Vörös zászlót lobogtat az Akropoliszon a viharos szél Athén fölött, az utcákon tízezrek tüntetnek a beharangozott megszorítások ellen, a munkásság a város különböző pontjain tart nagygyűléseket, küzdelmet hirdetve a nemzetközi imperializmus totális kizsákmányoló politikája ellen, a görög parlamenti pártok óránként hoznak nyilvánosságra drámai nyilatkozatokat az ország függetlenségének megőrzéséről, az államcsőd elkerüléséről, Görögország élet-halál harcáról, míg végül a két domináns politikai párt, a szocialisták és az Új Demokrácia Pártja szavazataival eldőlt a nagy kérdés: a görög parlament vállalja a megszorításokat, az életszínvonal csökkenését, a bércsökkentéseket és a tömeges elbocsátásokat. A kormánypropaganda hetek óta sulykolja az emberekbe: az ország csak így tud megmenekülni a totális gazdasági csőd elől, az IMF és az EU által folyósított 130 milliárd dolláros kölcsönnel a hátán, miközben a magán-pénzintézetek felé mutatkozó kb. 100 milliárdos adósságot leírják, ezzel is segítve az előrelépést. A belpolitikai helyzet példátlanul feszült, már halálos áldozata is van a rendőrség és a tüntetők összecsapásának, a konszolidációra semmilyen jel nem mutat. Senki még csak gondolni sem mer arra, hogy a nép elé vigyék az EU és az Euró kérdését. A demokrácia egyre világosabban mutatja fel határait. A görög dolgozó osztályokkal vállalt szolidaritás jegyében hatalmas tüntetések kezdődnek Portugáliában, Spanyolországban, és Európa déli övezete, Olaszországgal egyetemben lassanként kiszámíthatatlan következményekhez vezető konfliktusok melegágya lesz.
Mindez alig két hónappal azután, hogy a görög fővárosban 64 ország több, mint 80 kommunista- és munkáspártja tartott kiemelkedő jelentőségű tanácskozást, melynek végén – szembe fordulva a globalista imperializmus nemzetnyomorító politikájával – az egész világon aktív ellenállásra szólították fel a munkásságot, az alkalmazotti rétegeket, minden dolgozó embert és a szakszervezeteket: ne hátráljanak és a végsőkig védelmezzék az emberi szabadságjogokat, a demokráciát és a nemzeti önrendelkezést. „A jövő a szocializmusé!” – állapította meg a konferencia.
A kommunisták athéni tanácskozásánál jóval nagyobb visszhangot kapott egy másik lehetséges viszonyítási pont: 2011. október 26-a. E nap délelőttjén a Bundestag ülésén a német kancellár asszony, Angela Merkel váratlanul rendkívül drámai szavakba öntötte figyelmeztetését: „Nem hihetjük, hogy magától értetődő egy újabb békében és jólétben eltöltött fél évszázad Európában. Nem az. Ezért mondom: ha megbukik az euró, megbukik Európa. Ennek nem szabad megtörténnie”.
Ez a kő kemény és jól látható köröket rajzolt a tömegkommunikáció zavaros vizein. Szóval: háború? Itt, Európában? – kapták fel a fejüket a politikai elemzők. És azóta is csócsálják, húzzák, ráncigálják ide-oda az európai háború gondolatát, sőt forgatókönyvek készülnek, kijelölve a nagy csatákat, nem mindig azonos ellenfeleket vonultatva a csatatérre. A közvélemény lelkületéig még nem értek el a német kancellár asszony szavai, vélhetőleg a hirtelen föltámadt bulvár-színvonalú kommentárok miatt. A színfalak mögött zajló szupertitkos és szűk körű politikai tanácskozások napirendjén ennek ellenére egyértelműen jelölik ki a kérdéseket. Európa vezető hatalmai tudják, hogy a kontinens válaszúthoz ért: egyetlen lépés választja el a történelem folytatását az európai politikai konglomerátum katasztrofális összeomlásától.
Merkel-dráma a Bundestagban
Angela Merkel szavainak – a pszichológiai hatáson jóval túlmutató – mély politikai tartalma van és a Föld legnagyobb hatalmainak vezetői ezt pontosan értelmezik, míg a közepes, vagy kisebb súlyú államokban regnáló politikusok többsége saját egérútjait keresi a súlyos tartalom mögött. Az elmúlt két évtized drasztikus változásainak egyik legborzalmasabb következménye, hogy mindenfelé hiátus keletkezett a nemzeti történelem iránti felelősségben, hiszen minden új kurzus számára magától értetődő, hogy a hibák, problémák okait a múltba söprik, így teremtve kedvező aurát az új politikai berendezkedés, az új hatalom urai számára. Ez a látszólag szubjektív tényező a valóságban az egyik fő oka annak a kezelhetetlen helyzetnek, ami Európában kialakult. Az európai csúcstalálkozók kiábrándító képet mutatnak, az új politikusi nemzedék érzékelhetően nincs tudatában annak a felelősségnek, amit küldetése jelent, privát ambíciók, mesterségesen kreált pitiáner, csak az egyéni karriert szolgáló stílusgyakorlatok kerültek a nagyívű politikai-történelmi szemlélet helyére. Mindez nem jelent kevesebbet annál, minthogy bizonyos folyamatok kontroll nélkül szabadulnak el –főként a kisebb tehetségű országokban -, és nem más, mint a regnáló politika az, amely folyamatos hazudozásaival, ködösítéseivel, a lényeg elhallgatásával és mesterségesen szított hisztériák tömkelegével teljesen félrevezeti a nemzeteket. Őrületes szakadék keletkezett a valódi nagyhatalmak, a fejlődésben élenjáró államok és a nemzetközi élet többi szereplője között. Az országok többsége a legutóbbi években csak utasként vesz részt a történelemben, teszi, ami pillanatnyi helyzetéből adódik és a gyakorlatban tehetetlen játékszere a világot teljes mértékben átfogó globális hatalmi harcnak, amelyet a történelem-alakító óriások egyre kiélezettebben vívnak egymás ellen.
Merkel kancellár-asszony szavai egy pillanatra vakító fénnyel világították meg azt a politikai válságot, amelybe Európa került, és azokat a felmérhetetlenül nehéz kérdéseket, amelyekre Európa vezető politikusainak kell válaszolnia. Azt, hogy a közvélemény, sőt a nemzetközi sajtó mennyire nem látja Merkel beszédének lényegét, mi sem mutatja egyértelműbben, minthogy a „háborús”mondatot minden szinten interpretálta a tömegtájékoztatás, míg a kancellár-asszony azon szavai, amelyek az egész beszédet történelmi jelentőségűvé avatják és egyetemes dimenzióba emelik, alig kaptak nyilvánosságot. A beszéd legdrámaibb része így hangzik: „Történelmi kötelességünk, hogy az európai egyesülés munkáját, amelyet elődeink a gyűlölet és a vérontás évszázadai után, 50 évvel ezelőtt megkezdtek, minden rendelkezésünkre álló, felelősségteljes eszközzel megvédjük és óvjuk. Ha ez nem sikerül, annak beláthatatlan következményei lennének. Mély meggyőződésem, hogy nem történhet meg, hogy egyszer majd azt mondják; az a politikai nemzedék, amely a 21. század második évtizedéért a politikai felelősséget viselte, meghátrált.”
