Jelen sorok írója a csernobili események idején a kormány Tájékoztatási Hivatala tájékoztatási főosztályának vezetőjeként vett részt egy szűk körű bizottság munkájában, amely a magyar tömegtájékoztatásnak az atombalesettel összefüggő tevékenységét irányította. A Bizottság elnöke Marjai József miniszterelnök-helyettes volt, tagjai: Berki Mihály tábornok, a Polgári Védelem országos parancsnoka, Sztanyik B. László, a Sugárbiológiai Intézet főigazgatója és jómagam. Marjai József miniszterelnök-helyettes feladata volt az atombalesettel összefüggő hazai gazdasági, és kereskedelmi problémák rendezése, tehát a legfontosabb információs és döntési pont minden lényeges területet átfogott. Az operatív bizottság folyamatos tájékoztatást adott a legfelső politikai vezetésnek és állandó kapcsolatban állt a Honvédelmi Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium speciális bizottságaival. Dr. Bányász Rezső államtitkár, a kormány szóvivője ugyancsak kapcsolatban állt az irányító centrumokkal és részt vett a legfontosabb tájékoztatáspolitikai döntések meghozatalában. A bizottság közvetlenül irányította és felügyelte az MTI, a Rádió és a Televízió, valamint a napilapok hírközlését az atomkatasztrófával és az ezzel összefüggő magyarországi eseményekkel kapcsolatban. A hírközlő eszközök kizárólag a bizottság által engedélyezett és jóváhagyott anyagokat közölhették.

MOSZKVA NEM TÁJÉKOZTATTA A MAGYAR KORMÁNYT  

A kormányhoz az első közvetlen információ a stockholmi magyar nagykövetségről érkezett arról, hogy svéd megfigyelő pontok a rádióaktivitás hirtelen növekedését észlelik a Szovjetunió irányából. Nem sokkal ezután svéd tudományos források számoltak be arról, hogy nagy valószínűséggel a lett-litván területeken történhetett ismeretlen nukleáris robbanás, majd rövidesen hírül adták, hogy nagy valószínűséggel az Ukrajna területén lévő csernobili atomreaktorban következett be baleset. A nyugati hírcsatornák egymással versenyezve hoztak új és újabb híreket a sugárzási szint egyre több mérőhelyen történt növekedéséről. A magyar tömegtájékoztatás azonban hallgatott. Ennek oka az a megállapodás volt, amelynek értelmében a szocialista államok az egymás területén történő eseményekről csak az érdekelt ország hívatalos hírügynökségének jelentései alapján számolnak be. A TASZSZ a legelső időszakban semmiféle tájékoztatást nem adott, majd - két nappal a baleset bekövetkezte után - kiadta az első csernobili jelentéseket. Azokban szó sem volt a rádióaktivitás növekedéséről. A szovjet hírügynökség szerint a baleset "kisebb jelentőségű" és "a károk elhárítása megkezdődött". A legelső magyarországi híradás a reaktorbalesetről azonban már április 28-án megtörtént a Kossuth Rádió esti hírperiódusában. Ez a Rádió hírszerkesztőségének partizánakciója volt, ugyanis a témára vonatkozó tiltást már kiadtuk. Az ügyeletes hírszerkesztő (Bedő Iván) ennek ellenére ismertette - ha jól emlékszem - a BBC valamelyik jelentését. Ebből fegyelmi ügy lett, amit - a kor szokásai szerint - senki nem vett komolyan. 

A balesetet követő nap délutánján a megfigyelő műszerek hazánk területén is emelkedő rádioaktivitást jeleztek. A kormány azonnali tájékoztatást kért a szovjet vezetéstől. A rövidesen megérkező információ alig volt bővebb a nyilvános közleményeknél és egyszerű üzemi balesetként említette a történteket. A helyzet tarthatatlanná vált. Ezekben az órákban már a hazai katonai mérőállomások adatai is azt jelezték, hogy a szovjet területen súlyos atombaleset történhetett. Ekkor született meg az MSZMP Politikai Bizottságának döntése az operatív bizottság fölállításáról. 

Később értesültünk arról, hogy ebben az időpontban a legfelső szovjet vezetésnek sem volt reális és teljes képe a kialakult helyzetről. Az erőmű vezetői és az ukrajnai kormányzati szervek meghamisított, manipulált jelentéseket küldtek Moszkvába. Az itthoni vezetés tudott arról, hogy több, mint tíz évvel korábban egy - Leningrádtól mindössze 60 kilométerre fekvő - atomerőműben súlyos baleset történt és csak az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni a tragédiát. Erről az esetről a szovjet tájékoztatási szervek sem akkor, sem a későbbiekben nem számoltak be. Érthető, hogy a magyar kormány bizalmatlanul fogadta a szűkszavú szovjet tájékoztatást és azonnali, konkrét felvilágosítást kért. Csak két nap múlva kaptunk bizalmas, diplomáciai  információt, amely szerint rendkívüli szovjet kormánybizottság tartózkodik a helyszínen, a sugárzási szint nem veszélyes az egészségre, rendben folynak az elhárítási munkálatok és a reaktor állapotát, valamint a sugárzás szintjét stabilizálják. Néhány órával később a szovjet külügyminisztérium tájékoztatást küldött a nyugati országok kormányainak. Ez az üzenet első ízben utalt arra, hogy a sugárzási szint "valamivel meghaladja az előírt értékeket", de az állásfoglalás szerint a lakosság egészségét nem veszélyezteti és nincs szükség rendkívüli intézkedésekre.

