A héják frontális támadása
A Nyugat nem egységes stratégiával fogadta a kelet-európai rendszerváltó hullámot és nem volt konszenzus a Szovjetunióval és a gorbacsovi kommunista párttal szembeni akciók tekintetében sem. A nézetrendszerek két pólusát az amerikai neokonzervatív héják agresszivizmusa, illetve a német nemzeti identitásra alapozott német Ostpolitik utolsó változata jelentette, amit a nagy németországi pártok, a CDU-CSU, illetve az SDP közösen képviselt. A republikus amerikai héják frontális támadásra indultak a szovjet rendszer ellen és forgatókönyvükből nem hiányzott a legyengített kommunista nagyhatalom elleni közvetlen katonai támadás lehetősége sem. A Foreign Policy című folyóiratban a nyolcvanas évek második felében jelent meg C.Gray és K. Payne „Lehetséges a győzelem” című tanulmánya, amelynek alapvető jelentősége van az egypólusú világrendhez kapcsolódó amerikai katonai stratégia megvalósítása szempontjából. A tanulmány végkövetkeztetése szerint: „az amerikai győzelem akkor lehetséges, ha megvan a politikai akarat és elhatározottság, hogy atomháborút viseljünk, és a stratégiai belátás, hogy egy ilyen háborúra sor is kerülhet annak érdekében, hogy a Szovjetuniót az általa elért előnyök feladására kényszerítsük”.
Németország számára ugyanakkor egyértelmű volt, hogy a német újraegyesítés történelmi szükségszerűség, amit Sztálin víziója is előre vetített, mivel Moszkva és Berlin csak közös erővel tudja biztosítani saját vezető pozícióját Európában. A Moszkva-Berlin politikai és gazdasági tengely különleges jelentősége valójában az első világháborút követő években lett kimagasló fontosságú. Az orosz-német együttműködés pragmatizmusa és óriási hatékonysága – a hitleri uralom éveit leszámítva – végig rányomta bélyegét a huszadik századi európai történelemre. A nyolcvanas években a Szovjetunió és Németország vezetői réges rég túl voltak azon a problémán, amit a két állam társadalmi rendszerének különbözősége okozhatott az együttműködésben. Jellemző viszont, hogy a Nyugat többi állama – bár ők is keresték a Szovjetunióval való együttműködés bővítésének lehetőségeit – nem kis mértékben azért nem volt feltétlen híve a német újraegyesítésnek, mivel pontosan felmérte egy esetleg ismét létrejövő Moszkva-Berlin tengely domináns szerepét Európa jövőjében.
Az egypólusú világ víziójára alapozott amerikai nemzetbiztonsági politika már a XXI-ik század legelején hajótörést szenvedett a WTC elleni Al-Kaida támadás miatt. Egy pillanat alatt szétfoszlott az USA katonai sérthetetlenségének és elérhetetlenségének mítosza, ráadásul a támadást nem az ellenséges (egykori) szuperhatalom, hanem egy homályos hátterű terrorszervezet hajtotta végre, amely teljesen összezavarta az amúgy is ellentmondásokkal terhelt amerikai nemzetbiztonsági stratégiát. Az amerikai haderő bevetése a globális terjeszkedés jegyében megszokottá vált, aminek a mai napig meghatározó politikai jelentősége van. Az USA a világ egyetlen térségében sem hagy kétséget affelől, hogy azonnal beavatkozik, ha a dolgok menete nem felel meg az amerikai érdekeknek.
A nyugati államok közötti bonyolult viszonyok és érdekellentétek nem könnyítették meg Putyin számára az orosz külpolitika új irányainak meghatározását. Az amerikai diktátum következtében fokozatosan elhidegült a Nyugat viszonya Oroszországgal. Moszkva türelemmel kezelte a legélesebb problémákat is mind a volt szovjet tagköztársaságok, mind az egykori kelet-európai szövetségesek esetében. Az Európa-szerte érzékelhető orosz-ellenesség közepette is stratégiai kapcsolatok jöttek létre Németország és Oroszország között, melyet Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban és Görögországban is aktív orosz-politika követett. A volt VSZ-tagállamok közül főként Szlovákia és Magyarország próbált lépéseket tenni a Moszkvával kialakult viszony javításáért, nem sok érdemi eredménnyel. Oroszország hatalmas volumenű energetikai és ipari kooperációs projekteket kínál Európa számára, de a lehetőségekhez képest nem lehet kielégítőnek nevezni az elért eredményeket. Az Európai Unió e tekintetben is alulteljesít. Az amerikai és az európai érdekek homályos összezavarása akadályt jelent az aktív kapcsolatok dinamikus növelése előtt. Miközben Európa a győztes fél pozíciójából közelít Oroszország felé, riadtan figyeli, hogy az orosz beruházások terepe fokozatosan tevődik át az ázsiai térségek felé.