Meggyőződésem, hogy ha más nem is, ez a Merkel-mondat megőrzi a kancellár-asszony alakját a történelem számára. Minden jel arra mutat, hogy a következő németországi választások egyben a Merkel-korszak, sőt minden bizonnyal a hosszú és sikeres konzervatív uralmi periódus lezárását jelentik majd. Merkel politikusi teljesítményéről meglehetősen ellentmondásos és szélsőséges vélemények vannak forgalomban. Már az nem volt mindennapi, hogy egykori NDK állampolgárként, és az első kancellárnőként került a német politika csúcsára egy rendkívül kemény és az adott helyzetben kockázatosnak számító Kohl-ellenes kampány irányítójaként. Helmut Kohl történelmi szerepe vitathatatlan és bizonyos rejtélyes manipulációi ellenére a század legnagyobb politikusai között lehet csak emlegetni. Merkel ennek tudatában minden oldalról bekerítette, majd példátlanul kíméletlen intrikával, és egy új konzervatív bázis megszervezésével leszorította a tekintélyét rohamosan veszítő politikust a piedesztálról. Szinte érthetetlen volt az a nemzetközi elismerés, ami a kancellár-asszonyt fogadta a világ döntési pontjain. Washingtontól Moszkváig, Párizstól Londonig úgy üdvözölték, mintha legalábbis évtizedek óta egyik vezéralakja lenne a világpolitikának, Európában meg egyenesen politikai viszonyítási mércévé vált a Merkellel kialakított kapcsolat jellege. Aztán persze változott a helyzet, lényegesen megnőtt kritikusainak száma és Merkelnek is tagadhatatlanul voltak rossz döntései, gyöngébb periódusai, nem beszélve arról, hogy a német belpolitikai klíma mind egyértelműbben egy új baloldali korszak eljövetelét jelzi. Az a tény pedig, hogy a legutóbbi választásokon a hatalomra törő baloldali szövetség meghatározó részeként az egykori szocialista német állam utódpártja a nyugati országrészben is képviselethez jutott, óriási kihívás a német konzervatívok számára. Sokan Merkelt teszik felelőssé a kialakuló új helyzetért és nemrég már azt írták ellenfelei, hogy a kancellár leginkább egy NDK-beli mosónőre emlékeztet.
Európa gyöngeséget mutat
Merkel szavai legalább annyira rejtélyesek és elgondolkodtatóak, mint Sztálin nevezetes mondása arról, hogy Németországot ötven évre letörli a térképről. Hiszen a generalisszimusz kijelentésében benne volt az a soha nem hangoztatott aspektus, hogy Németország egy félévszázad múlva ismét kiemelkedik Európában és az orosz külpolitikai filozófia ezt mindvégig szem előtt tartotta. Gorbacsov végigharcolta az összes nyugat-európai kormányfővel a nagy párbajt, hiszen Németország újraegyesítése első sorban és mindenek előtt Nyugat-Európa második világháború után kialakult értékrendjét reformálta meg. Tudvalévő, hogy Margaret Thacher brit miniszterelnök az utolsó másodpercig gátját állta az újraegyesítésnek, csak Reagan politikai és katonai szupergaranciájának elnyerése után hajtott fejet a történelem diktátuma előtt. Gorbacsov egy interjúban szinte sértődötten jelentette ki a nyugati politikusokról: „Valójában mindegyikük ellenezte az egységes Németországot, de azt akarták, hogy ezt mi mondjuk ki”.
A német kancellár-asszony ebben az értelemben beszélt nemzedékének történelmi felelősségéről és az európai béke törékenységéről. Nem az ördögöt akarta a falra festeni, csak a realitásokból indult ki. A Nyugat és a Kelet – mindenek előtt az USA és a Szovjetunió – együttesen érték el azt, hogy a nemzetközi feszültségek és súlyos konfliktusok ellenére Európa területén 50 évig valóban nem folyt háború, a jaltai status quo békét és biztonságot hozott a földrésznek. Holott az útnak volt másik elágazása. Sztálin, egy Tito tiszteletére adott moszkvai hivatalos vacsora után indult kötetlen beszélgetés közepette, egyszer csak váratlanul felugrott a székéről, újheggyel följebb húzta a nadrágszárát, megrángatta derékszíját és boxállásba helyezkedve azt kiáltotta: „A háború hamarosan véget ér! Tizenöt-húsz éven belül mindent kiheverünk, aztán kezdhetjük előlről!”
Erre a jelenetre 1945 április elején került sor a Kremlben, amikor még nem ért véget a világháború, teljes intenzitással folytak az európai hadműveletek. Sztálin mutatványának döbbenetes hatása volt. Kiderült, hogy a háború utáni tartós európai béke és a nemzetközi stabilitás garanciáin dolgozó szovjet diplomácia csak az egyik arca a moszkvai koncepciónak. Sztálin pontosan tudatában volt annak, hogy a történelem legnagyobb háborújában győztes állam vezetőjeként, a Szovjetunió biztonsága érdekében egyáltalán nem vetheti el azt a változatot, hogy a háború nem véget ér, csak hosszabb szünet következik az első félidő után. Ebben az értelemben nem cáfolható azon történészek álláspontja, akik szerint a Szovjetunió 1945 utáni európai politikájának alapteóriája a világháború új, második szakaszára történő felkészülés volt. Számos visszaemlékezés és a szovjet legfelső vezetés zártkörű stratégiai megbeszéléseiről kiszivárgott információ erősíti meg, hogy Sztálin teljes mértékben el volt szánva a háború folytatására. Ez azonban nem öncélú, puszta hódító akarat volt részéről. Tisztában volt azzal, hogy az imperializmus legbelső természetéből következően állandó feszültségek szakadéka felé tereli a világot és a Szovjetunió puszta léte a fő célpontja lesz az akkor még Moszkvával szövetséges nyugati hatalmaknak. Ebben a felfogásban világosodik meg Sztálin látszólag tréfásan odavetett szavainak mély értelme, amikor Truman elnöknek a szovjet hadsereg bámulatos harci teljesítményére vonatkozó elismerő szavai hallatán egy vállrándítás kíséretében mindössze így válaszolt: „Na és? Szuvorov Párizsba is eljutott!”. Sztálin egy pillanatig nem kételkedett abban, hogy a Szovjetunió a háborúban beálló néhány éves szünet alatt képes lesz még a háborús hadseregnél is nagyobb katonai erőt mozgósítani. Berlin ebben a koncepcióban a félidős állomás volt és Sztálin arra készült, hogy ha a háború folytatására kényszerítik Moszkvát, a szovjet hadsereg nem fog megállni Európa nyugati tengerpartjai előtt.
Angela Merkel pontosan erre utalt, egyértelművé téve, hogy Európa biztonsága valamennyi európai állam és politikus közös, történelmi felelőssége. Gondolataiban immár nyoma nincs az egypólusú világ lázálomra emlékeztető koncepciójának, pontosan arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa gyöngeséget és határozatlanságot mutat egy olyan kritikus történelmi pillanatban, ami végveszélybe sodorhatja a fél évszázados békét. De azt is világossá tette politikus társai előtt, hogy a határozottsághoz erő, az erőhöz pedig szoros együttműködés szükséges. A politikai koncepcióba ezen a ponton kapcsolódik az euró krízise, és a globális pénzhatalom pressziójának elkerülhetetlen nemzetbomlasztó következménye. Merkel nem riad vissza a legkeményebb intézkedésektől sem, annak érdekében, hogy a békéért fő felelősséget viselő nyugati államok hatékony együttműködése és prosperálása elől minden akadályt félre kell söpörni. Amikor az úgynevezett euro-zónát állította a politikai cselekvés fókuszába, valójában szentesítette és legalizálta azt az eredetileg Joschka Fischer német külügyminiszter által tíz évvel ezelőtt előterjesztett koncepciót, amely a második világháborút követő klasszikus erőmegosztás nyomdokán haladva az USA által kreált „nagy Európát” ismét kettéválasztotta, lényegében a valamikori szén- és acélközösséget alapító tagállamok által vezetett nyugati, illetve a szocialista világrendszer szétbontása nyomán csatlakozó keleti régióra, fölvázolva ezzel a kétsebességes Európa vízióját. Az elmúlt évtizedben bebizonyosodott, hogy annak idején hiába váltott ki megütközést és visszatetszést Fischer fölvetése, Európa belebénult és politikailag a szó szoros értelmében megrokkant az Európai Unió bővítésébe.
