntő szerepe volt a hadiipari komplexumok szigorú átvizsgálásának, az egész terület újjászervezésének és a szovjet haditechnika elleni nyugati hírszerzői támadások kemény visszaverésének. A rendcsinálást és a titokban zajló szigorú felelősségre-vonást követően 2005-től fokozatosan beindították a nagy hadiipari ágazatokat, amelyek mára ismét az orosz gazdaság motorjai lettek.
Az előző két intézkedéssel legalábbis egyenértékű volt Putyinnak az a törekvése, hogy visszaállítsa az orosz nép identitás-tudatát és önérzetét. Ez az ideológiai manőver kiválóan sikerült, döntő szerepe volt abban, hogy az orosz nép nem tört meg, ugyanúgy büszke a múltjára, mint amennyire bízik a jövőjében. Az „Oroszország arca” nevű televíziós sorozat a világon páratlan jelentőségű vállalkozás keretében tette lehetővé, hogy a lakosság a lehető legdemokratikusabb módon, közösen alakítsa ki az új Oroszország ideológiai és államfilozófiai karakterét. Az új orosz nemzettudatot meghatározó különleges és mindenkit meglepő történelmi hármas: Igazhitű Szent Alekszandr Nyevszkij, Novgorod és Tver fejedelme, vlagyimiri nagyfejedelem, Pjotr Arkagyijevics Sztolipin, a cári monarchia reformátora, és Joszif Viszarionovics Sztálin, a Szovjetunió megteremtésének irányítója, a Nagy Honvédő Háború győztes politikusa sajátos és egészen különleges karaktert ad a mai Oroszország nemzettudatának és államfilozófiájának.

(FOLYTATJUK!)

Jelen sorok írója a csernobili események idején a kormány Tájékoztatási Hivatala tájékoztatási főosztályának vezetőjeként vett részt egy szűk körű bizottság munkájában, amely a magyar tömegtájékoztatásnak az atombalesettel összefüggő tevékenységét irányította. A Bizottság elnöke Marjai József miniszterelnök-helyettes volt, tagjai: Berki Mihály tábornok, a Polgári Védelem országos parancsnoka, Sztanyik B. László, a Sugárbiológiai Intézet főigazgatója és jómagam. Marjai József miniszterelnök-helyettes feladata volt az atombalesettel összefüggő hazai gazdasági, és kereskedelmi problémák rendezése, tehát a legfontosabb információs és döntési pont minden lényeges területet átfogott. Az operatív bizottság folyamatos tájékoztatást adott a legfelső politikai vezetésnek és állandó kapcsolatban állt a Honvédelmi Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium speciális bizottságaival. Dr. Bányász Rezső államtitkár, a kormány szóvivője ugyancsak kapcsolatban állt az irányító centrumokkal és részt vett a legfontosabb tájékoztatáspolitikai döntések meghozatalában. A bizottság közvetlenül irányította és felügyelte az MTI, a Rádió és a Televízió, valamint a napilapok hírközlését az atomkatasztrófával és az ezzel összefüggő magyarországi eseményekkel kapcsolatban. A hírközlő eszközök kizárólag a bizottság által engedélyezett és jóváhagyott anyagokat közölhették.

MOSZKVA NEM TÁJÉKOZTATTA A MAGYAR KORMÁNYT  

A kormányhoz az első közvetlen információ a stockholmi magyar nagykövetségről érkezett arról, hogy svéd megfigyelő pontok a rádióaktivitás hirtelen növekedését észlelik a Szovjetunió irányából. Nem sokkal ezután svéd tudományos források számoltak be arról, hogy nagy valószínűséggel a lett-litván területeken történhetett ismeretlen nukleáris robbanás, majd rövidesen hírül adták, hogy nagy valószínűséggel az Ukrajna területén lévő csernobili atomreaktorban következett be baleset. A nyugati hírcsatornák egymással versenyezve hoztak új és újabb híreket a sugárzási szint egyre több mérőhelyen történt növekedéséről. A magyar tömegtájékoztatás azonban hallgatott. Ennek oka az a megállapodás volt, amelynek értelmében a szocialista államok az egymás területén történő eseményekről csak az érdekelt ország hívatalos hírügynökségének jelentései alapján számolnak be. A TASZSZ a legelső időszakban semmiféle tájékoztatást nem adott, majd - két nappal a baleset bekövetkezte után - kiadta az első csernobili jelentéseket. Azokban szó sem volt a rádióaktivitás növekedéséről. A szovjet hírügynökség szerint a baleset "kisebb jelentőségű" és "a károk elhárítása megkezdődött". A legelső magyarországi híradás a reaktorbalesetről azonban már április 28-án megtörtént a Kossuth Rádió esti hírperiódusában. Ez a Rádió hírszerkesztőségének partizánakciója volt, ugyanis a témára vonatkozó tiltást már kiadtuk. Az ügyeletes hírszerkesztő (Bedő Iván) ennek ellenére ismertette - ha jól emlékszem - a BBC valamelyik jelentését. Ebből fegyelmi ügy lett, amit - a kor szokásai szerint - senki nem vett komolyan. 

A balesetet követő nap délutánján a megfigyelő műszerek hazánk területén is emelkedő rádioaktivitást jeleztek. A kormány azonnali tájékoztatást kért a szovjet vezetéstől. A rövidesen megérkező információ alig volt bővebb a nyilvános közleményeknél és egyszerű üzemi balesetként említette a történteket. A helyzet tarthatatlanná vált. Ezekben az órákban már a hazai katonai mérőállomások adatai is azt jelezték, hogy a szovjet területen súlyos atombaleset történhetett. Ekkor született meg az MSZMP Politikai Bizottságának döntése az operatív bizottság fölállításáról. 

Később értesültünk arról, hogy ebben az időpontban a legfelső szovjet vezetésnek sem volt reális és teljes képe a kialakult helyzetről. Az erőmű vezetői és az ukrajnai kormányzati szervek meghamisított, manipulált jelentéseket küldtek Moszkvába. Az itthoni vezetés tudott arról, hogy több, mint tíz évvel korábban egy - Leningrádtól mindössze 60 kilométerre fekvő - atomerőműben súlyos baleset történt és csak az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni a tragédiát. Erről az esetről a szovjet tájékoztatási szervek sem akkor, sem a későbbiekben nem számoltak be. Érthető, hogy a magyar kormány bizalmatlanul fogadta a szűkszavú szovjet tájékoztatást és azonnali, konkrét felvilágosítást kért. Csak két nap múlva kaptunk bizalmas, diplomáciai  információt, amely szerint rendkívüli szovjet kormánybizottság tartózkodik a helyszínen, a sugárzási szint nem veszélyes az egészségre, rendben folynak az elhárítási munkálatok és a reaktor állapotát, valamint a sugárzás szintjét stabilizálják. Néhány órával később a szovjet külügyminisztérium tájékoztatást küldött a nyugati országok kormányainak. Ez az üzenet első ízben utalt arra, hogy a sugárzási szint "valamivel meghaladja az előírt értékeket", de az állásfoglalás szerint a lakosság egészségét nem veszélyezteti és nincs szükség rendkívüli intézkedésekre.