Vagyis: 48 órával a reaktorbaleset után a magyar kormány nem rendelkezett kompetens információkkal arról, ami történt. Meg kell jegyezni, hogy a magas szintű kontaktusok nem kizárólag a párt legfelső vezetésének, illetve a kormány elnökének égisze alatt működtek. Mind a Honvédelmi Minisztérium, mind az Egészségügyi Minisztérium folyamatos kapcsolatba lépett moszkvai partnerével, a Sugárbiológiai Intézet pedig teljes nemzetközi kapcsolatrendszerét aktivizálta az információszerzés érdekében. A Nemzetközi Atomenergia Bizottság az első kritikus két napban gyakorlatilag nem hallatott magáról, állásfoglalást nem adott ki, ami annak következménye, hogy az illetékes szovjet intézmények az Ügynökségnek sem adtak tájékoztatást. Még az utólagos értékelések is fölhívják a figyelmet arra, hogy mindez teljes mértékben ellentétben állt az egy éve hatalmon lévő Gorbacsov főtitkár tájékoztatáspolitikai filozófiájával. Vannak olyan értékelések, amelyek egyenesen a Gorbacsovval szemben álló pártapparátus bűnéül róják fel a Moszkva hallgatását és a hamis tájékoztatást. A balesetet követő felelősségre vonásokkal kapcsolatban ezt a felfogást szuggerálta a szovjet tájékoztatás is, mentesítve ezzel a főtitkár személyét az esetleges elmarasztalásoktól. Július elején egy PB ülésen állami vezetők; miniszterek, miniszterhelyettesek egész sorát mentették fel. 

GORBACSOV A NYUGATOT VÁDOLTA

A magyar vezetés még az ominózus május elsején sem volt birtokában részletes és korrekt információknak. Április 30-án érkezett tájékoztatás arról, hogy az SZKP PB kétnapos ülést tartott, értékelték a helyzetet és úgy döntöttek, hogy nincs ok a felvonulások elhalasztására a Csernobilhoz viszonylag közel eső ukrán nagyvárosokban (Kijev, Minszk, Szmolenszk stb.) mivel a sugárzás szintje nem veszélyes az egészségre. Hónapokkal később sikerült bizalmas információt szerezni arról, hogy a PB-ülésen valóságos botrány tört ki. A legmagasabb szintű irányító testületet tájékoztatták, hogy az érintett körzetekben 15-30-szorosára nőtt a háttérsugárzás, de több területen meghaladja a normális dózis 50-szeresét is. A főtitkár élesen bírálta az illetékes intézményeket. Kiderült, hogy  semmiféle átgondolt, összehangolt terv nem állt rendelkezésre a lakosság mentése érdekében. Gorbacsov fölvetette a szovjet atomerőművek telepítésének teljes felülvizsgálatát. A PB ülés résztvevői kénytelen voltak tudomásul venni, hogy a baleset első óráiban a szovjet hadsereg riasztott alakulatait védőfelszerelés, vagy -eszköz nélkül vezényelték ki a reaktortűz oltására és nem volt kétséges, hogy a reaktor közvetlen közelében dolgozó egységek katonái, valamint a reaktor fölé repülő tűzoltó-helikopterek pilótái halálos dózisú sugárzást szenvedtek el. Akkor minderről semmi nem szivárgott ki. A magyar vezetés kizárólag a magyar Polgári Védelem mérései, a Sugárbiológiai Intézet elemzései, illetve a nyugat-európai tudományos intézetek jelentései alapján tudott képet alkotni a helyzetről. Mindezek alapján döntött úgy,   hogy a budapesti sugárzási szint nem veszélyes az egészségre, ezért megtarthatták a május 1-ei felvonulást. 

A Csernobillel kapcsolatos hazai tájékoztatás értékelésénél általában nem veszik figyelembe kellő súllyal, hogy - egészen május végéig - Magyarországon senki nem rendelkezett a reaktorbalesetről aktuális és pontos információkkal, főként nem a reaktor körzetében kialakult helyzetről. Csak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség fellépésének volt köszönhető, hogy május első hetétől kezdve folyamatos értékelések és elemzések készültek a politikai döntéshozó centrumok - így a magyar kormány - számára is. A moszkvai információk szűkszavúak és több vonatkozásban hamisak voltak, miközben a nyugati hírügynökségek ontották a riasztó mérési adatokat. Gorbacsov csak három hét után állt a nyilvánosság elé. Csalódást keltő televíziós beszédében azt állította, hogy a reaktorbalesetből szovjet-ellenes kampányt csináltak Nyugaton. 

Igaz, ami igaz, a nyugati tájékoztatás meglehetősen zaklatott, egyenetlen volt. A Gorbacsov által bírált hangnem alapja az a tény, volt, hogy a Nyugat nem hagyta szó nélkül a szovjet információ-szolgáltatás botrányos inkorrektségét. Miután néhány napon belül kiderült, hogy a reaktorbaleset következtében egész Európában emelkedni kezd a sugárzás szintje, a szovjet tájékoztatási manipulációk Európa valamennyi nemzete számára közvetlen veszélyt jelentettek. Senki nem tudta, valójában mi a helyzet. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség beavatkozása után hiába lett némileg kiegyensúlyozottabb a tájékoztatás, a szovjet információk továbbra is manipuláltak maradtak. Nyugat-Európa egyetlen szavát nem hitte el a moszkvai jelentéseknek. Részben ennek köszönhető, hogy sorozatban születtek az amerikai, brit, osztrák, francia, olasz, német, stb. hírügynökségek házi gyártású teóriái, amelyek esetenként indokolatlan félelmet, pánikot keltettek a lakosság körében. 