Az USA becsapta Európát?
A gyanakvó Nyugat-Európa először éppen tíz esztendeje kezdte el úgy érezni, hogy az USA becsapta az öreg földrész államait. Hirtelen megvilágosodott előttük ugyanis, hogy Amerika közvetlen célja egy biztonságpolitikai szempontból minden tekintetben kézben tartható és kontrollálható új frontvonal Oroszország nyugati határainak irányában. Ma már nem titok, amit akkor csak gyanítani lehetett: az USA ezzel megszegte a Gorbacsov-Reagan erdei sétán született megállapodást, amelynek értelmében Amerika vállalta, hogy a NATO nem terjeszkedik az Oderától keletre eső területeken. És valóban, több jele volt annak, hogy a katonai vonatkozású projekteken kívül az amerikai kormányzat nemigen törődik az európai bővítés következtében előállt problematikus helyzettel, ami nem csak, hogy összekuszálta az EU gazdasági viszonyait, de teljesen lehetetlenné tette, hogy a saját kibogozhatatlan ügyeikbe gabalyodó volt szocialista országokkal a hátán az Európai Unió végre megteremthesse a saját érdekeit tükröző politikai arculatot. A kelet-közép-európai országok áttekinthetetlen nemzetiségi csatározásai, a volt kommunista pártok hitehagyott vezetőinek és az új, szabadnak és demokratikusnak nevezett formáció politikusainak folyamatos, egymás elleni, lényegében zsebre menő hatalmi harca, és mindennek tetejébe a bővítés nyilvánvaló eredménytelensége úgy kellettek az USA-nak, mint üveges tótnak a hanyattesés. Ráadásul Bush elnöksége alatt geopolitikai értelemben Nyugat-Európa, mint önálló konglomerátum, el is tűnt az amerikaiak térképeiről, amelyek Nyugat-Európát valami olyan földrésznek képzelték, amihez szervesen hozzátartozik az USA és Kanada területe, a volt szocialista tömb pedig egyszerű felvonulási terepként funkcionált a stratégiai terepasztalon. Az USA-val szövetséges államok diplomáciája ezzel egyidőben bemérte, hogy a nagyívű amerikai ambíciók akciós irányai messze elkerülik Európát, Ázsiára, a Távol- és a Közel-keletre összpontosítanak. Ez adta az impulzust és a bátorságot a német politikának ahhoz, hogy az EU eredeti, francia föderatív koncepciója alapján új kezdetet hirdessen és gyorsító rakétákat kapcsoljon Nyugat-Európa országaira. Lényegében ez volt az alapképlete a kétsebességes Európa gondolatának, amit óriási megdöbbenésre Franciaország teljesen fásultan és kedvetlenül fogadott, Amerikát pedig láthatólag egyáltalán nem érdekelte a dolog.
E koncepcionális és súlyos politikai krízisben emelkedett a hatalom csúcsára Angela Merkel és Nicolas Sarkozy, mindketten olyan belpolitikai szituációban, melyet nem a korábbi évek stabilitása, hanem inkább több új, veszélyes és zavaró tényező kezdett jellemezni. Merkel színrelépését óriási nemzetközi várakozás, Sarkozyét inkább kíváncsiság előzte meg, aminek oka nem kis mértékben az új francia elnök extravagánsnak tűnő magatartása volt az oka. Rövidesen érzékelhető lett, hogy a két hatalom új vezetői nem egészen az elődök által kitaposott utat folytatják. A két ország kapcsolatának fejlődése veszített dinamizmusából, pedig külpolitikai orientációjuk több hasonló vonást mutatott. Mindketten szorosan felzárkóztak az USA agresszív nemzetközi akciói mögé, Franciaország néhány esetben egészen meglepő lendülettel vett részt az intervenciós hadműveletekben. Ezzel egyidőben azonban a két állam merész aktivitást mutatott az orosz kapcsolatok további erősítése irányában. Különösen feltűnő volt a 2011-es „orosz-francia év” bámulatosan gazdag eseménysorozata, a gazdasági, politikai és kulturális csere-rendezvények rendkívül magas színvonala és a Sarkozy-Medvegyev találkozók szívélyes, baráti légköre. A világ számára a fő attrakciót azonban a két ország közötti katonai együttműködés váratlan és intenzív kiterjesztése volt olyan területekre, amelyek korábban kívül estek a látómezőn, főként a hagyományos fegyverek területén, vagy a nagy feltűnést keltő Mistral hadihajó-vásárlás.
Német-francia hatalmi centrum
Körülbelül két évvel ezelőtt következett be az a pillanat, amikor a két nagy hatalmú európai vezető arra a következtetésre jutott, hogy – vállalva a valószínűsíthető politikai, gazdasági és társadalmi konfliktusok sorozatát – a fenyegető pénzügyi és gazdasági válságot csak a legdrasztikusabb és a legkeményebb, új szemléletű európai reformpolitikával élheti túl az EU. Ha a mélyére ásunk ennek a gondolatnak, kristálytisztán kirajzolódnak azok a hatalmi ambíciók, amelyek az európai közösség létrehozásánál egyértelműen motiválták Németország és Franciaország cselekedeteit. Magyarán szólva Merkelben és Sarkozyben egyaránt tudatosult, hogy a NATO keretei által meghatározott –és egyértelműen az USA érdekeinek alárendelt - külpolitika és nemzetközi fellépés semmiképpen nem elegendő országaik világpolitikai pozícióinak megőrzéséhez, vagy erősítéséhez. Ettől kezdve lassan, de annál határozottabban érzékelhetővé vált, hogy az agyonadminisztrált és valójában a nemzetektől mind jobban elidegenedő európai intézményrendszert Berlin és Párizs kényszerítő erővel fogja presszionálni az EU eredeti céljainak megvalósítása érdekében. Ez pedig nem más, mint egy olyan hatalmi és gazdasági erőcentrum létrehozása, amely meghatározó szerepet játszik az új világrend kialakításában.
A mai világpolitika mélytendenciáinak elemzése során kevesen veszik figyelembe azt az alapvető tényt, hogy a második világháború utáni újrarendeződés a két ellentétes ideológiájú világrendszer létrejötte melletti leglényegesebb eleme éppen a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország viszonyának alapvető változása és az a történelmi jelentőségű erőfeszítés, amellyel Konrad Adenauer kancellár és de Gaulle tábornok képes volt lebontani a válaszfalakat, amelyek a két legnagyobb európai nemzet közeledésének útjában álltak. Annak idején akár Bonn, akár Párizs volt a kiindulópont, egyértelművé vált, hogy a német-francia kérdés egyrészt alapvető feltétele mindkét nemzet további fejlődésének, másrészt az, hogy amennyiben sikerül megtalálni a megbékélés, a múlttal történő őszinte és nyílt szembenézés és a mindenre kiterjedő szoros kooperáció lehetőségét, akkor egész Európa egy új és erős hatalmi centrum vonzásába kerül. Kicsit nyersen fogalmazva, ez volt az eredeti értelme egy európai együttműködési platform kialakításának, amelynek nyomán egy olyan világpolitikai, illetve világgazdasági konstrukció alakulhat meg, amely ugyan az USA mögötti pozíciót foglalhatja el, de mindenki másnál erősebb. Az minden vitán felül áll, hogy az Európai Unió létjogosultságát a német-francia megbékélés alapozta meg és tette lehetővé. A második alapvető vonása az uniós gondolatnak az a látens, de reális elképzelés, hogy egy európai szövetség elméletileg rendkívül erős versenytársa lehet az Egyesült Államoknak. De Gaulle ebből nemigen csinált titkot, hiszen a tábornok ősellensége volt az amerikai diktátumoknak. Ugyanakkor van egy harmadik, ugyancsak rendkívül lényeges eleme a német-francia bázisra épülő Európának: ez pedig a geopolitikai realitások figyelembe vétele, vagyis annak elkerülhetetlen és szükségszerű beépítése az uniós gondolatkörbe, hogy határozott és együttműködésre törekvő aktivitással erős és tartós kapcsolatrendszert kell kiépíteni a Szovjetunióval, illetve Oroszországgal. Ezek a tényezők állnak de Gaulle híres kijelentése („Európa az Uralig terjed”), a Willy Brandt és Helmut Schmidt nevével fémjelzett „új keleti politika” mögött és a már ma legendásnak mondható nagy német-francia csúcspolitikus-párosok: Adenauer és de Gaulle, Schmidt és Giscard d’Estaing, majd Kohl és Mitterrand új európai víziójának hátterében.