Vagyis: 48 órával a reaktorbaleset után a magyar kormány nem rendelkezett kompetens információkkal arról, ami történt. Meg kell jegyezni, hogy a magas szintű kontaktusok nem kizárólag a párt legfelső vezetésének, illetve a kormány elnökének égisze alatt működtek. Mind a Honvédelmi Minisztérium, mind az Egészségügyi Minisztérium folyamatos kapcsolatba lépett moszkvai partnerével, a Sugárbiológiai Intézet pedig teljes nemzetközi kapcsolatrendszerét aktivizálta az információszerzés érdekében. A Nemzetközi Atomenergia Bizottság az első kritikus két napban gyakorlatilag nem hallatott magáról, állásfoglalást nem adott ki, ami annak következménye, hogy az illetékes szovjet intézmények az Ügynökségnek sem adtak tájékoztatást. Még az utólagos értékelések is fölhívják a figyelmet arra, hogy mindez teljes mértékben ellentétben állt az egy éve hatalmon lévő Gorbacsov főtitkár tájékoztatáspolitikai filozófiájával. Vannak olyan értékelések, amelyek egyenesen a Gorbacsovval szemben álló pártapparátus bűnéül róják fel a Moszkva hallgatását és a hamis tájékoztatást. A balesetet követő felelősségre vonásokkal kapcsolatban ezt a felfogást szuggerálta a szovjet tájékoztatás is, mentesítve ezzel a főtitkár személyét az esetleges elmarasztalásoktól. Július elején egy PB ülésen állami vezetők; miniszterek, miniszterhelyettesek egész sorát mentették fel. 

GORBACSOV A NYUGATOT VÁDOLTA

A magyar vezetés még az ominózus május elsején sem volt birtokában részletes és korrekt információknak. Április 30-án érkezett tájékoztatás arról, hogy az SZKP PB kétnapos ülést tartott, értékelték a helyzetet és úgy döntöttek, hogy nincs ok a felvonulások elhalasztására a Csernobilhoz viszonylag közel eső ukrán nagyvárosokban (Kijev, Minszk, Szmolenszk stb.) mivel a sugárzás szintje nem veszélyes az egészségre. Hónapokkal később sikerült bizalmas információt szerezni arról, hogy a PB-ülésen valóságos botrány tört ki. A legmagasabb szintű irányító testületet tájékoztatták, hogy az érintett körzetekben 15-30-szorosára nőtt a háttérsugárzás, de több területen meghaladja a normális dózis 50-szeresét is. A főtitkár élesen bírálta az illetékes intézményeket. Kiderült, hogy  semmiféle átgondolt, összehangolt terv nem állt rendelkezésre a lakosság mentése érdekében. Gorbacsov fölvetette a szovjet atomerőművek telepítésének teljes felülvizsgálatát. A PB ülés résztvevői kénytelen voltak tudomásul venni, hogy a baleset első óráiban a szovjet hadsereg riasztott alakulatait védőfelszerelés, vagy -eszköz nélkül vezényelték ki a reaktortűz oltására és nem volt kétséges, hogy a reaktor közvetlen közelében dolgozó egységek katonái, valamint a reaktor fölé repülő tűzoltó-helikopterek pilótái halálos dózisú sugárzást szenvedtek el. Akkor minderről semmi nem szivárgott ki. A magyar vezetés kizárólag a magyar Polgári Védelem mérései, a Sugárbiológiai Intézet elemzései, illetve a nyugat-európai tudományos intézetek jelentései alapján tudott képet alkotni a helyzetről. Mindezek alapján döntött úgy,   hogy a budapesti sugárzási szint nem veszélyes az egészségre, ezért megtarthatták a május 1-ei felvonulást. 

A Csernobillel kapcsolatos hazai tájékoztatás értékelésénél általában nem veszik figyelembe kellő súllyal, hogy - egészen május végéig - Magyarországon senki nem rendelkezett a reaktorbalesetről aktuális és pontos információkkal, főként nem a reaktor körzetében kialakult helyzetről. Csak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség fellépésének volt köszönhető, hogy május első hetétől kezdve folyamatos értékelések és elemzések készültek a politikai döntéshozó centrumok - így a magyar kormány - számára is. A moszkvai információk szűkszavúak és több vonatkozásban hamisak voltak, miközben a nyugati hírügynökségek ontották a riasztó mérési adatokat. Gorbacsov csak három hét után állt a nyilvánosság elé. Csalódást keltő televíziós beszédében azt állította, hogy a reaktorbalesetből szovjet-ellenes kampányt csináltak Nyugaton. 

Igaz, ami igaz, a nyugati tájékoztatás meglehetősen zaklatott, egyenetlen volt. A Gorbacsov által bírált hangnem alapja az a tény, volt, hogy a Nyugat nem hagyta szó nélkül a szovjet információ-szolgáltatás botrányos inkorrektségét. Miután néhány napon belül kiderült, hogy a reaktorbaleset következtében egész Európában emelkedni kezd a sugárzás szintje, a szovjet tájékoztatási manipulációk Európa valamennyi nemzete számára közvetlen veszélyt jelentettek. Senki nem tudta, valójában mi a helyzet. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség beavatkozása után hiába lett némileg kiegyensúlyozottabb a tájékoztatás, a szovjet információk továbbra is manipuláltak maradtak. Nyugat-Európa egyetlen szavát nem hitte el a moszkvai jelentéseknek. Részben ennek köszönhető, hogy sorozatban születtek az amerikai, brit, osztrák, francia, olasz, német, stb. hírügynökségek házi gyártású teóriái, amelyek esetenként indokolatlan félelmet, pánikot keltettek a lakosság körében. 

A magyar mérési adatok közzétételének hatásáról és körülményeiről külön érdemes szólni. A folyamatos adatközlés vegyes fogadtatásra talált. A lakosság teljesen felkészületlen volt arra, hogy reálisan értelmezze a sugárdózisok szintjét jelző  mértékeket és mértékegységeket. Több olyan rádió- és tv-műsor, illetve újságcikk közreadását rendeltük el, amely a sugárszint emelkedését a természetes háttérsugárzás relációjában magyarázta. A mérési adatokat egyetlen egy alkalommal sem hallgattuk el, vagy hamisítottuk meg, tehát a sajtóben megjelenő közlemények a magyarországi mérések adatairól kivétel nélkül megfeleltek a ténylegesen regisztrált és kontrollált mérési eredményeknek. A sugárzás mértéke mindvégig messze elmaradt a tudomány által az egészségre ártalmasnak tartott szinttől, különösebb óvintézkedések életbe léptetésére nem került sor. A tájékoztatás folyamatosan hangsúlyozta a zöldség-gyümölcsfélék alapos mosásának szükségességét. Emlékezetem szerint a talajközeli növényzet által megkötött sugárzási szint emelkedése csak egy alkalommal tette szükségessé, hogy néhány napra legeltetési tilalmat rendeljenek el Békés megye egyes területein, és az itt begyűjtött tejet csak később, feldolgozott állapotban (főként tejpor alakjában), bizonyos  izotópok bomlási üteme szerint meghatározott raktározási idő után engedték forgalomba hozni. Ezekról az intézkedésekről tájékoztattuk a lakosságot. Egy másik említésre érdemes esemény, hogy Debrecen közelében is érzékeltek az  átlagnál valamivel magasabb értéket, amire a szakemberek először nem találtak választ, mivel teljesen ellentétes volt minden mért tendenciával. Egy idő után azonban kiderült, hogy a sugárszint emelkedésének oka az, hogy a szigorú tilalom ellenére egy cégnek sikerült Magyarországra csempésznie jelentős mennyiségű szarvas- és marhabőrt, amit Debrecen közelében elvermeltek, későbbi felhasználás reményében.