A magyar mérési adatok közzétételének hatásáról és körülményeiről külön érdemes szólni. A folyamatos adatközlés vegyes fogadtatásra talált. A lakosság teljesen felkészületlen volt arra, hogy reálisan értelmezze a sugárdózisok szintjét jelző  mértékeket és mértékegységeket. Több olyan rádió- és tv-műsor, illetve újságcikk közreadását rendeltük el, amely a sugárszint emelkedését a természetes háttérsugárzás relációjában magyarázta. A mérési adatokat egyetlen egy alkalommal sem hallgattuk el, vagy hamisítottuk meg, tehát a sajtóben megjelenő közlemények a magyarországi mérések adatairól kivétel nélkül megfeleltek a ténylegesen regisztrált és kontrollált mérési eredményeknek. A sugárzás mértéke mindvégig messze elmaradt a tudomány által az egészségre ártalmasnak tartott szinttől, különösebb óvintézkedések életbe léptetésére nem került sor. A tájékoztatás folyamatosan hangsúlyozta a zöldség-gyümölcsfélék alapos mosásának szükségességét. Emlékezetem szerint a talajközeli növényzet által megkötött sugárzási szint emelkedése csak egy alkalommal tette szükségessé, hogy néhány napra legeltetési tilalmat rendeljenek el Békés megye egyes területein, és az itt begyűjtött tejet csak később, feldolgozott állapotban (főként tejpor alakjában), bizonyos  izotópok bomlási üteme szerint meghatározott raktározási idő után engedték forgalomba hozni. Ezekról az intézkedésekről tájékoztattuk a lakosságot. Egy másik említésre érdemes esemény, hogy Debrecen közelében is érzékeltek az  átlagnál valamivel magasabb értéket, amire a szakemberek először nem találtak választ, mivel teljesen ellentétes volt minden mért tendenciával. Egy idő után azonban kiderült, hogy a sugárszint emelkedésének oka az, hogy a szigorú tilalom ellenére egy cégnek sikerült Magyarországra csempésznie jelentős mennyiségű szarvas- és marhabőrt, amit Debrecen közelében elvermeltek, későbbi felhasználás reményében.

A MAGYAROK MOSTÁK A ZÖLDSÉGET ÉS KÉTELKEDTEK

A mérési adatok folyamatos közlése kezdetének pillanatától érzékeltük, hogy az egzakt mérőszámok nem nyugtatják meg a lakosságot, sőt bizonyos tekintetben fokozódott a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Ez két tényezőnek köszönhető azon kívül, hogy lakosság döntő többsége egyszerűen nem tudta hova tenni az adatokat. Az első az, hogy Magyarország - a Kárpát-medence légköri viszonyainak következtében - egész Közép-kelet Európában a legkevesebb sugárdózist kapta. A környező országokban magasabb értékeket mértek. Ausztriában és Romániában például a sugárzás mértéke meghaladta a nálunk mért dózis kétszeresét. A nyugati országok mérési eredményeinek hallatán a magyar emberek egyszerűen nem értették, miként lehetséges, hogy Ausztriában, Németországban, de még Franciaországban is a mi adatainknál magasabb értékeket mértek. Ezért sokan nem hitték el az általunk közölt tényeket. Különösen rossz hatása volt annak, hogy az osztrák egészségügyi minisztérium - teljesen indokolatlanul - néhány napig megtiltotta a Magyarországról származó árucikkek importját, amiről a bécsi rádió folyamatosan hírt adott. A másik ok az volt, hogy az osztrák és német rádióállomások az ottani helyzet alapján több óvatossági intézkedésre szólítottak fel, például: az emberek szedjenek jódtablettát, zárt ablak mögött lehetőleg tartózkodjanak a lakásban, ne időzzenek fölöslegesen a szabadban, ne tegyék ki magukat napsütésnek, ne fogyasszanak zöldséget, a gyerekeket ne engedjék homokozóban játszani, stb. A bukaresti rádió folyamatosan közölte, hogy a román egészségügyi hatóságok több óvodában és iskolában jódtablettát adnak a gyerekeknek. Ezeket az intézkedéseket a szakemberek nálunk nem tartották indokoltnak, a közvélemény viszont kételkedett abban, hogy elegendő védelmet jelent a zöldségfélék mosására vonatkozó felszólítást. A mi tájékoztatáspolitikai célunk az objektív magyarországi helyzet ismertetése, a szükséges szintű lakossági elővigyázatosság érvényesítése, és a pánikhangulat kialakulásának megakadályozása volt.

Konkrét tevékenységünkön túlmutat, ugyanakkor az akkori tájékoztatás megítélésének fontos motívuma az a máig tartó vita, ami a reaktorbaleset későbbi következményei körül bontakozott ki. Az "éles" helyzetben a tájékoztatási operatív bizottság szigorúan a tudományos intézmények által adott prognózisokhoz és a ténylegesen mért értékek bizonyított hatásaihoz és következményeihez tartotta magát. Semmiféle (önálló) előrelátó képességgel nem rendelkezett és természetesen nem tudhatott többet azoknál az adatoknál, amikhez hozzájutott. Olyan jelentés nem állt rendelkezésünkre, amely a leukémia, vagy más daganatos megbetegedések, stb. számának növekedését prognosztizálta volna.