Obama ott folytatja, ahol Bush abbahagyta
Ez év eleje óta újabb változás jelei figyelhetőek meg az orosz-nyugati viszonyban. Oroszország és a nyugat-európai államok kapcsolataiban – főként Németország, Franciaország és Olaszország tekintetében – nincs törés és több gesztus-értékű kezdeményezés, közös rendezvény mutatja, hogy van kölcsönös akarat az együttműködés fejlesztésére. Ennek ellenére semmi jele annak, hogy az Európai Unió szintjén lényeges áttörés következne be a kapcsolatok fejlesztésében, ami világosan utal arra, hogy az EU továbbra sem rendelkezik határozott koncepcióval és akarattal az orosz kapcsolatok jellege tekintetében. A legjelentősebb – és egyelőre jórészt kiismerhetetlen – folyamatok az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatrendszerében zajlanak és érzékelhető, hogy a viszony alakulása növekvő dinamizmus szakaszába került. Az elmúlt hónapok a korábbinál világosabbá tették Obama elnök külpolitikáját. Annak ellenére, hogy mind a hangnemet, mind a konzultációs készséget tekintve pozitív változást hozott a jelenlegi elnöki periódus, nincs jele annak, hogy az USA külpolitikája alapvető változáson menne keresztül, vagy, hogy lényegesen módosítaná stratégiai céjait. A START III. – amint az várható volt – rövid idő alatt elveszítette perspektívikus jelentőségét és ma már szinte csak kölcsönös és pozitív gesztusként értékelhető, aminek világpolitikai jelentősége csekély. Bár Medvegyev elnök „korrekt partnerként” jellemezte Obamát, a pillanatnyi világhelyzet egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy kevés a kapcsolódási pont a nemzetközi problémák rendezése terén az orosz és az amerikai elképzelésekben.
Ily módon tehát főként szemlélet kérdése, hogy változónak, vagy változatlannak nevezzük az orosz-amerikai viszonyt. A két elnök egymás felé tett gesztusait semmiképp nem helyes túlértékelni. A korábbi évek rendkívül feszült orosz-amerikai viszonyainak hátterében ugyanis kimondottan jó személyes viszony alakult ki Putyin és Bush között, nem beszélve arról, hogy Condoleezza Rice találkozásai Putyinnal és az orosz nemzetbiztonsági szolgálatok vezetőivel mindannyiszor kiváló légkörben zajlottak. Ez a jelenség egyáltalán nem példátlan, elég, ha a Szovjetunió felbomlása előtti utolsó politikai szakaszt vizsgáljuk, ahol a két nagy ellenfél, Ronald Reagan és Mihail Gorbacsov (a „makacs kommunista” – ahogyan Reagan nevezte őt) kölcsönösen nagyra becsülte és tisztelte egymást, amiből soha nem is csináltak titkot.
A jelenlegi amerikai külpolitika nem hagy helyet sok illúziónak, mivel egyértelműen visszatért a (valójában nem is elhagyott) Bush-féle „erő és diktátum” taktikájához. A lengyel és román területre tervezett amerikai rakétaelhárító fegyverzetek és a most zajló észak-afrikai felfordulás témáival foglalkozó amerikai elemzések egy része nyíltan kitér az amerikai aktivitás kimondottan orosz-ellenes irányultságára. Naivitás lenne ugyanis teljesen kívül hagyni azt, hogy az „elhárító pajzsok” tervezett bázisairól közvetlen ellenőrzés alatt lehet tartani az orosz haditengerészet balti-tengeri mozgását, a stratégiai jelentőségű kalinyingrádi körzetet, másrészt az oroszok földközi-tengeri kijáratát, Szevasztopolt. A szevasztopoli bázison most kezdődött el a flották fölszerelése a legkorszerűbb, diesel-elektromos meghajtású hadihajókkal, illetve nagy hatótávolságú, teljesen új tipusú ballisztikus harcászati rakétákkal. Lavrov külügyminiszter sajnálatosnak nevezte, hogy az USA egyszerűen elkendőzi ezeket a súlyos tényeket és érdemben nem is hajlandó tárgyalni róluk. Az észak-afrikai folyamatokkal kapcsolatban figyelemre méltó, hogy Líbia és Szíria esetében egy esetleges hatalomváltás nem csak bizonyos politikai hangsúlyok eltolódását eredményezheti, hanem nagyvolumenű orosz hadiipari szállításokat hiúsít meg és nehézségeket okoz az orosz haditengerészeti pozíciók megtartásában is. Feszült helyzetet teremthet az a tény, hogy a közelmúltban kezdődött el az orosz hadiflotta szíriai bázisának korszerűsítése és új rakétafegyverek telepítése (Lásd: Irányváltás egy globális konfliktus felé? Leleplező, 2011/1.)