A MAGYAROK MOSTÁK A ZÖLDSÉGET ÉS KÉTELKEDTEK

A mérési adatok folyamatos közlése kezdetének pillanatától érzékeltük, hogy az egzakt mérőszámok nem nyugtatják meg a lakosságot, sőt bizonyos tekintetben fokozódott a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Ez két tényezőnek köszönhető azon kívül, hogy lakosság döntő többsége egyszerűen nem tudta hova tenni az adatokat. Az első az, hogy Magyarország - a Kárpát-medence légköri viszonyainak következtében - egész Közép-kelet Európában a legkevesebb sugárdózist kapta. A környező országokban magasabb értékeket mértek. Ausztriában és Romániában például a sugárzás mértéke meghaladta a nálunk mért dózis kétszeresét. A nyugati országok mérési eredményeinek hallatán a magyar emberek egyszerűen nem értették, miként lehetséges, hogy Ausztriában, Németországban, de még Franciaországban is a mi adatainknál magasabb értékeket mértek. Ezért sokan nem hitték el az általunk közölt tényeket. Különösen rossz hatása volt annak, hogy az osztrák egészségügyi minisztérium - teljesen indokolatlanul - néhány napig megtiltotta a Magyarországról származó árucikkek importját, amiről a bécsi rádió folyamatosan hírt adott. A másik ok az volt, hogy az osztrák és német rádióállomások az ottani helyzet alapján több óvatossági intézkedésre szólítottak fel, például: az emberek szedjenek jódtablettát, zárt ablak mögött lehetőleg tartózkodjanak a lakásban, ne időzzenek fölöslegesen a szabadban, ne tegyék ki magukat napsütésnek, ne fogyasszanak zöldséget, a gyerekeket ne engedjék homokozóban játszani, stb. A bukaresti rádió folyamatosan közölte, hogy a román egészségügyi hatóságok több óvodában és iskolában jódtablettát adnak a gyerekeknek. Ezeket az intézkedéseket a szakemberek nálunk nem tartották indokoltnak, a közvélemény viszont kételkedett abban, hogy elegendő védelmet jelent a zöldségfélék mosására vonatkozó felszólítást. A mi tájékoztatáspolitikai célunk az objektív magyarországi helyzet ismertetése, a szükséges szintű lakossági elővigyázatosság érvényesítése, és a pánikhangulat kialakulásának megakadályozása volt.

Konkrét tevékenységünkön túlmutat, ugyanakkor az akkori tájékoztatás megítélésének fontos motívuma az a máig tartó vita, ami a reaktorbaleset későbbi következményei körül bontakozott ki. Az "éles" helyzetben a tájékoztatási operatív bizottság szigorúan a tudományos intézmények által adott prognózisokhoz és a ténylegesen mért értékek bizonyított hatásaihoz és következményeihez tartotta magát. Semmiféle (önálló) előrelátó képességgel nem rendelkezett és természetesen nem tudhatott többet azoknál az adatoknál, amikhez hozzájutott. Olyan jelentés nem állt rendelkezésünkre, amely a leukémia, vagy más daganatos megbetegedések, stb. számának növekedését prognosztizálta volna.

Néhány hónappal a csernobili baleset után a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség külön program keretében vizsgálta meg a különböző országok tájékoztatási tevékenységét.  Az Ügynökség feltárta azt a botrányos helyzetet, amit a szovjet tájékoztatás, pontosabban a tájékoztatás hiánya okozott a legkritikusabb időszakban, a reaktor berobbanásának idején. A szovjet pártvezetés egyetértett a súlyos elmarasztalással és szigorú fegyelmi döntéseket hozott. Kiderült, hogy a szörnyű balesetnek első sorban nem technológiai, vagy konstrukciós oka volt, annak ellenére, hogy a csernobili erőmű-tipus már korszerűtlennek számított a baleset idején. A robbanásnak egyértelműen és kizárólagosan emberi okai voltak. Egy óriási kockázattal járó kísérlet végrehajtására kapott engedélyt az erőmű tudományos vezetése és ennek során indultak be a reaktorban olyan folyamatok, amelyek a végzetes robbanáshoz vezettek. A szovjet atomerőművek biztonsági helyzetét a NAÜ mindazonáltal megfelelőnek minősítette. Az Ügynökség részletesen értékelte az európai államok tájékoztatási munkáját. Rámutatott, hogy több esetben az indokoltnál magasabb fokú veszélyeztetettség képzetét idézték elő a lakosságban. A magyarországi tájékoztatást kiegyensúlyozottnak, korrektnek ítélték. Elismerően nyilatkoztak arról, hogy a kormány a lakosság nyugalmának megőrzése érdekében eredményes intézkedéseket hozott a tájékoztatási munka központi irányításáról.

Ennek ellenére - a Szovjetunión kívül, ahol ez minden szempontból indokolt volt - a rendszerváltás után egyetlen volt szocialista országban sem kapott olyan súlyos, elmarasztaló kritikát a nemzeti tájékoztatási munka, mint Magyarországon, holott ezeket az elmarasztaló vádakat semmiféle konkrét ténnyel nem tudták, és most sem tudják alátámasztani. A Csernobillal kapcsolatos magyar tájékoztatás ugyanúgy a bukott szocializmus hősi halottja lett, mint a Bős-Nagymaros vízlépcső-rendszer. A rendszerváltás után néhány felelőtlen, szenzáció-hajhászó, második-harmadik vonalbeli újságíró megalapozatlan és bizonyíthatatlan vádakkal illette a reaktor-balesethez kapcsolódó tájékoztatást, elképesztő, irreális túlzásokba kezdett és a végén már konkrét haláleseteket is összefüggésbe hoztak a magyar tájékoztatás "hazugságaival". A napvilágot látott számos félrevezető információ közül kiemelkedik azoknak a magyar kamionsofőröknek az esete, akik a baleset időszakában Ukrajna területén dolgoztak. A későbbiek folyamán többen közülük daganatos betegségekben haltak meg. Ezt a tényt ok-okozati összefüggésbe hozták a reaktor-balesettel, és szinte gyilkossággal vádolták a hazai tájékoztatást, amiért a kormányszóvivő - az akkori tudományos álláspontnak és a rendelkezésre álló adatoknak megfelelően - kijelentette, hogy a magyar kamionok útvonalán nem fenyeget egészségre ártalmas sugárveszély.

Az atomkatasztrófa egészségügyi következményeinek megítélésében a mai napig óriási viták zajlanak szakmai körökben, ami jelentősen befolyásolja a közvélekedést is. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szilárdan tartja magát ahhoz az álláspontjához, hogy a csernobili reaktor-robbanással mindössze 56 haláleset és mintegy négyezer pajzsmirigyrák megbetegedés hozható közvetlen összefüggésbe. Ennek ellenére visszatetszőnek hat Moris Rosen-nek, az Ügynökség egyik igazgatójának elhíresült kijelentése: "a nukleáris energiát akkor is rendkívül fontosnak tartanám, ha minden évben történne egy ilyen baleset".  A NAÜ álláspontját számos tudós vitatja. Van olyan vélemény, amely szerint közel 5 millió ember károsodott valamilyen mértékben a csernobili erőmű-robbanás következményeitől, mindenek előtt Ukrajna, Oroszország és Belorusszia területén. Magyar orvosok is vannak, akik állítják, hogy a csernobili katasztrófát követően Magyarországon is megfigyelhető bizonyos daganatos betegségek, koraszülések és a gyerekek körében pajzsmirigy-problémák gyakoribb előfordulása. Ha jól tudom, Békés megyében a kilencvenes évek végén készítettek is egy ilyen vonatkozású statisztikát. Figyelemre méltó, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkájába bekapcsolódó orvoscsoportok általában azt a véleményt képviselik, hogy az Atomenergia Ügynökség tudatosan letagadja a tényeket, míg a világ vezető sugárbiológiai laboratóriumai egyöntetűen állítják, hogy ezidáig egyetlen olyan tudományos értékű bizonyíték nincs, amely határozott összefüggést alapozna meg a daganatos megbetegedések számának kétségtelen növekedése és az atomerőmű-baleset között.  