Néhány hónappal a csernobili baleset után a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség külön program keretében vizsgálta meg a különböző országok tájékoztatási tevékenységét.  Az Ügynökség feltárta azt a botrányos helyzetet, amit a szovjet tájékoztatás, pontosabban a tájékoztatás hiánya okozott a legkritikusabb időszakban, a reaktor berobbanásának idején. A szovjet pártvezetés egyetértett a súlyos elmarasztalással és szigorú fegyelmi döntéseket hozott. Kiderült, hogy a szörnyű balesetnek első sorban nem technológiai, vagy konstrukciós oka volt, annak ellenére, hogy a csernobili erőmű-tipus már korszerűtlennek számított a baleset idején. A robbanásnak egyértelműen és kizárólagosan emberi okai voltak. Egy óriási kockázattal járó kísérlet végrehajtására kapott engedélyt az erőmű tudományos vezetése és ennek során indultak be a reaktorban olyan folyamatok, amelyek a végzetes robbanáshoz vezettek. A szovjet atomerőművek biztonsági helyzetét a NAÜ mindazonáltal megfelelőnek minősítette. Az Ügynökség részletesen értékelte az európai államok tájékoztatási munkáját. Rámutatott, hogy több esetben az indokoltnál magasabb fokú veszélyeztetettség képzetét idézték elő a lakosságban. A magyarországi tájékoztatást kiegyensúlyozottnak, korrektnek ítélték. Elismerően nyilatkoztak arról, hogy a kormány a lakosság nyugalmának megőrzése érdekében eredményes intézkedéseket hozott a tájékoztatási munka központi irányításáról.

Ennek ellenére - a Szovjetunión kívül, ahol ez minden szempontból indokolt volt - a rendszerváltás után egyetlen volt szocialista országban sem kapott olyan súlyos, elmarasztaló kritikát a nemzeti tájékoztatási munka, mint Magyarországon, holott ezeket az elmarasztaló vádakat semmiféle konkrét ténnyel nem tudták, és most sem tudják alátámasztani. A Csernobillal kapcsolatos magyar tájékoztatás ugyanúgy a bukott szocializmus hősi halottja lett, mint a Bős-Nagymaros vízlépcső-rendszer. A rendszerváltás után néhány felelőtlen, szenzáció-hajhászó, második-harmadik vonalbeli újságíró megalapozatlan és bizonyíthatatlan vádakkal illette a reaktor-balesethez kapcsolódó tájékoztatást, elképesztő, irreális túlzásokba kezdett és a végén már konkrét haláleseteket is összefüggésbe hoztak a magyar tájékoztatás "hazugságaival". A napvilágot látott számos félrevezető információ közül kiemelkedik azoknak a magyar kamionsofőröknek az esete, akik a baleset időszakában Ukrajna területén dolgoztak. A későbbiek folyamán többen közülük daganatos betegségekben haltak meg. Ezt a tényt ok-okozati összefüggésbe hozták a reaktor-balesettel, és szinte gyilkossággal vádolták a hazai tájékoztatást, amiért a kormányszóvivő - az akkori tudományos álláspontnak és a rendelkezésre álló adatoknak megfelelően - kijelentette, hogy a magyar kamionok útvonalán nem fenyeget egészségre ártalmas sugárveszély.

Az atomkatasztrófa egészségügyi következményeinek megítélésében a mai napig óriási viták zajlanak szakmai körökben, ami jelentősen befolyásolja a közvélekedést is. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szilárdan tartja magát ahhoz az álláspontjához, hogy a csernobili reaktor-robbanással mindössze 56 haláleset és mintegy négyezer pajzsmirigyrák megbetegedés hozható közvetlen összefüggésbe. Ennek ellenére visszatetszőnek hat Moris Rosen-nek, az Ügynökség egyik igazgatójának elhíresült kijelentése: "a nukleáris energiát akkor is rendkívül fontosnak tartanám, ha minden évben történne egy ilyen baleset".  A NAÜ álláspontját számos tudós vitatja. Van olyan vélemény, amely szerint közel 5 millió ember károsodott valamilyen mértékben a csernobili erőmű-robbanás következményeitől, mindenek előtt Ukrajna, Oroszország és Belorusszia területén. Magyar orvosok is vannak, akik állítják, hogy a csernobili katasztrófát követően Magyarországon is megfigyelhető bizonyos daganatos betegségek, koraszülések és a gyerekek körében pajzsmirigy-problémák gyakoribb előfordulása. Ha jól tudom, Békés megyében a kilencvenes évek végén készítettek is egy ilyen vonatkozású statisztikát. Figyelemre méltó, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) munkájába bekapcsolódó orvoscsoportok általában azt a véleményt képviselik, hogy az Atomenergia Ügynökség tudatosan letagadja a tényeket, míg a világ vezető sugárbiológiai laboratóriumai egyöntetűen állítják, hogy ezidáig egyetlen olyan tudományos értékű bizonyíték nincs, amely határozott összefüggést alapozna meg a daganatos megbetegedések számának kétségtelen növekedése és az atomerőmű-baleset között.  

Egyetlen esetet említek meg, amely vezető helyre küzdötte föl magát a magyar Csernobil-legendáriumban. A történetnek több változata ismeretes, néhányat volt alkalmam elolvasni. Kizárólag olyan újságírók írták, akik az események idején nem voltak tagjai a kijelölt sajtóstábnak és én soha nem is találkoztam velük. Én soha nem reagáltam ezekre a publikációkra, de úgy érzem, itt az ideje annak, hogy a közvélemény megismerje a valóságot. A nevezetes epizódnak "a Lánchíd rejtélyes mosása" címet adhatnánk.

BOTRÁNY A HÍRADÓBAN: "VEZESSE AZ ADÁST A TÁJHIV!"