A látszólagos folyamatosság ellenére erős változás érezhető az amerikai törekvések politikai hátterében és a fő stratégiai aktivitás értelmezésében. A változás leglényegesebb vonása, hogy az USA teljes egészében felhagyott azzal a két évtizede követett propaganda-politikával, amely politikailag és harcászatilag egyaránt leértékelte Oroszország katonai erejét. Az Egyesült Államok kénytelen szembe nézni azzal, hogy Oroszország és Kína stratégiai kapcsolatrendszere – melyen belül kiemelt jelentőségű a hadseregek együttműködése és a közös hadiipari fejlesztések programja – ma már az ázsiai térség erőviszonyainak meghatározó eleme és közvetlen kihatása van az amerikai-orosz globális stratégiai fegyverkorlátozási problémák kezelésére. Oroszország új szövetségi rendszereket hozott létre. Teljesen új típusú a „négy nagy”-nak is nevezett BRIC-szövetség, amelyet Brazília, Oroszország, India és Kína alapított és jelenleg vizsgálják a Dél-Afrikai Köztársaság csatlakozásának lehetőségét. A Sanghaji Egyezmény nevű szövetséget Oroszország, Kína és egykori ázsiai szovjet tagköztársaságok alapították. E szövetségnek komplex stratégiai tartalma van, ami magában foglal jelentős biztonságpolitikai kérdéseket is. A Sanghaji Egyezmény politikai súlyát mutatja, hogy az Oszama Bin Laden megölését követő politikai zűrzavar közepette Pakisztán elnöke elsőként Medvegyev elnökkel lépett kapcsolatba. Megbeszélésükről nem adtak ki közleményt, de kiszivárogtatták, hogy Pakisztán erőteljesen szorgalmazza felvételi kérelmének elbírálását a Sanghaji Egyezménybe. (A tagok álláspontja az, hogy Pakisztán és India csak egyidőben és együtt lehet tagja a szövetségnek. India belépési kérelme is napirenden van.) Irán felvételének kérdését nem vették le napirendről, de a döntést elhalasztották, mivel a szervezetbe nem léphet be olyan állam, amely ENSZ-szankció hatálya alatt áll.
Elérkezett az utolsó pillanat
Nem alaptalan az a feltételezés, hogy az amerikai külpolitika jelenleg érvényesülő két – ellentétes előjelű – stratégiája egyszerre szolgálja a globalizmus térnyerését, az orosz reakciók megfékezését és az európai helyzet további módosításának lehetőségét. Obama az elmúlt évben külpolitikai sikerként próbálta learatni a START III. tető alá hozásának babérjait, annak ellenére, hogy az oroszok a legmagasabb szinten jelentették be, hogy az Oroszország elleni rakétagyűrű továbbépítésének esetén Moszkva egyoldalúan kilép a szerződés hatálya alól. Az amerikai elnök idén ismét a harcias és erős Amerika képét tolja előre Európában és a közel-keleten egyaránt. Minden komoly megfigyelőnek az a véleménye, hogy ezek az ellentmondások rávilágítanak arra, hogy az USA az eddigiekhez képest kénytelen beépíteni olyan új tényezőket nemzetközi stratégiájába, melyek tényleges súlya egyelőre meghatározhatatlan. Nem csak arról van szó, hogy az amerikai stratégák világosan érzékelik azt az utolsó pillanatot, amikor Oroszország és az USA együttesen még erősebb bármilyen potenciális ellenfélnél, ezért feltétlenül érdemes megvizsgálni, hogy az ellentmondásos és bonyolult nemzetközi viszonyok ellenére kialakítható-e valamiféle orosz-amerikai biztonsági konszenzus. E tekintetben természetesen a legnagyobb probléma az, hogy az USA nem tesz le arról, hogy a feltételeket ő diktálja, amit Moszkva meglehetős határozottsággal elutasít. Az orosz álláspont éles kritika alá vonja az expanzív és agresszív amerikai politikát és elutasítja a más államok belügyeibe történő beavatkozást, elítéli az USA és a NATO fegyveres erőinek háborús cselekményeit. Van egy másik tényező is, amit az USA ugyan egyelőre nem ismer be, ám a CIA, a Pentagon és a nemzetbiztonsági hírszerző szolgálatok egyre nyomatékosabban hangsúlyoznak. Nevezetesen arról van szó, hogy az amerikai prognózisok hatalmasat tévedtek az orosz hadsereg harci erejének prognosztizálásában. Már most az a helyzet, hogy Oroszország maximálisan képes területének totális védelmére. Amerikai specialisták ez év elején állapították meg, hogy Oroszország gyakorlatilag behozta a kilencvenes években elszenvedett technikai hátrányokat és pillanatnyilag olyan fegyverzettel rendelkezik, amelyik legalábbis egyensúlyban áll a legkorszerűbb amerikai fegyverekkel. Több új típusú rakétafegyvert állítanak hadrendbe az orosz hadseregben, amelyek közül a legfélelmetesebb a sokat emlegetett Topol-M óriásrakéta, ami ellen az USA-nak nincs hatékony védelme. Kiszivárgott, hogy a jelenleg 10 nagyerejű nukleáris robbanófejet különböző célpontokra eljuttatni képes fegyvernek már készül a továbbfejlesztett változata, amely az űrből közvetlenül vezényelt orosz nukleáris csapásmérő erő első generációja. Ehhez a félelmetes csapásmérő fegyverhez hasonlóval nem rendelkezik az Egyesült Államok hadereje.