Egyetlen esetet említek meg, amely vezető helyre küzdötte föl magát a magyar Csernobil-legendáriumban. A történetnek több változata ismeretes, néhányat volt alkalmam elolvasni. Kizárólag olyan újságírók írták, akik az események idején nem voltak tagjai a kijelölt sajtóstábnak és én soha nem is találkoztam velük. Én soha nem reagáltam ezekre a publikációkra, de úgy érzem, itt az ideje annak, hogy a közvélemény megismerje a valóságot. A nevezetes epizódnak "a Lánchíd rejtélyes mosása" címet adhatnánk.

BOTRÁNY A HÍRADÓBAN: "VEZESSE AZ ADÁST A TÁJHIV!"

A történet a következő: a mérési adatok meghamisításáról keringő mendemondák miatt úgy döntöttünk, hogy a TV Híradó esti adásában élőben bemutatunk egy sugárzás-mérő műszert, amelyet a Tudományos Akadémia előtt, a Lánchíd pesti hídfőjénél állított fel a Polgári Védelem. Az előkészületeket délben kezdték. Három óra körül a Honvédelmi Minisztérium sajtófőnöke (a rendszerváltás utáni Horn-kormány hadügyminisztere, Keleti György) tájékoztatott arról, hogy a berendezést üzembe helyezték és "minden rendben van".  Öt óra körül elhatároztam, hogy személyesen megtekintem a berendezést. A Parlamentből elsétáltam a Lánchídhoz, ahol egy felállított kamera előtt helyezték el az ominózus mérőműszert. A honvédség és a polgári védelem illetékes vezetői is jelen voltak és arról tájékoztattak, hogy a nagy autóforgalom miatt keletkező por, illetve a Duna fölötti pára következtében itt valószínűleg magasabb a sugárzási szint a Budapesten tapasztalható tényleges dózisnál. Mire én azt találtam mondani, hogy akkor célszerű lenne az adás előtt lemosatni az úttestet és a hidat, amivel egyetértettek a szakemberek. Értesítettük a Köztisztasági Hivatalt, amely azonnal a helyszínre küldött négy locsolókocsit, amelyek vízzel locsolták végig a teret és a Lánchidat. Ez fél hét körül történhetett, mindenféle komplikáció nélkül, a forgalmat sem zavarták lényegesen. Az igaz krach akkor ütött be, amikor bevilágítottuk a mérőműszert és ráállítottuk a kamerát. Majdnem elállt a lélegzetem, amikor megnéztem a monitor képét, ott ugyanis semmi mást nem lehetett látni, mint a műszer figyelő-ablakát, melynek közepén egy hatalmas és széles vörös csík feszült, ami a veszélyes dózis szintjét jelezte. Szóltam az operatőrnek, hogy itt nyilván nem stimmel valami. A műszeren egy egészen apró fehér nyíl mutatta a mérési értéket, ami a vörös vonal alján billegett. A nyíl melletti vonalas skála a képen alig látszott. A képernyőn teljesen úgy nézett ki, mintha a veszélyzónára irányulna a mutató. Közöltem a polgári védelemmel, hogy ha ezt a képet fogjuk adni, egészen biztosan frászt kap az egész lakosság, miután a képernyőn a kis nyíl beleért a vörös zónába. Kiderült, hogy az odahozott katonai sugárzásmérőnél finomabb mobil-eszköze a hadseregnek nincs. Megkérdeztem az operatőrt, lehetne-e olyan képet adni, ami legalább kissé elhomályosítja a kontúrokat. Erre az operatőr borzasztó ideges lett és kiabálni kezdett, hogy ő az én kedvemért nem fogja meghamisítani a képet, különben is azt, hogy a képernyőn mi látszik, a stúdióban döntik el. Pillanatok alatt meglehetősen feszült hangulat alakult ki, mivel az operatőr úgy gondolta, hogy a kép leleplezi a hivatalos adatok hamisításait, hiszen a sugárzás szintje eléri a veszélyzóna határát. Hiába kezdték el győzködni őt a jelenlévő szakemberek, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy a műszer háborús állapotokra jellemző dózis-egységekre van kalibrálva. Az operatőr teljesen beleélte magát abba, hogy leleplezte a kormányzati tájékoztatás csalását és egyre határozottabban közölte, hogy vagy úgy állítja a kamerát, ahogy ő jónak látja, vagy kikapcsolja az egészet.

Közben már hét óra elmúlt, és engem kivert a víz. Felrémlett bennem, hogy néhány évvel azelőtt, amikor ugyancsak élő tv-közvetítést javasoltam egy magas szintű protokoll-eseményről, országos botrány lett a dologból. (Először jelentkezett egyenes adásban ilyen alkalomból az Országház. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke kitüntette a hazánkba látogató Asszad tábornokot, Szíria elnökét. Teljesen váratlanul óriási tömegverekedés tört ki a Nándorfehérvári-teremben, miközben megkezdődött a kitüntetési ceremónia, és egy technikai hiba miatt a verekedő újságírók és kormányőrök gyűrűjében a lábán alig álló tv-operatőr vállán össze-vissza dülöngélő, közvetítésre állított kamerát nem tudtuk az adásról lekapcsolni...) Egy rendőrautó másodpercek alatt bevitt a TV székházába, de így is már elmúlt negyed nyolc, mire a Híradó stúdiójába értem, ahol tetőpontjára hágott a feszültség. Kígyós Sándor adásvezetőt, a Televízió egyik legkiválóbb szakemberét addigra már annyira fölidegesíthette a Duna-parton állomásozó operatőr, hogy amikor beléptem a stúdióba, rámkiabált: "Teljesen megőrültetek? Elrendelitek a közvetítést, utána meg azt mondjátok, hogy ne mutassuk a műszert? Öt perc múlva indul az adás, nem változtatok!" Próbáltam megmagyarázni, mire figyeljenek a kép beadásánál. Óriási szerencsémre az egyik műszaki szakember egy pillanat alatt rájött a megoldásra: a műszer képét nagyítani kell, a kis mutató akkor távolabb kerül a félelmetes vörös csíktól. Kígyós azonban se nem hallott, se nem látott, rázendített ő is arra, hogy meg akarjuk hamisítani az eredményt, majd hirtelen felkiáltott: "Na, ebből elég volt, csinálj, amit akarsz, vezesse az adást a Tájhiv!" - és kirohant a stúdióból becsapva maga után az ajtót. Borzalmas pillanatok következtek, én ott ültem teljesen tanácstalanul a monitorok és az irányító pult mögött, fogalmam sem volt, mit kellene csinálni. Közben felhangzott a Híradó szignálja, indult az adás. Az egyik műszaki kolléga villámgyorsan odaült mellém és azonnal átvette az adás irányítását.  A műsorvezető Győrffy Miklós volt az egyetlen, aki megőrizte higgadtságát és fantasztikus rutinnal simán levezette a műsort. Olyan összekötő szöveget rögtönzött, hogy abból mindenki kihallotta, mi a dolga. Neki köszönhető, hogy maga az adás teljes rendben zajlott és jól sikerült a mérőműszer bemutatása is, amit egy szakavatott katonai szakértő kommentált a Duna-partról.