Nem lehet tudni, hogy pontosan miért, de a német-francia együttműködés világpolitikai sodrása érzékelhetően gyengült Merkel és Sárkozy szinrelépésének kezdő periódusában, annak ellenére, hogy a két főszereplő mindent megtett a külsőségek terén e látszat eloszlatására. Nem valószínű, hogy egyáltalán fölmerült volna a koncepció felülvizsgálatának igénye bármely oldalon. Inkább arról lehetett szó, hogy a francia elnök elképesztően dinamikus és határozott fellépése óvatosságra intette az amúgy is rendkívül megfontolt Merkelt. Kicsit furcsa volt látni azt az operativitást, amellyel Franciaország bekapcsolódott a NATO hadműveleteibe, valamint azt a fenntartás nélküli támogatást is, amiben Németország részesítette ezeket a katasztrofálisan rossz lépéseket. Mindez nyilván a szövetségen belüli pozíciók stabilizálásának eszköze volt. Körülbelül ugyanebben az időszakban hangzott el Putyin nyilatkozata arról, hogy az orosz-EU kapcsolatok további fejlesztésének feltétele az, hogy a lényeges kérdésekben az EU minél előbb dolgozza ki a tagállamok közös álláspontját és ezek alapján folytassák a kooperációs tárgyalásokat. A pénzügyi válság megfékezhetetlen vírusa és a kelet-európai tagállamok ellentmondásos politikai és gazdasági helyzete azonban aggasztó mértékben gyengítette az EU belső kohéziójának erejét és az összeomlás réme jelent meg a horizonton.
Európa újraalapítása
A két vezető a krízis kellős közepén eszmélt rá arra, hogy ha nem dinamizálják közös érdekeik szerint az eu-projektet, a regionális főhatalom sajtja egyszerűen kirepül a szájukból. A pénzügyinek nevezett válság bomlasztó széruma már a tavalyi évben erőteljesen éreztette hatását, főként a dél-európai övezetben és a volt keleti tömb néhány országában. A válság-kezelés értelmezése nem azonos a washingtoni és a francia-német politikai centrumokban. Az Egyesült Államok számára a katonai felvonulási terület védelmezése, illetve a globális pénzszivattyú működtetéséhez szükséges társadalmi stabilitás jelenti a prioritást és ez a követelmény egészen a legutóbbi időkig teljes mértékben meghatározta az eu irányító-apparátusának tevékenységét. Ettől eltér Berlin és Párizs megközelítése. A két ország korántsem akar ingyen áldozatokat vállalni az amerikaiak expanzív háborúskodásáért és határozottan kiáll az európai gazdasági potenciál erősítése, az államok közötti sokoldalú kooperáció fejlesztése és a francia-német regionális mozgástér maximalizálása mellett. Míg az USA kizárólag az IMF és a globális pénzvilág szemüvegén át értékeli az európai fejleményeket, a két vezető európai hatalom most már teljesen nyíltan beszél arról, hogy az európai pénzügyi válságnak alapvetően politikai okai vannak, tehát a megoldás felé a regionális politikai hatalom erősítésén és az unió egységes politikai akaratának biztosításán keresztül vezet az út. A világhelyzet pillanatnyi stádiumában az amerikai és az európai megközelítés eltérő vonásai nem okoznak súrlódást a NATO keretek közé szorított szövetségi külpolitika gyakorlatában, annak ellenére, hogy a legutóbbi hetekben az afrikai, közel-és távol-keleti események több komoly érdekellentétet hoznak felszínre Amerika és Nyugat-Európa érdekei között. Az orosz külpolitika csendesen, de stabilan áll a francia-német közös koncepció érvényesítése mellett.
Ezek a felismerések felpörgették az eseményeket. Merkel és Sarkozy megbeszélések sorozatát tartotta a problémák egységes értelmezéséről. Érdekesnek látszik a kirajzolódó végeredmény, amely nem jelenti sem az eredeti német, sem az eredeti francia koncepció győzelmét. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a két vezető közös cselekvési iránya a Giscard d’Estaing által meghatározott normarendszer szerint halad, amelyik nem más, mint intelligens és óvatos összehangolása a bilaterális kapcsolatokat favorizáló német és a határozottan föderatív szellemiségű francia klasszikus eu-elképzeléseknek.
A megbeszélések olyan intenzitással zajlottak, hogy a politikai pletykák azon csemegézhettek, hogy az eu legnagyobb előkelőségeinek tiszteletére rendezett protokolláris hangversenyről Merkel és Sarkozy diszkréten leléptek és egy különteremben folytatták egyeztetéseiket. Egy ilyen megbeszélésen került sor arra, hogy az addig tartózkodó magatartást tanúsító kancellár-asszony szívélyesen gratulált a francia elnöknek és feleségének gyermekük megszületése alkalmából és egy plüss-macival ajándékozta meg az újszülöttet. A megfigyelők szerint ez a gesztus a megegyezés első jele volt. A két állam egyetértésre jutott a pénzügyi válságkezelés és a közös hatalmi pozíció biztosításának kérdésében. Mindezt persze sokféleképpen lehet magyarázni, ám a lényeg mégiscsak az, hogy a jövőben változnia kell az eu irányítás szellemiségének és az amerikai dominancia mellett megjelenik a sajátos európai hatalmi viszonyok érvényesítésének fokozott szükségessége. A két állam közötti megállapodás létrehozta azt a valóságos „gravitációs központot”, amely a jövőben meghatározza az Unió politikai arculatát és döntő lépést tett az európai politikai akarat határozott megjelenítése érdekében.
Hogy az USA miként viszonyul ehhez az újszerű megközelítéshez, egyelőre kérdéses. Hiszen a francia-német egyezség egyszerűen lesöpörte és a perifériára szorította azokat a tagállamokat (mindenek előtt az euro-zónán kívül lévő országokat), amelyek képtelenek fölvenni a Berlin és Párizs által megkövetelt dinamizmust és túlságosan gyöngék ahhoz, hogy tevőleges részt vállaljanak az európai érdekek kemény képviseletére a globális világrend kialakításában. Nem véletlen, hogy az USA diplomáciája aggódik amiatt, hogy a perifériára szorított szövetséges államokban olyan súlyos társadalmi feszültségek keletkeznek, amelyek megzavarhatják az észak-atlanti tömb stabilitását. Nagyon könnyen előállhat egy olyan furcsa helyzet, hogy az USA inkább az unió hátsó udvarában lévő politikai rend fenntartására összpontosít, miközben a nagy európai projektek irányítása a Berlin-Párizs érdekszövetség befolyása alá kerül. A maga módján ennek mintegy előképe volt Berlusconi megbukatása, amit nem az USA, hanem Merkel és Sarkozy döntött el. Állítólag maga Merkel telefonált az olasz köztársasági elnöknek Berlusconi azonnali menesztése érdekében. Ez minden esetre új jelenség az európai politikai világban. Berlusconi leváltása nem csak az eu-tagok számára szolgál tanulsággal. A lépésbe Merkel és Sarkozy valószínűleg finoman belekomponált egy bizalomerősítő, egyben figyelemfelkeltő hangsúlyt Moszkva irányába is. Oroszország minden esetre érdemi kommentár nélkül, némán vette tudomásul egyik legfontosabb nyugat-európai szövetségesének hirtelen leléptetését a politika színpadáról.