Oroszország nem csinál titkot abból, hogy 2012-ben megkezdi űrfegyverkezési programjának végrehajtását, amelyet Putyin tavaly jelentett be. Nyugati információk szerint a program első ütemében száz – jórészt pillanatnyilag ismeretlen tipusú – űrobjektumot emelnek pályára, amelyek a Föld egész felületére kiterjedő információs, felderítő és vezénylési hálózatot hoznak létre és közvetlenül összekapcsolódnak a hagyományos haderők korszerű egységeivel. A legteljesebb titok fedi, hogy sor kerül-e konkrét orosz harcászati eszközök űrbe történő telepítésére, különös tekintettel arra, hogy az orosz rakétaerők jelentős részének ellenőrzése és irányítása az űrparancsnokság hatáskörébe kerül.
Az egy erőközpontú világ helyett az USA kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy az orosz katonai potenciál nagy ütemben erősödik és területen ismét elérte a legkorszerűbb színvonalat. Az Egyesült Államok erőpolitikája ebben a helyzetben rendkívüli veszélyt jelent a békés nemzetközi viszonyokra. Már most látható, hogy – miközben újabb és újabb konfliktusokba bonyolódik – Amerika képtelen normálisan és konszolidáltan kiszállni az előző években elkezdett háborúiból. Jelenleg úgy tűnik, hogy az USA – bár érzékeli az orosz katonai potenciál minőségi változásait – nem változtat lényegesen stratégiai vonalán. Ez a tény ma a nemzetközi feszültség növekedésének egyik fő forrása.
Európa – érdekei és politikai lehetőségei ellenére – önkéntelenül sodródik bele az USA által fölállított háborús csapdákba. A NATO belezavarása az észak-afrikai hadműveletekbe teljesen nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a harmadik világ ellencsapásai ne amerikai, hanem európai területeken történjenek. Oroszország folyamatosan figyelmeztet ennek a kalandor-politikának a veszélyeire, de az EU erről mintha nem venne tudomást. A legutóbbi időszakban orosz katonai szakírók behatóan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a Nyugat háborús tervei következtében az egykor szövetséges közép-kelet európai államok ma már az orosz hadsereg csapásainak célpontjai lettek. Megkezdődött azoknak a rakétabázisoknak a fölszerelése, melyekről Európa keleti felére irányítják a harcászati rakétákat. Állítólag újra hadrendbe állítanak olyan – ma is korszerűnek számító – rakétafegyvereket, amelyeket annak idején az európai fegyverzetcsökkentési megállapodások nyomán kivontak a szovjet harci rendszerekből.
A halott karja újra fölemelkedik
Az idők változásának jele, hogy az amerikai sajtóban – mindenek előtt a katonai vonatkozású szaklapokban – mostanában viszonylag gyakran jelennek meg olyan tanulmányok, amelyek azt elemzik, hogy a nem túl távoli jövőben milyen háborúkba keveredhet az Egyesült Államok. E tanulmányok egy része kiemelt figyelmet fordít egy Oroszország és az USA közötti háború esélyeire és kimenetelére. A cikkek abból a szempontjából nem egyoldalúak, hogy az egy erőközpont koncepcióját érvényesítenék. Sokkal inkább az jelent újdonságot, hogy a hivatalosan ma is érvényes stratégia helyett nyitott kérdésként kezelik egy ilyen háború kimenetelét és az ismert állásfoglalásokkal szemben rendkívül magasra értékelik az orosz hadsereg háborús erejét és harci képességét. A világ meglehetősen keveset tud arról a színfalak mögött az elmúlt években lezajlott tisztogatásról, amely az orosz hadsereg vezetésében lezajlott. Orosz források szerint a hadsereg vezetésének kétharmad része cserélődött ki és az irányító posztokon teljes generációs váltás ment végbe. Az új parancsnokok magas képzettségűek és teljes birtokában vannak a legmodernebb harcászati tudományoknak. Bár az orosz hatalmi piramis legfelső fokát Medvegyev elnök és Putyin miniszterelnök jelenti, sok elemző szerint közel egyenrangú velük Putyin közeli barátja, a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő Szergej Ivanov első miniszterelnök-helyettes. Az elnökváltási periódusban egy ideig őt tartották Putyin legvalószínűbb utódjának. Hosszú évek óta az ő közvetlen felügyelete és irányítása alá tartozik az orosz