Ezekből az eseményekből aztán fantasztikus történetek kerekedtek. Éppen tíz évvel ezelőtt olvastam egy ifjú kollegina kétkolumnás "tényfeltáró" írását, amely szerint az én "parancsomra" katonai vegyvédelmi egységek érkeztek a Lánchídhoz, a Roosevelt-tér zöld parkjában álltak meg a teherautók és a leugráló alakulatok különféle vegyszerekkel igyekeztek semlegesíteni a sugárzást (amit mi természetesen letagadtunk a lakosság előtt) egészen addig, míg a műszer a normális állapotot nem mutatta.

A Televízióban lezajlott események híre is gyorsan elterjedt, különösen a szakmában. Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agit.Prop. Osztályának vezetője, valamint Bányász Rezső államtitkár, kormányszóvivő már-már anekdota-szerűen mesélte mindenkinek. Néhány hét múlva, egy diplomáciai fogadáson véletlenül Kígyós is, én is jelen voltunk. Lakatos Ernő és Bányász Rezső azon derültek, hogy Kígyós még akkor is sértődötten nézett rám, holott soha, semmilyen konfliktusunk nem volt korábban, én mindig tiszteletben tartottam az ő kivételesen magas szintű felkészültségét és óriási szakmai tapasztalatát. Egyszer csak Lakatos Ernő külön-külön magához intett bennünket, majd Bányász Rezső hahotázása közepette ránk kiáltott: "Béküljenek ki! Fogjanak kezet!"  Kezet is fogtunk. Ez lett a vége a történetnek.

FUKUSIMA: A KÓRUST AZ ATOMENERGIA-LOBBY VEZÉNYLI

A csernobili reaktor-krach negyedszázados évfordulójáról történő megemlékezéseknek különös és baljós hátteret ad a japán Fukusima-atomerőmű katasztrófája. A tájékoztatás nemzetközi trendjét ezúttal mértéktartás, visszafogottság jellemzi. Nyoma sincs annak a megosztottságnak, ami a csernobili események idején a kelet-európai és a nyugati államok tudósításainak szemlélete és hangvétele között feszült. A magyarországi tájékoztatás tökéletesen illeszkedik a nemzetközi hírforgalmazás hangulatához, a közvetlen magyar kormányzati tájékoztatás pedig teljesen háttérbe vonult. A kormány szemmel láthatóan el akarja kerülni, hogy a csernobili katasztrófához hasonló nyugtalanság uralkodjon el a lakosság körében, politikai szempontból pedig a visszafogottsággal elkerülhető a paksi atomerőmű működésének meghosszabbításáról szóló viták előtérbe kerülése. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerhez kapcsolódó negatív magyar pozíciót megingathatná az atomerőművek veszélyeinek széles körű taglalása.

A magyarországi tájékoztatás állandó eleme annak hangsúlyozása, hogy a japán atomerőmű balesete sokkal kisebb veszélyt jelent, mint a csernobili reaktor-robbanás, a sugárzás által okozott veszély lokalizált, hatása erősen korlátozott, Magyarországot pedig sem eddig, sem a jövőben nem éri miatta egészségre ártalmas hatás. Ha közelebbről vizsgáljuk a magyar tájékoztatáspolitikát a japán atombalesettel kapcsolatban, megfigyelhető, hogy a magyar hírközlés a nemzetközi trendhez viszonyítva kissé szűkszavúbb, az általános hírforgalmazásban szereplő tényeknek csak egy bizonyos részét ismerteti. A helyszínre küldött néhány magyar tudósító anyagai is viszonylag eseménytelenek, kevéssé adnak képet a reaktorbaleset drámai vonatkozásairól és érdemben nem gazdagítják a reaktorbalesetről alkotható olvasói képet. A magyar sajtó - a nemzetközi hírekhez hasonlóan - általában pozitívan ítéli meg az erőműbalesetről szóló japán tájékoztatást és viszonylag gyakran említi meg negatív ellenpéldaként a csernobili katasztrófával kapcsolatos híradásokat.

Személyes véleményem szerint a Fukusima-atombalesettel kapcsolatos tájékoztatás magas szinten összehangolt és határozottan irányított globális kommunikációs technikára épül. A kommunikációs teljesítmény szakmailag kétség kívül elismerésre méltó, ugyanakkor realitásáról, hitelességéről és pontosságáról az eddigi tapasztalok alapján nehéz lenne véleményt mondani. Mivel az elmúlt 30 évben a világ különböző régióban bekövetkezett, összesen mintegy 60 atomerőmű-baleset közül a csernobili robbanás volt a legsúlyosabb és a legveszélyesebb, a Fukusima-kommunikáció kezdettől fogva arra az alapra épített, hogy a japán erőmű balesete lényegesen enyhébb és kevésbé veszélyes következményekkel jár, mint a csernobili. A tájékoztatás állandó elemévé vált annak hangsúlyozása, hogy a kibocsátott sugárdózis a csernobilinek alig egytizedét éri el. Az első perctől kezdve eredményes és hatékony elhárításról tudósítanak a hírügynökségek, előre vetítve természetesen, hogy a végleges kárelhárítás hosszabb időt vesz igénybe. Míg a csernobili tájékoztatást a szovjet kommunista párt illetékes részlegei irányították, teljesen egyértelmű, hogy a Fukusima-baleset kommunikációját és tájékoztatási stratégiáját az első pillanattól kezdve a nemzetközi atomenergia-lobby vezényli. A két esemény közötti döntő tájékoztatáspolitikai differencia az, hogy a Szovjetunió lényegében csak a határain belül tudta kizárólagos módon meghatározni a kommunikáció jellegét, nemzetközi síkon a csernobili tájékoztatást nem lehetett kézben tartani. Hol a szovjet-ellenes érzelmek, hol bizonyos szenzáció-keresés, hol a mérési adatokból levonható következtetések határozták meg a különböző hírtartalmakat. Ebbe a zavaros képbe kell illeszteni a magyarországi nemzeti tájékoztatást, amely tartalmában mindvégig korrekt, mértéktartó, politikailag pedig határozottan célra-orientált volt, amennyiben a magyar lakosság objektív informálását és a nyugtalanság, pánikhangulat megelőzését szolgálta. A magyarországi tájékoztatási munkába nem engedtük beszűrődni azokat a zavarokat és ellentmondásokat, melyek a szovjet tájékoztatást heteken keresztül jellemezték. Ezért - bizonyos alapvető fontosságú szovjet és nemzetközi információk rendszeres közlése mellett - alapvetően a magyarországi helyzet minél részletesebb ismertetésére, illetve a szükséges, csekély számú elővigyázatossági intézkedésekre koncentráltunk. Ma is úgy vélem, helyes döntés volt, hogy nem mentünk bele a szomszédos országokban forgalmazott hírek hazai vonatkozásainak értékelésébe, mivel ezzel fokozódott volna a bizonytalanság Magyarországon.