A történet a következő: a mérési adatok meghamisításáról keringő mendemondák miatt úgy döntöttünk, hogy a TV Híradó esti adásában élőben bemutatunk egy sugárzás-mérő műszert, amelyet a Tudományos Akadémia előtt, a Lánchíd pesti hídfőjénél állított fel a Polgári Védelem. Az előkészületeket délben kezdték. Három óra körül a Honvédelmi Minisztérium sajtófőnöke (a rendszerváltás utáni Horn-kormány hadügyminisztere, Keleti György) tájékoztatott arról, hogy a berendezést üzembe helyezték és "minden rendben van".  Öt óra körül elhatároztam, hogy személyesen megtekintem a berendezést. A Parlamentből elsétáltam a Lánchídhoz, ahol egy felállított kamera előtt helyezték el az ominózus mérőműszert. A honvédség és a polgári védelem illetékes vezetői is jelen voltak és arról tájékoztattak, hogy a nagy autóforgalom miatt keletkező por, illetve a Duna fölötti pára következtében itt valószínűleg magasabb a sugárzási szint a Budapesten tapasztalható tényleges dózisnál. Mire én azt találtam mondani, hogy akkor célszerű lenne az adás előtt lemosatni az úttestet és a hidat, amivel egyetértettek a szakemberek. Értesítettük a Köztisztasági Hivatalt, amely azonnal a helyszínre küldött négy locsolókocsit, amelyek vízzel locsolták végig a teret és a Lánchidat. Ez fél hét körül történhetett, mindenféle komplikáció nélkül, a forgalmat sem zavarták lényegesen. Az igaz krach akkor ütött be, amikor bevilágítottuk a mérőműszert és ráállítottuk a kamerát. Majdnem elállt a lélegzetem, amikor megnéztem a monitor képét, ott ugyanis semmi mást nem lehetett látni, mint a műszer figyelő-ablakát, melynek közepén egy hatalmas és széles vörös csík feszült, ami a veszélyes dózis szintjét jelezte. Szóltam az operatőrnek, hogy itt nyilván nem stimmel valami. A műszeren egy egészen apró fehér nyíl mutatta a mérési értéket, ami a vörös vonal alján billegett. A nyíl melletti vonalas skála a képen alig látszott. A képernyőn teljesen úgy nézett ki, mintha a veszélyzónára irányulna a mutató. Közöltem a polgári védelemmel, hogy ha ezt a képet fogjuk adni, egészen biztosan frászt kap az egész lakosság, miután a képernyőn a kis nyíl beleért a vörös zónába. Kiderült, hogy az odahozott katonai sugárzásmérőnél finomabb mobil-eszköze a hadseregnek nincs. Megkérdeztem az operatőrt, lehetne-e olyan képet adni, ami legalább kissé elhomályosítja a kontúrokat. Erre az operatőr borzasztó ideges lett és kiabálni kezdett, hogy ő az én kedvemért nem fogja meghamisítani a képet, különben is azt, hogy a képernyőn mi látszik, a stúdióban döntik el. Pillanatok alatt meglehetősen feszült hangulat alakult ki, mivel az operatőr úgy gondolta, hogy a kép leleplezi a hivatalos adatok hamisításait, hiszen a sugárzás szintje eléri a veszélyzóna határát. Hiába kezdték el győzködni őt a jelenlévő szakemberek, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy a műszer háborús állapotokra jellemző dózis-egységekre van kalibrálva. Az operatőr teljesen beleélte magát abba, hogy leleplezte a kormányzati tájékoztatás csalását és egyre határozottabban közölte, hogy vagy úgy állítja a kamerát, ahogy ő jónak látja, vagy kikapcsolja az egészet.

Közben már hét óra elmúlt, és engem kivert a víz. Felrémlett bennem, hogy néhány évvel azelőtt, amikor ugyancsak élő tv-közvetítést javasoltam egy magas szintű protokoll-eseményről, országos botrány lett a dologból. (Először jelentkezett egyenes adásban ilyen alkalomból az Országház. Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke kitüntette a hazánkba látogató Asszad tábornokot, Szíria elnökét. Teljesen váratlanul óriási tömegverekedés tört ki a Nándorfehérvári-teremben, miközben megkezdődött a kitüntetési ceremónia, és egy technikai hiba miatt a verekedő újságírók és kormányőrök gyűrűjében a lábán alig álló tv-operatőr vállán össze-vissza dülöngélő, közvetítésre állított kamerát nem tudtuk az adásról lekapcsolni...) Egy rendőrautó másodpercek alatt bevitt a TV székházába, de így is már elmúlt negyed nyolc, mire a Híradó stúdiójába értem, ahol tetőpontjára hágott a feszültség. Kígyós Sándor adásvezetőt, a Televízió egyik legkiválóbb szakemberét addigra már annyira fölidegesíthette a Duna-parton állomásozó operatőr, hogy amikor beléptem a stúdióba, rámkiabált: "Teljesen megőrültetek? Elrendelitek a közvetítést, utána meg azt mondjátok, hogy ne mutassuk a műszert? Öt perc múlva indul az adás, nem változtatok!" Próbáltam megmagyarázni, mire figyeljenek a kép beadásánál. Óriási szerencsémre az egyik műszaki szakember egy pillanat alatt rájött a megoldásra: a műszer képét nagyítani kell, a kis mutató akkor távolabb kerül a félelmetes vörös csíktól. Kígyós azonban se nem hallott, se nem látott, rázendített ő is arra, hogy meg akarjuk hamisítani az eredményt, majd hirtelen felkiáltott: "Na, ebből elég volt, csinálj, amit akarsz, vezesse az adást a Tájhiv!" - és kirohant a stúdióból becsapva maga után az ajtót. Borzalmas pillanatok következtek, én ott ültem teljesen tanácstalanul a monitorok és az irányító pult mögött, fogalmam sem volt, mit kellene csinálni. Közben felhangzott a Híradó szignálja, indult az adás. Az egyik műszaki kolléga villámgyorsan odaült mellém és azonnal átvette az adás irányítását.  A műsorvezető Győrffy Miklós volt az egyetlen, aki megőrizte higgadtságát és fantasztikus rutinnal simán levezette a műsort. Olyan összekötő szöveget rögtönzött, hogy abból mindenki kihallotta, mi a dolga. Neki köszönhető, hogy maga az adás teljes rendben zajlott és jól sikerült a mérőműszer bemutatása is, amit egy szakavatott katonai szakértő kommentált a Duna-partról.