hadsereg és a hadiipar. A legutóbbi években hatásköre tovább növekedett azzal, hogy a hatalmas orosz regionális ipari-gazdasági körzetek komplex tevékenységét mind több szálon kapcsolják az ismét teljes gőzzel működő hadiipari komplexumokhoz. Ez ugyan nem jelenti a szovjet idők speciális gazdaságirányítását - amit sokan leginkább a hadigazdálkodás egyik formájának tartanak -, de kétségtelen, hogy ma az ipar és a gazdaság fejlesztési koncepcióinak egyik alapbázisát a hadiipari követelmények jelentik. A tisztikarban lezajlott generációváltás részleteiről nem sok szivárgott ki, de az tudható, hogy a folyamat nem szűkölködött drámai fordulatokban és éles konfliktusokban. A hadsereg legfelső vezetésében kemény vita zajlott arról, hogy az orosz hadsereg fejlesztési programjainak lefékezéséért, a hadiiparban is jelentkező anarchiáért és a zavaros védelmi politikáért személy szerint kik hibáztathatók. Erről a kérdésről egy alkalommal Putyin is beszélt, megemlítve, hogy a katonai vezetés bizonyos köreit súlyos felelősség terheli a hadseregben uralkodó kritikus állapotokért és a technikai fejlesztések visszaszorításáért. Több cikk hangsúlyozza, hogy szabályszerű politikai bűncselekmény volt, amikor felfüggesztették a szovjet hadiipar fejlesztését. A szovjet fegyverzetek egy része a nyolcvanas évek végén több területen utcahosszal előzte meg az USA-t, amit az bizonyít, hogy ebben az évben ismét hadrendbe állítanak olyan 15-20 évvel ezelőtt leszerelt fegyverzeteket, amelyek ma is korszerűnek számítanak. Ezek közül kimagasló jelentősége van az SS-20 kódjelű rakéta bizonyos típusainak és a szuperszonikus vadászrepülőgépek legmodernebb változatainak.
A háborús prognózisok általában két olyan körülményt említenek, melyek 10-15 éven belül nagy valószínűséggel háborúba sodorhatják az Egyesült Államokat és Oroszországot: a klíma-változást és a migrációs hullámot. Az elemzők szerint nem szükségszerű, hogy ezek a krízisek egymás ellen fordítsák a két nagyhatalmat, de a lehetőséget nem is lehet határozottan kizárni. A legkritikusabb helyzet a nyersanyag-kincsek és az energiaforrások fölötti rendelkezéssel összefüggő konfliktusokkal kapcsolatban alakulhat ki, amely – a jelenlegi politikai stratégiákból következően - egymás elleni háborúba sodorhatja az USA-t és Oroszországot. Nemrég látott napvilágot egy olyan tanulmány, amely szerint egy ilyen szituációban mindkét nagyhatalom a másikkal történő végleges és teljes leszámolásra fog törekedni, ami a nukleáris csapások mellett biológiai és vegyi háborút von maga után. Egy ilyen totális összecsapás kimenetele bizonytalan a tanulmány szerint, amely már föl sem veti az USA egyoldalú erőfölényét. Ezzel szemben fölelevenít egy csaknem negyedszázada elfelejtett állítólagos szovjet stratégiát, amely a két ország hatalmi bázisainak megsemmisítését követően lépne életbe. Nem lehet a teljes igazságot tudni ennek a feltételezésnek a realitásáról, de tény, hogy a nyolcvanas évek elején a legtitkosabb tanácskozásokon több alkalommal célzás hangzott el egy szupertitkos szovjet tervről, amely egy nukleáris összecsapás esetén a legnagyobb harcok idején is hatalmas potenciált tartalékol egy legutolsó periódus bekövetkezésének esetére. Az amerikaiak szerint konkrétan arról van szó, hogy a legnagyobb orosz bázisok lerombolása esetén egy titkos rendszer automatikusan és összehangoltan hozza működésbe a tartalékban tárolt, illetve a megmaradt orosz nukleáris potenciált, ami egyetlen órási erejű csapással gyakorlatilag megsemmisíti az amerikai hatalmat. Feltételezhető, hogy ez a kicsit sci-fi jellegű koncepció a Topol-M óriásrakéták, illetve az űrbe telepítendő vezérlő centrumok miatt került ismét előtérbe, tekintettel arra, hogy az USA nem rendelkezik olyan technikával, ami megfékezhetné az ezekkel végrehajtott pusztító támadásokat. A tanulmány szerint amikor az amerikai parancsnokok győztesnek hiszik magukat és pezsgőt bontanak, megdermedve veszik észre, hogy a halott karja ismét fölemelkedik és egy hatalmas csapással szétzúzza Amerikát.