A jelek szerint tehát Németország és Franciaország megerősödve, nemzetközi hatósugarát megnövelve foglalta el az irányító pozíciót az európai válságkezelésben. Lehetséges, hogy valóra vált Joschka Fischer évtizedes jóslata arról, hogy az Unió politikai és gazdasági súlyának fönntartása és növelése elképzelhetetlen Európa újraalapítása nélkül.
Ez volt az utolsó pillanat
Egészen biztos, hogy az óriási erőfeszítéssel tető alá hozott német-francia paktumnak egy egész sor olyan titkos eleme van, amely egyhamar nem lesz ismert a világ előtt. Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy Merkel és Sarkozy csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a katasztrófával fenyegető pénzügyi válság adja meg azt a valóságos kiinduló pontot, amelyről végrehajtható a nagy európai manőver, azaz a keleti ballasztok kidobálása a nyugat-európai kosárból, a déli régió kemény megszorítása és az Unió északi (fejlett) régiójának fölszabadítása német-francia irányítással. A világsajtó egyelőre a válságkezeléssel kapcsolatos ügyekkel van elfoglalva és nincs abban a helyzetben, hogy érdemi elemzéseket közöljön a Berlin-Párizs paktumról. De tény: ha kétséges az, hogy a két államnak máris kezében lenne a nyerő lap Európa helyzetét illetően, legalább annyira valószínűtlen, hogy az Európai Unió vonata tovább mehet a korábban lefektetett vágányokon. A paktum lényegét elsőként azok az (északi) államok értették meg, amelyek elszántak, felkészültek és elég erősek ahhoz, hogy a globalizmus viszonyai között megvédjék nemzeti érdekeiket, ugyanakkor prosperáló, fejlődő gazdaságot működtessenek. Ez az igazi választóvíz az úgynevezett gravitációs centrum és a periféria között. Lényegében akárhogy is nevezzük ezt a stratégiát, teljesen nyilvánvaló, hogy Berlin és Párizs kivárta a történelmi pillanatot, amikor egyetlen huszáros suhintással képes ismét kettévágni Európát, amely innentől kezdve valóban kétsebességes lesz, sőt a valódi helyzet az, a periférián rekedt államok sorsa teljesen kiszámíthatatlan. Jellemző, hogy a hivatalos szóhasználattal szemben korántsem csak az euro-övezet kérdéséről van szó, hiszen a gravitációs erőteret képező és a német vezető pozíciót feltétel nélkül elismerő tábor szerves része – Hollandia, Finnország, a balti államok, Lengyelország, valamint Németország és Ausztria mellett - Svédország és Dánia is. Egyelőre persze nincs szó semmiféle „északi unió”-ról, de kétségtelen tény, hogy a nemzetközi politikában az egypólusú erőtér teóriáját drasztikusan félresöpri a geopolitikai stratégia teljesen újszerű megközelítése. Ez az a tényező, amire Brzezinski évek óta figyelmezteti az amerikai politikai döntéshozókat, de szavai süket fülekre találtak Washingtonban. Európa jövője az erős észak és a gyenge dél közötti politikai és gazdasági kiegyensúlyozás minőségétől függ és elkerülhetetlen, hogy Németország – Franciaországgal az oldalán – világpolitikai felelősséget vállaljon Európa sorsáért. Kérdés, hogy Németország kellően felkészült-e az új történelmi szerepre. Az óriási horderejű döntés megköveteli, hogy a német külpolitika átgondolja és a kialakult új helyzethez illessze a német nemzeti prioritások egész rendszerét. Nem vitás, hogy az Egyesült Királyság nem mond le kiváltságos globális pozíciójáról az USA oldalán és ebben a kényszerhelyzetben Franciaország számára elutasíthatatlan az európai „másodhegedűs” regionális hatalmi pozíció elfoglalása. A német-francia hatalommegosztásnak nem csak politikai és gazdasági, de rendkívül komoly lélektani sajátosságai vannak. Németországnak szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy az elkerülhetetlenül válságba sodródó déli övezet – mindenek előtt Görögország, Olaszország, Spanyolország és Portugália – a legsötétebb történelmi analógiák talaján fogadja majd a német diktátumokat. Világos, hogy már ideig-óráig sem alkalmazható a gyenge-erős gazdaságokra történő hivatkozás, hiszen Olaszország esetében Berlusconi a világ nyolcadik legerősebb gazdaságát reprezentáló állam vezetői pozíciójából bukott ki egy pillanat alatt. A német politikai befolyás rendkívül erős és Amerikának rövid távon semmiképpen nem érdeke, hogy megzavarja az európai német manővereket. A pénzhatalom ebből a meggondolásból teljes mellszélességgel bevetette magát a német érdekek érvényesítése mellett, és nincs a világon jelenleg olyan gazdaság, amely ellenállhat a pénzhatalom összpontosított támadásának. Ez a helyzet késztette Sarkozyt arra, hogy a Merkel által fölkínált pozíciót villámgyorsan elfogadja, amivel egyébként elképzelhető, hogy kiütötte saját magát a közelgő elnökválasztás győztes pozíciójából. A francia politikai osztály egyelőre nem emésztette meg, hogy egy olyan helyzetben találja magát, amelyben a világháborúban győztes Franciaország a vesztes Németország mögé kénytelen besorolni. Ugyanakkor az is tény, hogy a realitások elől nem lehet meghátrálni. A soha ki nem mondott, de a valóságban létező orosz-német paktum alapján egységesült Németország az NDK területének visszaszerzésével a legerősebb európai állammá vált és ennek politikai hozadékát most látja aktuálisan érvényesíthetőnek.
Az amerikai politika végülis a mai napig nem fedte fel európai kártyáit. Sarkozy a maga módján mindent megtett azért, hogy Franciaország a transzatlanti pályán ne kerüljön hátrányba Németországgal szemben. Az USA egyelőre hallgat erről a kérdésről, értelmezésében a politikai szövetség jellegét szigorúan a NATO keretei határozzák meg. Ennek ellenére Franciaországnak reális világpolitikai pozíciói vannak, amelyek látszólag érintetlenek és globális szinten legalábbis kiegyensúlyozzák az európai német előretörést. Brzezinski, aki egyre kritikusabban szemléli az USA külpolitikáját egy tavaly decemberben adott interjújában félreérthetetlenül céloz arra, hogy az USA Európában egy teljes évtizedet vesztegetett el (itt nyilvánvalóan a keleti bővítés körüli problémákra gondol), miközben pozíciója Oroszországgal szemben meggyengült, így az – egyébként indokolható - európai politikai és gazdasági „visszavonulás” nem kívánatos felhangokat kap. Vagyis: egyelőre kénytelen passzívan tudomásul venni, hogy Európa politikai irányítása egy olyan dominancia befolyása alá kerül, amelynek érdeke Oroszország minél intenzívebb és hangsúlyosabb bevonása az európai erőtérbe. Brzezinski úgy látja, hogy az USA nemzetközi politikája egyre inkább diszharmóniába kerül a reális folyamatokkal, ezért fölvetette: itt az ideje annak, hogy az Egyesült Államok felülvizsgálja egész külpolitikai rendszerét és új nemzetközi stratégiát dolgozzon ki.