Ezekből az eseményekből aztán fantasztikus történetek kerekedtek. Éppen tíz évvel ezelőtt olvastam egy ifjú kollegina kétkolumnás "tényfeltáró" írását, amely szerint az én "parancsomra" katonai vegyvédelmi egységek érkeztek a Lánchídhoz, a Roosevelt-tér zöld parkjában álltak meg a teherautók és a leugráló alakulatok különféle vegyszerekkel igyekeztek semlegesíteni a sugárzást (amit mi természetesen letagadtunk a lakosság előtt) egészen addig, míg a műszer a normális állapotot nem mutatta.

A Televízióban lezajlott események híre is gyorsan elterjedt, különösen a szakmában. Lakatos Ernő, az MSZMP KB Agit.Prop. Osztályának vezetője, valamint Bányász Rezső államtitkár, kormányszóvivő már-már anekdota-szerűen mesélte mindenkinek. Néhány hét múlva, egy diplomáciai fogadáson véletlenül Kígyós is, én is jelen voltunk. Lakatos Ernő és Bányász Rezső azon derültek, hogy Kígyós még akkor is sértődötten nézett rám, holott soha, semmilyen konfliktusunk nem volt korábban, én mindig tiszteletben tartottam az ő kivételesen magas szintű felkészültségét és óriási szakmai tapasztalatát. Egyszer csak Lakatos Ernő külön-külön magához intett bennünket, majd Bányász Rezső hahotázása közepette ránk kiáltott: "Béküljenek ki! Fogjanak kezet!"  Kezet is fogtunk. Ez lett a vége a történetnek.

FUKUSIMA: A KÓRUST AZ ATOMENERGIA-LOBBY VEZÉNYLI

A csernobili reaktor-krach negyedszázados évfordulójáról történő megemlékezéseknek különös és baljós hátteret ad a japán Fukusima-atomerőmű katasztrófája. A tájékoztatás nemzetközi trendjét ezúttal mértéktartás, visszafogottság jellemzi. Nyoma sincs annak a megosztottságnak, ami a csernobili események idején a kelet-európai és a nyugati államok tudósításainak szemlélete és hangvétele között feszült. A magyarországi tájékoztatás tökéletesen illeszkedik a nemzetközi hírforgalmazás hangulatához, a közvetlen magyar kormányzati tájékoztatás pedig teljesen háttérbe vonult. A kormány szemmel láthatóan el akarja kerülni, hogy a csernobili katasztrófához hasonló nyugtalanság uralkodjon el a lakosság körében, politikai szempontból pedig a visszafogottsággal elkerülhető a paksi atomerőmű működésének meghosszabbításáról szóló viták előtérbe kerülése. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerhez kapcsolódó negatív magyar pozíciót megingathatná az atomerőművek veszélyeinek széles körű taglalása.

A magyarországi tájékoztatás állandó eleme annak hangsúlyozása, hogy a japán atomerőmű balesete sokkal kisebb veszélyt jelent, mint a csernobili reaktor-robbanás, a sugárzás által okozott veszély lokalizált, hatása erősen korlátozott, Magyarországot pedig sem eddig, sem a jövőben nem éri miatta egészségre ártalmas hatás. Ha közelebbről vizsgáljuk a magyar tájékoztatáspolitikát a japán atombalesettel kapcsolatban, megfigyelhető, hogy a magyar hírközlés a nemzetközi trendhez viszonyítva kissé szűkszavúbb, az általános hírforgalmazásban szereplő tényeknek csak egy bizonyos részét ismerteti. A helyszínre küldött néhány magyar tudósító anyagai is viszonylag eseménytelenek, kevéssé adnak képet a reaktorbaleset drámai vonatkozásairól és érdemben nem gazdagítják a reaktorbalesetről alkotható olvasói képet. A magyar sajtó - a nemzetközi hírekhez hasonlóan - általában pozitívan ítéli meg az erőműbalesetről szóló japán tájékoztatást és viszonylag gyakran említi meg negatív ellenpéldaként a csernobili katasztrófával kapcsolatos híradásokat.