Új Sztálin-szobrokat avattak
Különös hangulatban telt az idei Győzelem Napja Oroszországban. Talán soha nem volt ekkora tömeg a különböző rendezvényeken. Moszkvában állítólag három millióan keresték fel a megemlékezések, ünnepségek és majálisok helyszíneit, de országszerte rengeteg embert mozgatott meg az évforduló. Lehetetlen volt nem észrevenni, hogy régóta nem tapasztalt, erős nemzeti öntudat, büszkeség és optimizmus hatotta át az eseményeket. Az orosz hadsereg díszegyenruhái mellett mindenütt feltűntek a szovjet hadsereg díszegyenruháját felöltő veteránok, akiknek mellén ismét ott sorakoztak az elismerést jelző háborús emlékérmek. A Győzelem Napja minden orosz ünnepe volt, melynek tudata átívelt a földrajzi távolságokon és a különböző korú generációkon. Fiatalok, idősek kellő méltósággal együtt ünnepelték ezt a napot, egyetértésben, szolidaritásban és a Nagy Honvédő Háború minden heroizmusának, tragikus fordulatainak és felmérhetetlen veszteségeinek mély átélésével. A moszkvai fiatalok ezrei tódultak az utcákra és a járdán, meg az úttesten ülve csodálták meg éjszaka a díszszemle főpróbájára vonuló csapatokat. A Kreml döntése értelmében az idei szemlén bemutatták a legkorszerűbb orosz haditechnika színvonalát képviselő páncélosokat és – mindenek előtt – a különböző rakéta-egységeket. A menetben ott vonultak a világ jelenlegi legfélelmetesebb nukleáris fegyverei, a globális csapásmérő Topol-M-óriásrakéták. Nem kétséges: a modern orosz hadsereg minden tekintetben a Nagy Honvédő Háborúban győztes Vörös Hadsereg utódjának tekinti magát.
AGyőzelem-nap ünnepségek fölött ott lebegett Sztálin szelleme. Országszerte több, mint tíz új Sztálin-szobrot avattak, és mindenütt megkoszorúzták a meglévő szobrokat és emlékhelyeket. Sok taxin, trolibuszon és autóbuszon is föltűntek a sarló-kalapácsos vörös zászlóval dekorált Sztálin képek. Sztálin ismét szerves része az orosz nemzettudatnak és rendkívül jelentős Putyin ideológiai offenzívájának sikere, amely megakadályozta a történelmi szakadék keletkezését a Nagy Honvédő Háború és a jelen orosz nemzedékei között. Az ünnepségek és a díszszemle meggyőzően és erősen sugározta az orosz hazafiság évszázadokon átnyúló folyamatosságát. A Sztálin-ügynek voltak azért különös jelenetei. Az Orosz Kommunista Párt Sztálin óriási arcképével díszített plakátokon szólította megemlékezésre híveit. A plakátokat jóváhagyták a moszkvai hatóságok, majd az ünnepet megelőző nap este 6 órakor váratlanul értesítették a kommunistákat, hogy megtiltják a plakát terjesztését. A párt azonban másnap néhány moszkvai metró-állomáson kiállította a hatalmas plakátot és előtte díszőrséget álltak a párt aktivistái a világháborús veteránokkal és a vörös nyakkendős pionírokkal közösen. Semmiféle rendbontás nem történt. A Zjuganov-féle kommunista párt érzékelhetően megkezdte elnökválasztási kampányát. A párt jelenleg egyértelműen fölmenő ágban van, taglétszáma évente több, mint százezer új belépővel gyarapodik. A belépők szinte kizárólag harminc év alattiak, és megnőtt a kommunisták iránti érdeklődés a szakszervezetek tagjai, a munkások és az egyetemi diákság köreiben is. A kommunista párt egyelőre éles kritikával támadja a jelenlegi orosz rendszert, számon kéri a Szovjetunió szociális biztonságát és határozottan kiáll a béremelésért, a szakszervezetek jogaiért és a társadalmi különbségek csökkentéséért.