A japán atombalesetről szóló tájékoztatás tartalmában, stílusában és tájékoztatáspolitikai stratégiájában is globális dimenziókban érvényesül, gyakorlatilag meghatározza a világügynökségek információinak karakterét. Ennek köszönhetően lényegében egységes képet közvetít a világ minden régiójában. Ebbe a globálisan érvényesülő hatalmas információs nyomásba nem szűrődnek kritikai elemek, kételyek és a folyamatos tájékoztatással párhuzamosan a tragédia mindennapi, tragikus valóságától egyfajta távolságtartás érvényesül.

Természetesen sem okunk, sem alapunk nincs ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a Fukusima-balesettel kapcsolatos tájékoztatás objektivitását és valóságtartalmát. Ennek ellenére megjósolható, hogy egy idő után megjelennek a tájékoztatást kritizáló hangok. Vannak ugyanis olyan - már most is látható - jelek, melyek arra utalnak, hogy az információs stratégia elhallgattat, vagy leszorít a nyilvánosság terepéről olyan letagadhatatlan tényeket, melyek legalábbis kérdéseket vetnek fel a tájékoztatás hitelességével kapcsolatban.

ELHALLGATTÁK A VESZÉLYESSÉGI FOKOZATOT

A legalapvetőbb probléma az, hogy a baleset valóságos karakteréről, illetve a reaktorokban zajló, veszélyes folyamatok tényleges helyzetéről csak érintőleges információkat forgalmaznak a hírügynökségek, melyek alapján nagyon nehéz összerakni a valóságos szituáció képét. Minden jelentés a helyzet kezelhetőségét és a pozitív aktivitás lehetőségét hangsúlyozza, kiemelve az atomerőmű magas színvonalú technikai és technológiai potenciálját, gyakran tételesen is hangsúlyozva a fukusimai reaktorok biztonsági fölényét a csernobilivel szemben. Ugyanakkor tény, hogy mindkét erőmű balesete alapvetően a konkrét technológiától független okok miatt következett be. Csernobilben egy felelőtlen és rossz vezetői döntésre, Fukusimában pedig a hatalmas erejű földrengésre és a mindent elsöprő cunamira vezethető vissza a tragédia. Ennek ellenére természetesen igaz, hogy a japán erőmű sokkal korszerűbb és biztonságosabb az elavult szovjet reaktornál. A fukusimai balesetet követő hatodik héten váratlan bejelentést tett a japán kormány szóvivője: a korábban bekövetkezett balesetet a legmagasabb veszélyeztetést jelentő 7-es kategóriába sorolták át! A tájékoztatás azonnal beágyazta a bejelentést abba a kommentárba, amely megismételte, hogy ennek ellenére sokkal kisebb a veszély, mint Csernobilnál volt. A közvélemény szinte egyáltalán nem vette észre, hogy a bejelentés visszamenőleg megkérdőjelezi az összes állítás valóságtartalmát a tényleges veszély mértékéről. A jelek szerint ugyanis nem arról van szó (bár ezt sem lehet egyértelműen kizárni), hogy a mentési műveletekkel párhuzamosan fokozatosan súlyosbodik a reaktorok biztonsági helyzete, hanem arról, hogy a tájékoztatás heteken keresztül hamis adatokat közölt és letagadta a veszély tényleges mértékét. Hat hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a japán kormány beismerje: a világ a csernobili tragédia után negyed századdal ismét (és a történelem során másodszor) a legmagasabb fokozatú atomerőmű-katasztrófával néz szembe. Csakhogy a drámai bejelentéssel párhuzamosan teljes erővel folytatódik az esemény bagatellizálása, a veszély eljelentéktelenítése, ami nem más, mint a világ közvéleményének szándékos félrevezetése. Feltételezhető, hogy ezt a manipulációt az teszi lehetővé, hogy a rádióaktív sugárszennyezés nagyobb része a tengerben árad szét, aminek mértékéről és mennyiségéről nincs egyértelmű és pontos tájékoztatás. Teljesen tisztázatlan, hogy a hatalmas mennyiségű sugárszennyezettség milyen következményekhez vezet a tengerben. Erről mélyen hallgat a tájékoztatás. Bizonyos jelentések szerint a reaktorbaleset első négy-öt napja alatt a csernobili robbanás utáni tíznapos periódus felének megfelelő sugárszennyeződés került a levegőbe. A pedáns és pontos mérési eredmények hitelességét alaposan megtépázta, amikor a háttérsugárzás tízmilliószoros megnövekedéséről szóló hírt a japán kormányszóvivő csak két nap után korrigálta és tízezerszeres növekedésre javította, hozzátéve, hogy ez nem veszélyes az egészségre. Azóta sincs magyarázat erre a bődületesnek tűnő tévedésre és arra sem, mi az oka annak, hogy az információt csak két nap után pontosították. Teljesen zavarosak és követhetetlenek a veszélyzónák kijelöléséről, illetve a lakosság evakuálásáról szóló közlemények. A japán hatóságok állítólag húsz, majd harminc kilométeres sugarú körben határozták meg a veszélyeztetett területek nagyságát, ugyanakkor ennél nagyobb távolságban is sor került evakuálásra, valószínűleg a sugárfertőzöttség egyenlőtlen eloszlása miatt. Az amerikai haditengerészet ugyanakkor kezdettől fogva nyolcvan kilométeres sugarú körben jelölte meg a legveszélyesebb zónát.

Bár a tájékoztatás minden eszközzel magabiztosságot és hatékony elhárítási manővereket közvetít, a reaktorokban hidrogén-robbanások történnek és nincs világos kép arról, hogy mi az oka az egyes reaktorblokkokban időről időre jelentkező intenzív melegedésnek, ami óriási katasztrófához vezethet. A tengervízzel történt hűtési megoldásról is ellentmondásos a híradás. Az egyik verzió szerint egy kétes kimenetelű kényszermegoldásról van szó, de megjelentek olyan hírek is, hogy ezt az eljárást korábban lemodellezték. A reaktor-talapzat víz alatti repedése ugyancsak a tisztázatlan problémák közé tartozik és semmi garancia nincs arra, hogy újabb sérülések ne keletkezzenek.

Az egyik legdrámaibb kérdés annak a mintegy 250 munkásnak a sorsa, aki a blokkokban, a reaktorok mellett dolgozik a további robbanások elkerüléséért és a folyamatok ellenőrizhetőségének, szabályozásának biztosításáért. Róluk szinte hallgat a tájékoztatás, pedig feltételezhető, hogy többen közülük biztosan halált okozó dózist kaptak. A nemzetközi hírforgalom nem szól arról, hogy ezek a szakemberek lehetetlen körülmények között dolgoznak, krónikus álmatlanságban szenvednek, borzalmas idegállapotba kerültek, szervezetük a kiszáradás jeleit mutatja, egyre kevesebbet esznek a nekik juttatott ételekből és teljesítőképességük határához értek. Egy április végi orvosi vizsgálat szerint többségük szervezetében veszélyes és kontrollálhatatlan folyamatok indultak be.

Az európai tömegtájékoztatás heteken keresztül hangsúlyozta, hogy a japán reaktor-baleset következményei nem fenyegetik Európát. Április közepén azonban a vietnami (!) sugárzásmérő központ bejelentette, hogy a Föld északi féltekéjét teljesen beborítja a Japánból indult rádióaktív felhő. Ezt megelőzően már az európai mérőállomások is jelezték a sugárzási szint enyhe emelkedését. Április 20-án Szlovákiában megtiltották a juh- és kecsketej forgalmazását a friss tej megnövekedett rádióaktivitása miatt. Ez a tény szinte teljesen ismeretlen maradt a magyar közvélemény előtt. Európa-szerte - így Magyarországon is - megindult a sugárzás elleni különféle szerek ajánlgatása az interneten, és a budapesti gyógyszertárakban hirtelen hiánycikk lett a jód.