Soros az Unió összeomlásától tart
Korántsem lehet azt állítani, hogy a Merkel-Sarkozy akció egységesen pozitív fogadtatásra talált a világban. Elsőként és nagyon határozottan Soros György illette kemény kritikával a német kancellárt és kifejtette, hogy a határozottsága és az aktivitása példamutató, de az általa kijelölt irány nem csak, hogy rossz, de előbb-utóbb Európa teljes szétesését fogja eredményezni. Soros nem csinál titkot abból, hogy amennyiben nem sikerül megfékezni a krízist, a pénzügyi válság megrengeti az északi régió államait is, ami ellenőrizhetetlen pénzügyi és politikai anarchiába taszítja az egész földrészt. Soros kritikájának legfontosabb eleme látszólag a társadalmi szolidaritás talajáról fogalmazódik meg, ugyanis állítása szerint a Merkel által diktált megszorítások a déli államok gazdasági teljesítményének drasztikus visszaeséséhez, a fogyasztás csökkenéséhez, végső soron társadalmi ellentétek kirobbanásához vezetnek, amelyek aláássák a politikai stabilitást. Soros ebből kiindulva követeli, hogy Németország tegye lehetővé bizonyos új hitelkonstrukciók bevonását a pénzügyi reorganizációs rendszerekbe. Figyelemre méltó, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériumának egy friss elemzése hasonló aggodalmakat fogalmaz meg, ami azt jelzi, hogy már az első ütemben ütközésre kerülhet sor az európai német és a globális amerikai megközelítés között.
Minden jel arra mutat, hogy az USA a krízis jelenlegi szakaszában Európa irányában a politikai stabilitás kritériumának ad prioritást és nem kíván közvetlenül beavatkozni az egyes országokat közvetlenül érintő pénzügyi műveletekbe. A globális pénzhatalom azonban – annak ellenére, hogy számít az elkerülhetetlen részleges amerikai politikai visszavonulásra – minden áron folytatni akarja az európai országok kizsákmányolását és nem kívánja enyhíteni a pénzszivattyúk szorítását. Jelenleg felmérhetetlen mennyiségű pénz áramlik az amerikai hadiiparba és semmi jele annak, hogy ez a helyzet a közeljövőben változik.
Merkel azonban nem egyetlen kottából akarja vezényelni az európai műveleteket. A világ vezető hatalmai hónapok óta elemzik azt a helyzetet, ami egy pesszimistán alakuló európai tendencia esetén bekövetkezhet. Amit Soros jósol, nem a megalapozatlan fantasztikumok birodalmába tartozik, hiszen a megoldatlan problémák egész hegyét maga előtt toló Európa hatalmasat bukhat egy rosszul kezelt pénzügyi krízis következményeként. Ezt egyébként maga Merkel is hangsúlyozza. Ez a dilemma az egész Európai Unió alapfilozófiáját érinti és felszínre hozza, hogy a nemzetek fölé növő „európai kormányzás” valóban képes a teljes összeomlásba és egy új háborúba taszítani a földrész államait. Ennek veszélyére már közel egy évszázaddal ezelőtt Lenin hívta fel a figyelmet, amikor mélyreható vizsgálat alá vette a nemzetek fölött álló Európai Egyesült Államok problémáit. Híres állásfoglalása ismert a világ előtt: a Szovjetunió igent mondott a szabad nemzetek Európájára és nemet a globális tőke hatalma alá vont Európai Egyesült Államokra.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat az amerikai kritikákat, amelyek az egész amerikai Európa-stratégia biztonságát, mindenek előtt az Oroszországgal szembeni elégséges erődemonstráció stabilitását látják veszélyeztetve az Európai Unió egyre zavarosabb belső viszonyai miatt. Ezek a kritikák arra a már korábban is megfogalmazott teóriára épülnek, amely szerint az önálló Európa valójában nem más, mint politikai fikció, mivel Európának csak statisztikai értelemben van ereje, saját politikai arculata nincs,de ha lenne is, nincs valóságos (katonai) ereje saját érdekeinek érvényesítéséhez. Az európai konstrukció tetején billegő kormányzati vízfej semmi másra nem alkalmas, mint arra, hogy adminisztrációs tengerekbe fojtsa a fellépő problémákat, véget nem érő és teljesen eredménytelen vitákkal vezesse le a jelentkező belső feszültségeket. Az Európai Unió egyetlen tényleges ereje a NATO, ami viszont egyértelműen az USA irányítása alatt áll. Ezen az alapon tartják veszélyesnek az európai ügyek átadását akár Németországnak, akár más európai hatalomnak, hiszen az Unió adminisztrációs képessége adott esetben nem helyettesítheti a szükségessé váló katonai fellépést. Márpedig az USA jelenlegi világstratégiája egyértelműen legalizálja az amerikai érdekek védelmében történő katonai fellépéseket.
Soros nem kis részben ugyanezen a bázison látja kockázatosnak a jövőt, amely a végsőkig kiélezheti bizonyos európai államok között az ellentéteket. Az elmúlt hetekben bizonyos források szerint titkos konzultációkra került sor az USA, Anglia, Németország, Franciaország, illetve Oroszország és Kína magas rangú diplomatái között az európai válságkezelés kérdéséről, mindenek előtt a legrosszabb forgatókönyv érvényesülése esetén bekövetkező helyzetről. A hírek szerint Oroszország és Kína egyaránt leszögezte, hogy nem áll érdekében az Unió összeomlása és a krízishelyzet további európai terjedése. Megállapodás született arról, hogy mind Oroszország, mind pedig Kína jelentős összegekkel segíti az európai válság rendezését.
Stratégiai ütközések
A német dominancia alá kerülő Európa előbb-utóbb olyan kérdéseket hoz felszínre, melyek igencsak kényes pozícióba szorítják a világ vezető hatalmait. Biztosra vehető, hogy Oroszország és Kína sajátos szerepvállalása az Unióban csak idő kérdése, az ide vezető utakat már kikövezték. Ez egyrészt bizonyos értelemben segítheti az európai konszolidációt, mindenek előtt a legproblematikusabb déli területeken, egyúttal azonban fölveti annak valószínűségét, hogy Kína új és nem gyönge pozíciókhoz jut az európai gazdaságban. Más természetű az a perspektíva, ami Oroszország befolyásának föltartóztathatatlan erősödésével jár. A Moszkva-Berlin tengelynek ma is kényes pontja Ukrajna kérdése, aminek kapcsán igen könnyen számottevő feszültségek keletkezhetnek az Európai Unió és az Egyesült Államok között. Érdekes módon ebben a tekintetben Németország fogja kijátszani a francia gyökerű föderatív megközelítés aduját, ami bonyodalmakhoz vezethet a transzatlanti kapcsolatokban. Arról van ugyanis szó, hogy már most látható, hogy Oroszország pontosan érzékeli az Európai Unió bizonytalanságait a keleti bővítések által előállt helyzet kezelésében és – részben ezt kihasználva – magasabb sebességre kapcsolt a Belorussziával és Kazahsztánnal előkészített Eurázsiai Unió megalakításában. Nincs kétség afelől, hogy Ukrajna potenciálisan értékes és fontos tagja lehet ennek a szövetségnek és várható, hogy a közeljövőben valamilyen formában fölmerül Kiev (sőt akár Moldova) integrációjának kérdése is, aminek politikai vetülete súlyos bonyodalmakat jelez mind az Európai Unió, mind a NATO szempontjából. A közelmúltban Hu Jintao kínai elnök látogatást tett Ukrajnában (Oroszország és Kazahsztán mellett) és mindkét fél stratégiai fontosságúnak nevezte a kétoldalú kapcsolatok fejlesztését. De ezen túlmenően nem lehet szem elől téveszteni azt, hogy az orosz külpolitika nem adja fel a pánszláv orientáció eszméjét, amit a szláv országokkal történő kétoldalú kapcsolatok új szintre emelését vetíti előre. E tekintetben Szlovákia az egyik fő célországa az eurázsiai tömb európai aktivitásának. Pozsony, Moszkva és Peking jelenleg is több nagy volumenű közös projekt megvalósításának lehetőségeit vizsgálja. A Szerbiával ápolt orosz viszony politikai felhangjait legalábbis kiemeli, hogy a balkáni államok a legutóbbi időszakban látványosan fejlesztik katonai kapcsolataikat Kínával. A román nemzetvédelmi miniszter Pekingben tartózkodott a Kínai Kommunista Párt kongresszusa idején és táviratban köszöntötte a kongresszust, ami éppenséggel nem megszokott gesztus a NATO államok részéről. A kínai központi katonai tanács elnökének Belgrádi látogatása, illetve a szerb védelmi miniszter pekingi tárgyalásai egyaránt komoly konzultációkat valószínűsítenek Kína és Szerbia vonatkozásában. A magas rangú kínai katonai delegáció Bulgáriában haditengerészeti bázisokat látogatott meg és megállapodás jött létre Kína és Bulgária haditengerészeti együttműködéséről. A NATO belgrádi csúcsértekezlete és az azt kísérő nyugati kommentárok egyértelművé teszik, hogy Szerbiának megkülönböztetett jelentősége van/lenne az európai NATO stratégiában. Ezt a reménykedést a jelek szerint nem árnyékolta be, hogy a tanácskozás ideje alatt a belgrádi fiatalok folyamatos tüntetéseken adtak új értelmezést a NATO nevének (Észak-Atlanti Terror Szervezet).