Az orosz politikai légkört a várható változások előszele jellemzi és lassan, de érzékelhetően mind jobban előtérbe kerül a következő évi elnökválasztás kérdése. Az általános várakozás szerint Putyin ismét elfoglalja az elnöki posztot, de Medvegyev továbbra is mellette marad. Több elemző szerint Medvegyev valójában a majdani „Putyin utáni” korszak vezetője lesz. Nem kizárt egy új tandem-forma kialakítása, sőt ismét beszédtéma Szergej Ivanov miniszterelnöki posztra történő emelése. Bár a nyugati sajtó mikroszkóppal figyeli Putyin és Medvegyev minden megnyilvánulását, egyértelmű, hogy a két nagyformátumú államférfi – Oroszország szerencséjére – azonos koncepcióval irányítja az országot, az időnként tapasztalható eltérő hangsúlyok ellenére is. Putyin továbbra is rendkívül népszerű (nemrég Nyizsnij Novgorod mellett még egy Putyin-imádó vallási csoportosulás is alakult „Foltyina anyó szektája” néven), de ez egyáltalán nem csökkenti Medvegyev elnöki tevékenységének széleskörű elismerését. A két vezető hihetetlenül aktív tevékenységet fejt ki és munkájukat rokonszenv és támogatás kíséri. Putyin az elmúlt hónapokban többször megtapasztalhatta a „tiszteletére” rendezett tüntetéseken, hogy az orosz nép határozottan követeli az életszínvonal további emelését, az életkörülmények javítását és a szociális harmóniát. Pillanatnyilag a legnagyobb érdeklődés Putyin új népfrontjának alakulását kíséri, amely új színt hozhat a sajátos orosz demokrácia fejlesztésében. A népfront a pánorosz eszme jegyében nemzeti tömörülést akar alakítani, amiben egyének, pártok is tagok lehetnek. Putyin nemrég azt nyilatkozta, hogy a népfrontban szerepet kapó fontos politikusokat az Egységes Oroszország Párt parlamenti mandátumhoz juttatja. Így a kisebb politikai csoportok, vagy pártok is szerephez jutnak az ország irányításában.
Vladimir, vagy Dimitrij?
Élénk viták zajlanak a Szovjetunió megszűnéséhez vezető politikáról. Gorbacsov népszerűsége valóságos mélyponthoz érkezett. Az utolsó szovjet elnök egy kis párt élén harcosan kritizálja a mostani rendszer antidemokratikus vonásait. Szavainak kevés hitele van. Egy közvéleménykutatás szerint Gorbacsov megnyilvánulásai a lakosság több, mint 10 százalékát kimondottan irritálják. A legutóbbi hetekben Gorbacsovnál nagyobb feltűnést keltett az utolsó szovjet külügyminiszter, majd grúz államelnök Sevardnadze, aki azt állítja, hogy a szovjet vezetők mindent megtettek a Szovjetunió szétveréséért, ahelyett, hogy megmentették volna és a Gorbacsov és Jelcin közötti hatalmi rivalizálás rántotta pusztulásba a szovjet államot. A szovjet hanyatlás Sevardnadze szerint Hruscsov hatalomra kerülésével kezdődött, a paraszti magántulajdon és a háztáji gazdaságok elleni támadással, amit alig tudtak leállítani. („Még a nyulak és kecskék tartását is be akarta tiltani”- mondta). Ha akkor normális vezető kerül az ország élére, a Szovjetunió sorsa másként alakul.
Közgazdászok egy csoportja változatlanul azt állítja, hogy Gorbacsov asztalán feküdt az a terv, amely alapján 5-10 év alatt rendbe lehetett volna tenni a Szovjetuniót. A tervgazdálkodás modernizálásával, az egyéni vállalkozások dinamikus szélesítésével és a politikai demokrácia erősítésével megmenthető lett volna a szocializmus – állítják ezek a tanulmányok. Gorbacsov azonban az utolsó pillanatban meghátrált, nem vállalta a végső kihívást és nem akart szembe nézni a valósággal. Egyik volt híve azt mondta róla, hogy újító lelkesedése csak addig tartott, amíg kimondta: én ezt akarom. És amikor látta, hogy ez kevés, letette a fegyvert. Amikor a belső politikai harcok odáig jutottak, hogy Jelcinnek sikerült a párt fölötti hatalmi centrumot (a föderáció elnöki posztját) létrehoznia, a csata eldőlt. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió életének szinte utolsó pillanataiban lezajlott népszavazáson a lakosság több, mint 70 százaléka az Unió megmaradására szavazott, Jelcin a totális anarchia közepette akadály nélkül a hatalom berkeiből verte szét a szovjet rendszert. Ma Oroszországban senki nincs, aki tagadni próbálná a szocialista hatalom embertelen túlkapásait, a politika által irányított népellenes bűncselekmények sorozatát. De úgy gondolják, hogy az összeomlás nem volt szükségszerű és egyre többen teszik föl a kérdést: szabad-e a szocializmus minden vívmányát elfelejteni és a szőnyeg alá söpörni? A hatvanas években Jean-Paul Sartre előre látta azt a rendkívül bonyolult ideológiai és politikai kérdést, amely aztán a század végén a lehető legélesebben merült fel. A szocializmus történelmi tragédiáját kegyetlen és őszinte szembenézéssel, drámai súlyú ítélettel vetette fel: „Az orosz szocializmusnak a hibátlan szocializmus ábrándja felett van egy fölmérhetetlen előnye: az, hogy létezik… Igen, a Szovjetunióban szocializmus volt, de azt az a gyakorlati szükségszerűség határozta meg, hogy vagy eltűnik a föld színéről, vagy véres, kétségbeesett erőfeszítés árán azzá lesz, amivé lett”.