A fukusimai reaktorbaleset története még nem ért véget, a jövő bizonytalan. És a Csernobillel szembeállított, "példamutató"  tájékoztatásról egy Japánban végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 70 százalékának az a véleménye, hogy meghamisított adatokkal dolgozik és hiteltelen. Április közepén a német kormány határozatot fogadott el az atomprogram teljes felülvizsgálatáról. Ezt követően a világ több pontján civil szervezetek kezdeményezésére megmozdulások kezdődtek az atomerőművek leállításáért. Negyed évvel a fukusimai robbanások után még semmi bizonyosat nem tudunk. A holnap kiszámíthatatlan.   

Miközben Európa a magyar médiatörvénytől hangos, itthon elképesztő állapotok uralkodnak a tájékoztatási szerkezet teljes vertikumában. Ha a WB tragédia tájékoztatási vetületét vizsgáljuk, arra a megdöbbentő következtetésre jutunk, hogy annak minden egyes eleme kritikán aluli teljesítményt produkál. Nem csak arról van szó, hogy az összkép nem felel meg a korrekt és hiteles tájékoztatás követelményének. A kialakult helyzet az információk kezelése, a tájékoztatáspolitikai alapkoncepció, a tájékoztatási centrumok működése tekintetében egyaránt anarchiáról, átgondolatlanságról és következetlenségről tanúskodik. Ami ezidáig történt, nem más, mint a szakmai inkompetencia, a felkészületlenség, sőt - nem kis mértékben - a politikai felelőtlenség következménye. 

A borzalmas WB-tragédia - szerencsére - nálunk meglehetősen szokatlan esemény. Az egész társadalom felbolydult, hiperérzékenységgel várta és követte az információkat. A jelek arra utalnak, hogy a WB üggyel kapcsolatos tájékoztatás kormányzati felelősei elmúlasztották pontosan fölmérni az esemény súlyát, a valószínűsíthető hangulati és politikai következményeket. A lovak közé dobták a gyeplőt, nem is foglalkoztak a WB ügy tájékoztatási stratégiájának kidolgozásával. Ez a tény kérdések egész sorát veti fel. Megkerülhetetlen annak kimondása, hogy küszöb alatti színvonalon, a dilettantizmus jegyeit magán viselő pancserséggel állunk szemben. Ráadásul e megállapítás indokoltsága kétfedelű: akkor is igaz, ha a fő cél az igazság nyilvános megjelenítése volt, és akkor is, ha bizonyos tények elhallgatásával szándékos ködöt akartak borítani a történtekre, vagy azok egyes vonatkozásaira.

A mai napig nincs válasz a legalapvetőbb kérdésre. A hivatalos tájékoztatás már a legelső pillanatban tényként szögezte le, hogy a gyerekek között pánik tört ki és a tragédia az eszeveszett menekülés közepette, kvázi annak következményeként következett be. Tekintettel arra, hogy naponta jelenik meg hír arról, hogy az ügyben intenzív felderítő és nyomozati munka zajlik (immáron hat személy lett meggyanúsítva különféle dolgokkal), kirívó és tájékoztatási szempontból is botrányos, hogy a közvélemény semmit nem tud arról, hogy valójában mi váltotta ki a három halálesetet követelő pánikot. Tűz nem volt, a helyiség nem sötétült el, robbanást, egyéb detonációt nem észlelt senki. Akkor mi történt? A tájékoztatók folyamatosan napirenden tartják a gyerekek körében tapasztalható drogozás tényét. Ez az információs nyomás a kontrollálhatatlan tömegreakció ideáját hivatott erősíteni, bár olyat még senki nem látott, hogy a gyenge drogok ilyen eszeveszett pánikot váltsanak ki. A pánik-teóriát azonban a tájékoztatásban fontos szerepet kapó bizonyos elemek ha nem is cáfolják, minden esetre gyengítik. A "menekülés" közepette többen folyamatos kapcsolatban álltak egymással, vagy személyesen, vagy mobiltelefonon keresztül. Ez nem jellemző a pánikszerű menekülés természetrajzára. Egy másik fontos körülmény: az egyik halott lányt Szadai Tamás - aki tanúvallomást tett a rendőrségen - a karján vitte ki, amiről így számolt be a sajtó szerint: "Próbáltam felemelni, de az emberek csak néztek, vagy nem reagáltak. Segítségért kiabáltam, egy úriember segített..." A szavakból kikerekedő történet mögé nehéz odaképzelni a fejveszetten menekülő, pániktól űzött tömeget. Hasonlóképp legalábbis furcsa, hogy az egyik lány halálát követően nem sokkal valaki hívást indított a telefonjáról. E ténynek is ismeretlenek a pontos körülményei.  Napvilágot látott egy senki által nem cáfolt információ arról, hogy a halálesetek bekövetkezése után még több, mint egy órán át folytatódott a buli. Ez már végképp ellentmond minden józan észnek. Nem vették észre a tömegpánikot? Vagy szépen lecsillapodtak a kedélyek és ment tovább a műsor? A sajtó megszólaltatott néhány pszichológus szakértőt, akik arról elmélkedtek, hogy a WB-ben szerencsére "korlátozott mértékű", közepes pánik tört ki, ennek köszönhető, hogy "csak" három haláleset történt. Végül: internetes portálokon nem egy résztvevő azt állította, hogy semmiféle pánikot nem tapasztalt.

Nem lehet tudni azt sem, mi az igazság az orvosi jelentésekről szóló híradásokkal kapcsolatban. A tájékoztatás három elemet hangsúlyozott: 1). Szúrt seb nem található egyik halott testén sem; 2). A halált mindhárom esetben fulladás okozta, konkrétan: a tömeg agyonnyomta az áldozatokat (a belső sérülések is ezt a teóriát támasztják alá); 3). Az áldozatok közül egy, majd a későbbi hírek szerint két lány szervezetében találtak drogfogyasztásra utaló nyomokat.

A szúrásból eredő sérülés kérdése a közvélemény érdeklődésének homlokterébe került, bár a rendőrség a leghatározottabban cáfolta, hogy késeléstől származó sérüléseket talált volna. Ez az anomália önmagában rendkívüli jelentőségű. Feketén-fehéren bizonyítja, hogy robbanás-közeli helyzet alakult ki a cigányok által folyamatosan elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban. A társadalom nagy része automatikusan és masszívan a cigány rétegeket tekinti a hazai bűnözés fő bázisának. Azzal, hogy a politika jelen pillanatban mindent elkövet annak érdekében, hogy a bűnözők etnikai hovatartozását ne ismerhesse meg a nyilvánosság, illetve, hogy üldözendőnek nyilvánította a "cigánybűnözés" kifejezést, olajat öntött a tűzre és tovább erősítette az egyre elkeseredettebb és dühödtebb cigány-ellenes tömeghangulatot. A közvélemény egy része szerint a cigányoknak valami közük feltétlenül van a három lány halálához. Internetes portálok és egy-két televíziós társaság tényként említette, hogy a bejáratnál hat cigány belekötött a várakozó gyerekekbe és egyikük késsel hadonászva tört utat magának. A már idézett Szadai Tamás nyilatkozatát úgy interpretálták, hogy a fiú "körülbelül 10 centméteres'" sebet látott az általa fölemelt lány derekán. Azt is közölték, hogy Szadai ugyanezt a rendőrségen tett tanúvallomásában is elmondta. A rendőrségi közlemények ugyanakkor leszögezték, hogy nem merült fel olyan nyomozati anyag, vagy tanúvallomás, ami megalapozná a késelés gyanúját. Szadait nyilatkozata után ismét kihallgatták és a fiú közölte: a sajtó torzítva közölte az általa elmondottakat, mivel ő sebet nem látott. Megjelent egy másik verzió, eszerint Szadai "visszavonta' a rendőrségen tett korábbi vallomását.