Az igazi probléma kétségtelenül az, hogy Európa katonai vonalon egyetlen olyan önálló lépést sem tehet, ami abban a pillanatban ne robbantana ki globális fegyveres konfliktust. Az európai haderő –bár létezik egy-két inkább egyfajta kirakatnak szánt NATO-tól látszólag független „európai” hadosztály bizonyos államok együttműködése keretében – gyakorlatilag alkalmatlan az európai érdekek önálló védelmére. Ez komoly problémát jelent, hiszen a közeljövőben több európai országnak súlyos biztonsági konfliktusokkal kell szembenéznie, nem csak a nemzetközi terrorizmus, hanem a beláthatatlan méretű és erőszakos bevándorlás, a vallási és etnikai szegregáció és nem utolsó sorban a tömeges elszegényedés miatt. Az a helyzet sem tartható fenn az idők végtelenségéig, hogy miközben a legnagyobb európai államoknak eminens érdeke a kiegyensúlyozott és prosperáló viszony kialakítása Oroszországgal, a NATO-csapatok keretében tevőlegesen részt vesznek olyan hadműveletekben, amely közvetlenül érintik Oroszország biztonságát és felvetik az orosz katonai válaszlépések lehetőségét. Ez az érdekütközés már jelenleg is létezik és Moszkva jelezte, hogy a kooperáció és a diplomáciai gesztusok nem ellensúlyozzák az Oroszország katonai beszorítására törekvő észak-atlanti hadműveletek fenyegetését. Ne legyen kétsége senkinek a tekintetben, hogy az orosz fegyveres erők elrettentő csapásokkal képesek válaszolni minden potenciális támadásra – jelentette ki nemrég Medvegyev elnök.
Vissza a geopolitikához!
Az elmúlt hónapok folyamán az EU-ban szinte csak olyan események zajlanak, amelyeket mindössze vékony és gyönge határvonal választ el a súlyos konfliktusok kirobbanásától. Már önmagában az a tény is figyelemre méltó, hogy Anglia szótlanul és passzívan szemléli, hogy Németország és Franciaország foglalja el az egykori – brit részvétellel létrejött – vezető triumvirátus pozícióját. Több megfigyelő szerint Nagy-Britanniának a jelenlegi helyzetben is megfelel a viszonylagos európai elszigetelség (a történelmi „splendid isolation”), mivel az USA első számú szövetségeseként minden tekintetben módjában áll megkerülni az európai intézményeket saját hatalmi politikájának érvényesítése érdekében. Mindemellett azonban nyilvánvaló, hogy a három nagy európai állam között több nézetütközés áll fenn a globális világrend berendezkedését illetően. Anglia fellépésének határozottságát erősíti a szoros politikai kötődés az USA nemzetközi aktivitásához és az a rendkívül erős amerikai fegyveres stratégiai katonai potenciál, amely a brit szigeteken lévő támaszpontokon állomásozik. Kétségtelen, hogy Anglia sokkal inkább a katonai akciókon keresztül érvényesített amerikai külpolitikához áll közelebb, mint a diplomáciai eszközök, a bonyolult tárgyalások és véget nem érő egyeztetések módszerével operáló Európai Unió.
Brzezinski „Stratégiai Vízió” (Strategic Vision) című, rövidesen megjelenő nagy tanulmánya kiemeli, hogy a fejlődő világ válsága és Oroszország megerősödése (amit a „Szovjetunió reinkarnációjának” nevez) mélyreható befolyást gyakorolnak az USA jövőbeni politikájára. A nagy amerikai stratéga a legjelentősebb globális folyamatnak az általa „második vonalbeli” országok közül Japán, India, Brazília megerősödését, illetve az Egyesült Államok és Oroszország jövője előtt álló kérdőjeleket tekinti. Brzezinski nyíltan a globális hatalom hanyatlásáról beszél és a korábbinál is nagyobb hangsúllyal áll ki amellett, hogy az európai stabilitás elválaszthatatlan az Oroszországgal való stratégiai megállapodástól. (Lásd: Leleplező, 2011/1.) A világfolyamatok legnagyobb kockázata az, hogy a demokráciák egyelőre nem találták meg a megerősített nemzetbiztonság szavatolásának módszerét, ami pedig alapvető követelménye lenne az új világ berendezkedésének. A jelenlegi helyzet már most eléri a legmagasabb háborús kockázatok szintjét és olyan konfliktusok alakulnak ki világszerte, amelyek bármelyike gyújtópontja lehet egy új világháborúnak.
Brzezinski ugyan tételesen nem mondja ki, de felfogása egyértelműen mutatja, hogy az Oroszország katonai beszorítását célzó amerikai katonai stratégia kudarca minden tekintetben új megközelítések kidolgozását követeli az Egyesült Államoktól. Ennek az új stratégiai vonalnak szerves része az európai szerepvállalás és katonai jelenlét átalakítása. Ezzel kapcsolatban egyre kategorikusabb és egyre vészjóslóbb prognózisok kerülnek ki a világ nagy stratégiai tervező központjaiból. Az a tény, hogy az Egyesült Államok olajszükségletének már ma is maximum 50 százalékát képes saját forrásaiból biztosítani, azt jelenti, hogy az USA legkésőbb 2020-ban drámai helyzet elé kerül, amennyiben nem sikerül rátennie a kezét a Föld legjelentősebb energiaforrásaira. E probléma megoldása - a most látható perspektívák alapján – csak nemzetközi méretű és rendkívül kockázatos háborúkon keresztül lehetséges. Alapvető kérdés, hogy az európai NATO-szövetségesek számára hol a határa az amerikai érdekekért vállalt fegyveres részvételnek. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy minden látszat és politikai manőver ellenére az európai államok politikája nem mondott le végleg a nemzeti fejlődés perspektívájáról, ami akár oda is vezethet, hogy az USA európai szerepének gyengülése az Európai Unió jelenlegi szerkezetének villámgyors összeomlását vonja maga után. Ez ma még teljesen beláthatatlan politikai változások sorozatát indíthatja be Európában. Brzezinski kiemeli, hogy a bizonytalanságból fakadó óriási kockázatok mérséklése Európában csak az oroszokkal kialakított új geopolitikai stratégiai együttműködés alapján lehetséges.