Személyes véleményem szerint a Fukusima-atombalesettel kapcsolatos tájékoztatás magas szinten összehangolt és határozottan irányított globális kommunikációs technikára épül. A kommunikációs teljesítmény szakmailag kétség kívül elismerésre méltó, ugyanakkor realitásáról, hitelességéről és pontosságáról az eddigi tapasztalok alapján nehéz lenne véleményt mondani. Mivel az elmúlt 30 évben a világ különböző régióban bekövetkezett, összesen mintegy 60 atomerőmű-baleset közül a csernobili robbanás volt a legsúlyosabb és a legveszélyesebb, a Fukusima-kommunikáció kezdettől fogva arra az alapra épített, hogy a japán erőmű balesete lényegesen enyhébb és kevésbé veszélyes következményekkel jár, mint a csernobili. A tájékoztatás állandó elemévé vált annak hangsúlyozása, hogy a kibocsátott sugárdózis a csernobilinek alig egytizedét éri el. Az első perctől kezdve eredményes és hatékony elhárításról tudósítanak a hírügynökségek, előre vetítve természetesen, hogy a végleges kárelhárítás hosszabb időt vesz igénybe. Míg a csernobili tájékoztatást a szovjet kommunista párt illetékes részlegei irányították, teljesen egyértelmű, hogy a Fukusima-baleset kommunikációját és tájékoztatási stratégiáját az első pillanattól kezdve a nemzetközi atomenergia-lobby vezényli. A két esemény közötti döntő tájékoztatáspolitikai differencia az, hogy a Szovjetunió lényegében csak a határain belül tudta kizárólagos módon meghatározni a kommunikáció jellegét, nemzetközi síkon a csernobili tájékoztatást nem lehetett kézben tartani. Hol a szovjet-ellenes érzelmek, hol bizonyos szenzáció-keresés, hol a mérési adatokból levonható következtetések határozták meg a különböző hírtartalmakat. Ebbe a zavaros képbe kell illeszteni a magyarországi nemzeti tájékoztatást, amely tartalmában mindvégig korrekt, mértéktartó, politikailag pedig határozottan célra-orientált volt, amennyiben a magyar lakosság objektív informálását és a nyugtalanság, pánikhangulat megelőzését szolgálta. A magyarországi tájékoztatási munkába nem engedtük beszűrődni azokat a zavarokat és ellentmondásokat, melyek a szovjet tájékoztatást heteken keresztül jellemezték. Ezért - bizonyos alapvető fontosságú szovjet és nemzetközi információk rendszeres közlése mellett - alapvetően a magyarországi helyzet minél részletesebb ismertetésére, illetve a szükséges, csekély számú elővigyázatossági intézkedésekre koncentráltunk. Ma is úgy vélem, helyes döntés volt, hogy nem mentünk bele a szomszédos országokban forgalmazott hírek hazai vonatkozásainak értékelésébe, mivel ezzel fokozódott volna a bizonytalanság Magyarországon.

A japán atombalesetről szóló tájékoztatás tartalmában, stílusában és tájékoztatáspolitikai stratégiájában is globális dimenziókban érvényesül, gyakorlatilag meghatározza a világügynökségek információinak karakterét. Ennek köszönhetően lényegében egységes képet közvetít a világ minden régiójában. Ebbe a globálisan érvényesülő hatalmas információs nyomásba nem szűrődnek kritikai elemek, kételyek és a folyamatos tájékoztatással párhuzamosan a tragédia mindennapi, tragikus valóságától egyfajta távolságtartás érvényesül.

Természetesen sem okunk, sem alapunk nincs ahhoz, hogy kétségbe vonjuk a Fukusima-balesettel kapcsolatos tájékoztatás objektivitását és valóságtartalmát. Ennek ellenére megjósolható, hogy egy idő után megjelennek a tájékoztatást kritizáló hangok. Vannak ugyanis olyan - már most is látható - jelek, melyek arra utalnak, hogy az információs stratégia elhallgattat, vagy leszorít a nyilvánosság terepéről olyan letagadhatatlan tényeket, melyek legalábbis kérdéseket vetnek fel a tájékoztatás hitelességével kapcsolatban.