Putyin ideológiai bűvészmutatványának lényege, hogy Oroszországot kiemelte a bűnök és kegyetlenségek mocsarából és nem engedte semmivé foszlani a nemzeti erőbe vetett hitet és a nemzeti öntudatot. Oroszország ismét a birodalmi útra lépett. Erősödése, befolyásának növekedése megállíthatatlan. Az ország, az orosz államhatalom ismét nagy változások előtt áll. A Nyugat tanácstalan és teljesen bizonytalan a jövő Oroszországával kapcsolatban. Hol lekezelően, hol kioktatóan, hol nem titkolt félelemmel nyilatkozik és meglehetős ködben próbálja fölvázolni az Oroszországgal történő együttműködés perspektíváját. Az is a bizonytalanság jele, hogy a változásokat egy Putyin – Medvegyev rivalizálás keretében próbálja meghatározni. Ez a megközelítés irreális. A tandem eddigi működése szenzációsan jó és eredményes volt és be kell látni, hogy Putyinhoz és Medvegyevhez mérhető államférfi nemigen látható a nyugati palettán. A tandem igazi jelentősége abban áll, hogy hosszabb távon is biztosítani tudja az orosz politika stabilitását. A két vezető orosz politikus közötti rivalizálás és „nézeteltérés” kizárólag a sajtó találmánya, igaz pillanatnyilag nem sokkal okosabbak a nyugati politikusok sem. Putyin és Medvegyev számtalan alkalommal elmondták, hogy az elnöki posztért induló kampány minden részlete (így a személyi döntés is) közös akaratuk szerint történik majd. Medvegyev esetleges indulása kizárólag az Egységes Oroszország Párt támogatásával lehetséges. Azon kívül, hogy Medvegyev nem a biztonsági szolgálatoktól került a politikába és bizonyos tekintetben hangsúlyosabb nála a civil társadalom gondolkodásmódja, a fiatalokhoz közel álló stílus, mint Putyinnál, a két politikus között teljes az összhang a célok és a koncepciók tekintetében. A jövő Oroszországának víziója e két politikus nézetein alapul. Putyin nemrég viccesen válaszolt nyugati újságíróknak arra a felvetésre, hogy Medvegyev lesz a befutó az elnöki posztra: „Ne gondolják, hogy vele könnyebb dolguk lesz!” Ha belegondolunk abba, hogy a 46 éves Medvegyev Putyin esetleg következő elnöki periódusa végén, 2018-ban csak 53 éves lesz (Putyin ennyi idős volt 2004-ben, második elnöki mandátuma kezdetén), világos, hogy a két politikus két egymást követő generációt jelenít meg, amely egymással összefogva fordítja a jövő felé az orosz hajót. Oroszország fő céljai pontosan lettek kijelölve az elmúlt években: folyamatosan erősíteni az ország nemzetközi pozícióit, hozzájárulni egy multipoláris világrend kialakításához és dinamikusan modernizálni az orosz gazdaságot.
Az Európai Unió nem értelmezi megfelelően azt, hogy Oroszország egyik legfőbb geostratégiai célja az Európához történő közeledés. A tandem az elmúlt évben jelezte az ezzel összefüggő orosz politikai prioritásokat. Medvegyev többször hangsúlyozta, hogy az új Oroszország a modern európai civilizáció szerves része. Az orosz elnök ebben az értelemben vette fel egy új típusú európai biztonsági konstrukció létrehozásának szükségességét, amely alternatívát jelent a NATO-val szemben. Ez a koncepció tökéletesen illeszkedik Putyin nézeteihez, aki szerint itt az ideje egy európai gazdasági közös piac létrehozásának.
Az Európával kialakult kapcsolatok elmélyítése, bővítése az orosz világkép fontos alapeleme. A nyugati államok egyelőre félnek az elkerülhetetlen jövőtől: attól, hogy Oroszország domináns szerepet kap az új Európa megformálásában. A kontinens és Oroszország közeledése szükségszerű folyamat, de egyelőre az EU politikai és gazdasági értelemben nincs felkészülve e tendencia koncepcionális megalapozására. A tagállamok saját tényleges érdekeik érvényesítése helyett sokkal inkább az amerikai globálpolitika NATO-n keresztül történő érvényesítésének útját járják. Pedig egyértelmű, hogy Európa gazdasági és politikai kibontakozásának, az új világrendbe történő betagozódásának meghatározó eleme az oroszokkal kialakított viszonyrendszer jövője. Az európai reálpolitika egyik tartópillére Moszkvában van. Oroszország nélkül Európa útja a káoszba vezet.
VÉGE