A fulladásos halállal szemben - a fentebb említett, homályos hátterű információkon túl - konkrét tényt nem tárt a közvélemény elé sem a hivatalos tájékoztatás, sem a sajtó. A halottszemle után két lány szülei rövid nyilatkozatot tettek, ami nem tartalmazott olyan elemet, ami kétséget támasztana az erre vonatkozó hivatalos közlésekkel szemben. Az azonban tény, hogy a három lány halálát konkrétan érintő adatról, tanúvallomásról, vagy egyéb nyomozati elemről semmiféle tájékoztatás nem történt.

Több, mint zavaró azonban a halálesetekkel kapcsolatos tájékoztatás egyik állandó elemének, a kábítószer kimutatásának kérdése. Ezt azért kell kiemelni, mert már a legelső híradásokban olvasható volt - a rendőrségi orvosszakértői vizsgálatra hivatkozva -, hogy az egyik lány szervezetében enyhébb drog nyomait fedezték fel. Ezt rövidesen kiegészítették azzal, hogy egy másik lány szervezetében is kimutatható a drogfogyasztás nyoma. Korábban felhívtuk a figyelmet arra, hogy ez a megállapítás a szűkebb értelemben vett tájékoztatási koncepcióban is funkcionális szerepet kapott, különös tekintettel arra, hogy a halálesetek körülményeiről nem tartalmaztak konkrét adatot a közlemények. A több napos nyomozás végén a két lány - egyébként barátnőkről van szó - szülei egybehangzóan állították, hogy a lányok nem fogyasztottak drogot, sőt - ami a legmeglepőbb - állításuk szerint a rendőrségi vizsgálatok sem mutattak ki drog-nyomokat a lányok szervezetében, ezt a dolgot a sajtó találta ki és alaptalanul híresztelte.

Nos, nagyjából ezek az elemek jelentették a WB-tragédiáról szóló tájékoztatás bázisát. A kiváltó okok kutatása közben teljesen más irányt vett és a tulajdonosok, szervezők, rendezők körében maradva a különféle előírások, szabályzatok, engedélyek megszegésénél kötött ki. Ezek nyilvánvalóan jogos, helytálló megállapítások, de a konkrét körülmények felderítéséhez nem járulnak hozzá.

Minden esetre feltétlenül hasznos lenne, ha a kormányzati tájékoztatásért felelős vezetők pontról pontra végigelemeznék mindazt, ami a tájékoztatás területén történt az esettel kapcsolatban és haladéktalanul levonnák a szükséges következtetéseket. Egy sor kérdés megválaszolatlan, és számos olyan elem került napvilágra, amellyel a hivatalos közlemények nem foglalkoztak. Sem cáfolat, sem megerősítés nem történt. A WB tragédia minden aspektusból - vagyis bűnügyi, társadalmi, politikai és jogi szempontból egyaránt - rendkívüli esemény volt Magyarország életében. A korrekt tájékoztatás ilyen bonyolult és kényes körülmények között a kormány közvetlen felelősségi és aktivitási körébe tartozik. Ebből a szempontból ami történt, nem más, mint meglehetősen feltűnő tájékoztatáspolitikai fiaskó. 

A suttogások, találgatások folytatódnak...      

Érdeklődéssel olvasom a Jobbik parlamenti képviselőjének fejtegetését arról; miként lehetne végre valami jót tenni a teljesen amortizálódott, lejáratódott BKV humanizálása és korszerűsítése érdekében. A képviselő úr korábban villamosvezető volt, tehát nyilvánvaló, hogy testközeli tapasztalatai vannak a dologról. Értelmes, okos meglátásai vannak. Alapelvként mondja ki: senki ne utazhasson ingyen a BKV járatain, ugyanakkor kb. 20 százalékkal csökkentsék a menetjegyek árait. Bólogatok, bólogatok, tetszik a javaslat. Az sem zavar (legalábbis engem), hogy ugyancsak ma hangzott el a Jobbik hivatalos indítványa arról, hogy a diákok számára ingyenessé kell tenni az utazást a BKV járatain. Ez is tetszik, még jobban, mint a volt villamosvezető elképzelése. A képviselő nyilatkozatában ezután következnek a már megszokott kritikák arról, hogy miként tolták ki a pénzeket talicskával a cégtől, végkielégítések, stb. Eszembe jut: nemigen olvasni arról, hogy ma mi a helyzet: milyen szerződések vannak, milyenek a juttatások. végkielégítések, stb. A képviselő úr egyszercsak fölveti: aki ingyen utazik, az nem kifogásolhatja a harminc éves buszparkot. "Ezt a szocialista örökséget meg kell változtatni" - jelenti ki. Ravasz mondat egy szépreményű politikustól! Feltételezhető, hogy az átkozott és szemétbe való örökségen főként a már hangzásában is kellemetlen "ingyenutazást" kell érteni. Átkozott örökség valóban! Ez a magyarázat a lepusztult járműparkra! Fölöttébb érdekes a villamosvezető úr eszmefuttatása. Csakhogy: amikor az örökhagyó (ön)gyilkossága bekövetkezett, az ominózus örökség, azaz a buszpark nem harminc, hanem ugyebár legrosszabb esetben is tíz esztendős volt, ami teljesen komform az európai buszparkok korával. Nem beszélve az ugyancsak az örökség részét képező magyar autóbuszgyártásról, amely - minden túlzás nélkül - nemzetközi hírnévnek örvendett és az Ikarus Európa egyik legnagyobb autóbuszgyára volt. Kétségtelen tény persze, hogy az örökség leginkább visszataszító része, az ingyenutazás is a szocializmusban gyökerezett. Az eddig eltelt húsz esztendő alatt nehéz munkával sikerült teljesen padlóra tenni az autóbuszgyártást, ami nem kis eredmény az előzmények ismeretében, most pedig itt az ideje az ingyenutazás kivégzésének is. A villamosvezető úrnak nem ártana visszagondolnia az 1965-ös Magyarországra, közelebbről a BKV akkori helyzetére. Közlekedtek akkor 1945 előtt gyártott magyar autóbuszok Budapesten? És: milyen utazási kedvezményeket szüntetett meg a szocializmus a tömegközlekedésben, ahhoz, hogy fönntartsa magát? Hasonlítsa csak össze az örökségeket! És utána szíveskedjen értékelni a helyzetet. Meg a végzett munkát, azaz a húsz év alatt elért eredményeket. Mindennek fényében lehet döntést hozni arról, hogy milyen örökséget célszerű fölszámolni, vagy esetleg megőrizni, vigyázni rá. Megkockáztatom: Vona Gábor valószínűleg hasonlóképpen gondolkodik (legalábbis erről). Ennyit mára a szocializmus örökségéről.