ELHALLGATTÁK A VESZÉLYESSÉGI FOKOZATOT

A legalapvetőbb probléma az, hogy a baleset valóságos karakteréről, illetve a reaktorokban zajló, veszélyes folyamatok tényleges helyzetéről csak érintőleges információkat forgalmaznak a hírügynökségek, melyek alapján nagyon nehéz összerakni a valóságos szituáció képét. Minden jelentés a helyzet kezelhetőségét és a pozitív aktivitás lehetőségét hangsúlyozza, kiemelve az atomerőmű magas színvonalú technikai és technológiai potenciálját, gyakran tételesen is hangsúlyozva a fukusimai reaktorok biztonsági fölényét a csernobilivel szemben. Ugyanakkor tény, hogy mindkét erőmű balesete alapvetően a konkrét technológiától független okok miatt következett be. Csernobilben egy felelőtlen és rossz vezetői döntésre, Fukusimában pedig a hatalmas erejű földrengésre és a mindent elsöprő cunamira vezethető vissza a tragédia. Ennek ellenére természetesen igaz, hogy a japán erőmű sokkal korszerűbb és biztonságosabb az elavult szovjet reaktornál. A fukusimai balesetet követő hatodik héten váratlan bejelentést tett a japán kormány szóvivője: a korábban bekövetkezett balesetet a legmagasabb veszélyeztetést jelentő 7-es kategóriába sorolták át! A tájékoztatás azonnal beágyazta a bejelentést abba a kommentárba, amely megismételte, hogy ennek ellenére sokkal kisebb a veszély, mint Csernobilnál volt. A közvélemény szinte egyáltalán nem vette észre, hogy a bejelentés visszamenőleg megkérdőjelezi az összes állítás valóságtartalmát a tényleges veszély mértékéről. A jelek szerint ugyanis nem arról van szó (bár ezt sem lehet egyértelműen kizárni), hogy a mentési műveletekkel párhuzamosan fokozatosan súlyosbodik a reaktorok biztonsági helyzete, hanem arról, hogy a tájékoztatás heteken keresztül hamis adatokat közölt és letagadta a veszély tényleges mértékét. Hat hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a japán kormány beismerje: a világ a csernobili tragédia után negyed századdal ismét (és a történelem során másodszor) a legmagasabb fokozatú atomerőmű-katasztrófával néz szembe. Csakhogy a drámai bejelentéssel párhuzamosan teljes erővel folytatódik az esemény bagatellizálása, a veszély eljelentéktelenítése, ami nem más, mint a világ közvéleményének szándékos félrevezetése. Feltételezhető, hogy ezt a manipulációt az teszi lehetővé, hogy a rádióaktív sugárszennyezés nagyobb része a tengerben árad szét, aminek mértékéről és mennyiségéről nincs egyértelmű és pontos tájékoztatás. Teljesen tisztázatlan, hogy a hatalmas mennyiségű sugárszennyezettség milyen következményekhez vezet a tengerben. Erről mélyen hallgat a tájékoztatás. Bizonyos jelentések szerint a reaktorbaleset első négy-öt napja alatt a csernobili robbanás utáni tíznapos periódus felének megfelelő sugárszennyeződés került a levegőbe. A pedáns és pontos mérési eredmények hitelességét alaposan megtépázta, amikor a háttérsugárzás tízmilliószoros megnövekedéséről szóló hírt a japán kormányszóvivő csak két nap után korrigálta és tízezerszeres növekedésre javította, hozzátéve, hogy ez nem veszélyes az egészségre. Azóta sincs magyarázat erre a bődületesnek tűnő tévedésre és arra sem, mi az oka annak, hogy az információt csak két nap után pontosították. Teljesen zavarosak és követhetetlenek a veszélyzónák kijelöléséről, illetve a lakosság evakuálásáról szóló közlemények. A japán hatóságok állítólag húsz, majd harminc kilométeres sugarú körben határozták meg a veszélyeztetett területek nagyságát, ugyanakkor ennél nagyobb távolságban is sor került evakuálásra, valószínűleg a sugárfertőzöttség egyenlőtlen eloszlása miatt. Az amerikai haditengerészet ugyanakkor kezdettől fogva nyolcvan kilométeres sugarú körben jelölte meg a legveszélyesebb zónát.

Bár a tájékoztatás minden eszközzel magabiztosságot és hatékony elhárítási manővereket közvetít, a reaktorokban hidrogén-robbanások történnek és nincs világos kép arról, hogy mi az oka az egyes reaktorblokkokban időről időre jelentkező intenzív melegedésnek, ami óriási katasztrófához vezethet. A tengervízzel történt hűtési megoldásról is ellentmondásos a híradás. Az egyik verzió szerint egy kétes kimenetelű kényszermegoldásról van szó, de megjelentek olyan hírek is, hogy ezt az eljárást korábban lemodellezték. A reaktor-talapzat víz alatti repedése ugyancsak a tisztázatlan problémák közé tartozik és semmi garancia nincs arra, hogy újabb sérülések ne keletkezzenek.

Az egyik legdrámaibb kérdés annak a mintegy 250 munkásnak a sorsa, aki a blokkokban, a reaktorok mellett dolgozik a további robbanások elkerüléséért és a folyamatok ellenőrizhetőségének, szabályozásának biztosításáért. Róluk szinte hallgat a tájékoztatás, pedig feltételezhető, hogy többen közülük biztosan halált okozó dózist kaptak. A nemzetközi hírforgalom nem szól arról, hogy ezek a szakemberek lehetetlen körülmények között dolgoznak, krónikus álmatlanságban szenvednek, borzalmas idegállapotba kerültek, szervezetük a kiszáradás jeleit mutatja, egyre kevesebbet esznek a nekik juttatott ételekből és teljesítőképességük határához értek. Egy április végi orvosi vizsgálat szerint többségük szervezetében veszélyes és kontrollálhatatlan folyamatok indultak be.

Az európai tömegtájékoztatás heteken keresztül hangsúlyozta, hogy a japán reaktor-baleset következményei nem fenyegetik Európát. Április közepén azonban a vietnami (!) sugárzásmérő központ bejelentette, hogy a Föld északi féltekéjét teljesen beborítja a Japánból indult rádióaktív felhő. Ezt megelőzően már az európai mérőállomások is jelezték a sugárzási szint enyhe emelkedését. Április 20-án Szlovákiában megtiltották a juh- és kecsketej forgalmazását a friss tej megnövekedett rádióaktivitása miatt. Ez a tény szinte teljesen ismeretlen maradt a magyar közvélemény előtt. Európa-szerte - így Magyarországon is - megindult a sugárzás elleni különféle szerek ajánlgatása az interneten, és a budapesti gyógyszertárakban hirtelen hiánycikk lett a jód.

A fukusimai reaktorbaleset története még nem ért véget, a jövő bizonytalan. És a Csernobillel szembeállított, "példamutató"  tájékoztatásról egy Japánban végzett közvélemény-kutatás szerint a lakosság 70 százalékának az a véleménye, hogy meghamisított adatokkal dolgozik és hiteltelen. Április közepén a német kormány határozatot fogadott el az atomprogram teljes felülvizsgálatáról. Ezt követően a világ több pontján civil szervezetek kezdeményezésére megmozdulások kezdődtek az atomerőművek leállításáért. Negyed évvel a fukusimai robbanások után még semmi bizonyosat nem tudunk. A holnap kiszámíthatatlan.