A jelek szerint Oroszország nem fél az európai változásoktól. Moszkva magabiztos abban a tekintetben, hogy Európa saját érdekei miatt nem törekszik olyan fordulatra, ami tovább mélyítené az EU és Oroszország közötti árkokat. A fő kérdés pillanatnyilag az, hogy az erős amerikai presszió, ami a rakétapajzs telepítésével kapcsolatban érvényesül, mennyire fékezi le az Európa-Oroszország kapcsolatrendszer fejlődését.
Az orosz diplomácia ezekben a hetekben óriási aktivitást fejt ki annak érdekében, hogy az európai államok és Moszkva viszonyai ne a konfliktusok, hanem a kooperáció irányába fejlődjenek. Az európai politika rettegve várja az amerikai „kivonulás” kezdetét, ami a politikai átrendeződések sorozatát indíthatja el a földrészen. Bár az USA egészen egyszerűen tagadja ezt az összefüggést és nem is emeli be az európai politikusokkal folytatott tárgyalásainak témakörébe, figyelemre méltóak azok a hírszerzői információk, amelyek a kínai alelnök, Xi Jinping (a „trónörökös”) idén februári amerikai látogatásáról szivárogtak ki.
Csomagol az amerikai és az izraeli tőke?
A kínai alelnök amerikai látogatása legalábbis különösnek mondható. Programját az USA-ban és Kínában is nagy sajtónyilvánosság követte és a tudósítások szerint a kétoldalú kapcsolatok, illetve a világgazdasági helyzet állt a tárgyalások középpontjában, megkülönböztetett fontosságot tulajdonítva természetesen a pénzügyi krízisnek. Kína már az eddigiekben is többször kinyilvánította, hogy intézkedések széles skálájával kész kivenni részét a válság megoldásában. Mindemellett Peking a Sanghaji Egyezmény keretében gazdasági kapcsolatainak egy részében áttért az egyezményes, rubel elszámolásra, amelyet az utóbbi hetekben kiterjesztett az Iránnal folytatott együttműködésre is. E témák mellett a sajtó igen nagy nyilvánosságot biztosított annak, hogy Xi Jinping személyében egy olyan kínai politikust üdvözölhetett Amerika, aki ismeri, érti és rendkívül nagyra becsüli a hagyományos amerikai gazdálkodás erényeit, ráadásul elkötelezett híve az amerikai-kínai gazdasági kapcsolatok elmélyítésének. Xi Jinping 28 évvel ezelőtt a kínai Hebei tartomány tisztviselőjeként tett tanulmányutat az USA-ban és az Iowa-állambeli Muscatine-ben ismerkedett meg az igazi amerikai farmergazdáolkodással, ami – szavai szerint – mély benyomást tett rá. Mindez ma már csak a múlt emléke. Xi Jinping pályafutása során soha nem feledkezett meg Muscatine-ról. Hebei és Iowa immáron két évtizede testvér-államok, az Iowából Hebei-be irányuló szállítások értéke az elmúlt évben megközelítette a 700 millió dollárt. A minden területen fejlődő kapcsolatok ellenére sem hitték azonban Muscatine lakói, hogy az egykori szerény és lelkes kínai fiatalember a világ legnagyobb gazdasági hatalmának alelnökeként visszatér hozzájuk. Xi Jinping ugyanis ragaszkodott a város meglátogatásához és az Obama elnökkel folytatott első tárgyalását követően be is kopogtatott egykori szállásadóihoz. Muscatine ezzel fölkerült a világpolitika színpadára és az újságokat ellepték a kedves, családias hangulatú találkozókról a kínai alelnökről szóló visszaemlékezésekről szóló hírek.
E két vezető sajtótéma mellett azonban a látogatásnak volt egy nem nyilvánosságra került vonatkozása is, ez pedig a kínai és az amerikai álláspont egyeztetése az európai problémákkal kapcsolatban. A rendkívül érzékeny témáról Obama és Xi Jinping négyszemközti megbeszélést tartott, amelyen állítólag megegyeztek abban, hogy mindkét nagyhatalom tart attól, hogy a közvetlen amerikai befolyás gyengülése veszélyes folyamatok beindulásával fenyeget az Európai Unión belül. Nyilvánvaló, hogy a közeljövőben a már meglévő és egyelőre nem csillapodó pénzügyi krízis mellett egy sor újabb válsághullám érheti el Európát, amely recesszióhoz, a társadalmi feszültségek drámai kiéleződéséhez, politikai változásokhoz vezethet. Egyelőre pontos prognózisok nincsenek, de ijesztő találgatások annál inkább arról, hogy a várhatóan növekvő migrációs hullám hátán Európába benyomuló szélsőséges iszlám szervezetek minden bizonnyal közvetlen veszélyt jelentenek az európai országok biztonságára és stabilitására. Orosz információk szerint Európa rövidesen képtelen lesz ellenőrizni és politikailag kezelni az amerikai háborúk következtében elszabaduló szélsőséges irányzatok tevékenységét. Az orosz hírszerzésnek vannak adatai arról, hogy a legutóbbi időszak folyamán Nyugat-Európában történt szélsőséges, antiszemita megnyilvánulások és a zsidók ellen elkövetett merényletek mögött az Európában berendezkedni készülő iszlám terrorszervezetek állnak, amelyek gyorsan kapcsolatot találnak a helyi antiszemita erőkkel. Összességében a jelenlegi helyzet rendkívül bonyolult és nagy veszélyeket rejt magában. Vitán felüláll, hogy ha megkezdődne az amerikai, ráadásul az izraeli tőke kivonulása Európából, azonnali következményként munkahelyek milliói szűnnének meg és az európai gazdaság jelentős része teljesen megbénulna. A CIA joggal tart attól, hogy a szélsőséges iszlám szervezetek mögött álló hatalmas pénzek révén félelmetes politikai átrendeződés indulna meg Európában. Ez az alapja annak, hogy az USA hónapok óta titkos konzultációkat folytat Kínával és Oroszországgal a helyzetről. Henry Kissinger professzor, a politikai stratégák koronázatlan királya, aki mostanában csak a legritkább esetben mozdul ki luxuspalotájából, néhány hete váratlanul Moszkvában tűnt fel, ahol – mint kiderült – megbeszéléseket folytatott Putyinnal és Medvegyevvel. Feltűnésénél csak az okozott nagyobb meglepetést, hogy a kíváncsiskodó újságírókkal mosolyogva közölte, hogy az utóbbi időszakban legalább tíz személyes találkozóra került sor közte és Putyin között. A három nagyhatalom közösen keresi a megoldást a közelgő nagy európai válságra. Oroszország és Kína egyaránt kinyilvánította, hogy nem érdekelt egy európai gazdasági összeomlásban, ezért feltételezhető, hogy óriási összegek beforgatásával fogják enyhíteni a várható amerikai tőkekivonásokat. A feltételezések szerint Xi Jinping és Obama között létrejött az erre vonatkozó titkos megállapodás, míg az orosz-amerikai egyeztetések egyelőre nem zárultak le. Európa óriási kihívások előtt áll és jelenleg nem úgy tűnik, hogy felkészülten várja a nagy megpróbáltatásokat. Nagyon rossz jel, hogy az amerikai és az izraeli tőke a távol-kelet felé veszi az irányt. Senki nem tudja megmondani, mi várható, ha Európa magára marad. Egy biztos: a történelem folytatódik.
vége
