Kétségtelen, hogy a bajoktól sújtott, de azért a reményektől még nem teljesen elhagyott Magyarország sorsa ezekben a hónapokban történelmileg is példátlanul szorosan összenőtt választott vezetője, Orbán Viktor – mondjuk így – napi tevékenységével. A miniszterelnök programjai, mindenek előtt a haza, vagy a külföld számára tett nyilatkozatai nem napról napra, hanem a szó szoros értelmében óráról órára határozzák meg Magyarország aktuális koordinátáit a nemzetközi politika bonyolult rendszerében. Én meg nem mondom, hogy az ilyesmi önmagában jó-e, vagy rossz, minden esetre szokatlan, a nyugati típusú demokráciákban legalábbis fölöttébb az.
Most látszólag egy nagy nemzeti csata után vagyunk, a baj az, hogy nemigen tudnánk megmondani, hogy valójában kivel csatáztunk, igaz, azt sem, hogy győztünk-e, avagy veszítettünk. A januári, szívet melengető tömegdemonstráció – amit ki tudja, milyen meggondolásból – békemenetnek kereszteltek el, egyértelműen és mindenki számára félreérthetetlenül a miniszterelnök személye melletti nemzeti egységet és masszív támogatottságot volt hivatva demonstrálni. Ám rögtön bizonytalanság lesz úrrá az emberen, ha azzal akarja befejezni a mondatot, hogy ki előtt. Vagyis: kinek szólt az üzenet, ki üzent kinek?
E ponton összezavarodnak a gondolatok, kiderül, hogy szinte megfejthetetlen rejtéllyel kerültünk szembe. Nézzük a lehetséges válaszokat: 1) A nemzet üzent Orbánnak. 2) Orbán üzent a hazai ellenzéknek. 3) A fidesz-tábor üzent az ellenzék táborának. 4) Orbán üzent Európának. 5) A nemzet üzent Európának.
Ha beleolvasunk a demonstrációt követő hazai kommentárokba, kiderül, minden lehetséges variációnak helye van a Nap alatt. De kirajzolódik egy fő irány is, amely szerint a nemzet üzent Európának. És az üzenet tartalma: Orbánnal vagyunk! Ez pedig nem más, mint hatalmas mellélövés, ami zúgva szállt el a kapufa mellett, ahelyett, hogy hálót szaggató erővel betalált volna!
Bárki bármilyen jó és őszinte szándékkal vonult azon az este, fáklyával a kezében, bármilyen jól érezte is magát, bármennyire áthatotta őt a hatalmas tábor együttlétének diadalmas öröme, a miniszterelnöknek az ötlet fölmerülése pillanatában tudnia kellett volna, hogy erre a demonstrációra nem szabad sort keríteni. Félreértés ne essék: aki nem látja, hogy itt korántsem elvi kérdésekre adott elvi válaszról van szó, hanem öncélú hatalmi demonstrációról, az ne olvassa tovább ezt az elmélkedést! Aki elhiszi, hogy az igazi tét az, hogy vagy magától belátja az EU, hogy itthon azt csinálunk, amit akarunk, vagy rákényszerítjük, sőt végső esetben népszavazásra hívjuk a nemzetet és így adunk mattot Brüsszelnek, mélységesen és tragikusan téved. Arról nem is beszélve, hogy a fakó már rá is hímezte mezére a „tagok legyünk, vagy szabadok?” eldöntendő kérdést, ami bármennyire is húsbavágó, sőt sorsdöntő dilemma, a pillanatnyi helyzetben nem más, mint egy vödör víz, amit a cirkuszi bohócszám kellékeként helyeznek el a porondon.
Még kétségbe ejtőbb az egész manőver végső konklúziója: magyar győzelem az IMF-fel és az EU-val szemben! Itt már tényleg megáll a józan ész, lebénul a nyelv és megbicsaklik a toll. Amikor a kormányzat pontról pontra lép vissza azoktól az alapvetésektől, amelyekre november-december folyamán egész politikai és gazdasági programját építette, hatalmas és mindent elsöprő propaganda-kampány kíséretében, majd mindennek non plusz ultrájaként a miniszterelnök még azt is kijelenti, hogy készek vagyunk visszalépni olyan kérdésekben is, amelyek jogilag nem mondanak ellent az EU-normáknak, mégis kifogás alá kerültek Brüsszelben, az ember összevonja szemöldökét és jó esetben azt mondja, hogy ilyet még Ionesco sem tudott volna kitalálni.
Ami a szemünk előtt hónapok óta zajlik, ugyanis nem más, mint a politikai kényszerhelyzetek parádéja. És ebben a darabban – kár mellébeszélni – Orbán Viktoré a főszerep. Nem az ellenzék, nem az EU, nem is a titokzatos háttérhatalom volt az, amely a döntő jelentekhez meghatározta a szereplők színpadi pozícióját. A miniszterelnök vállalt föl mindent, a legapróbb részleteket is beleértve. Ő az egyedüli személy, akinek módjában állt az első pillanattól kezdve pontosan látni a folyományokat, ő az egyedüli, aki előre tudott minden lépést, megírta a riposztok szövegét, megtervezett minden mozgást a színpadon. Ő az, aki tudta, méghozzá pontosan, hogy mi lesz a nagy katarzis, a lélektisztító és fölemelő zárókép, a győzedelmet demonstráló nagyjelenet.
És mégis, következetesen, fegyelmezetten végigcsinálta az egészet. Ebben áll a nagy titok! Az extra szisztolés, össze-vissza forgolódó ellenzék jó nagy pofont kapott, a fidesz-tábornak megmaradt a győzelmi érzés a szép estéről, míg az EU és az IMF vezető emberei ott állnak a megfejthetetlen kérdés előtt: mit akarnak valójában a magyarok, mire volt jó ez az egész?
Magyarország nem olyan politikai tényező Európában, hogy a hatalom széles körű támogatottságának demonstrálása bármilyen meggondolásra késztetné Európa felelős politikusait. Magyarország – húsz évvel a szocializmus megbuktatása után - gatyára vetkőzve didereg Európa kellős közepén, pénze nincs, hadserege nincs, gazdasága nincs, szövetségese nincs. Ezzel az országgal momentán minden idegen hatalom azt csinál, amit akar, maximum néhány ezer erdélyi állampolgár-társunk és ugyancsak körülbelül ennyi romantikus lelkületű lengyel hazafi vállal velünk könnyezve szolidaritást. Hogy mindennek tudatában mi a valós értéke egy szombat esti fáklyás tömegdemonstrációnak, mindenki eldöntheti saját maga, kalkulátor nélkül is.
Orbán Viktor mindezt mindenkinél jobban tudja. Mint ahogy azt is, hogy erőből csak erős ország politizálhat. Mégis azt diktálta politikai ösztöne, hogy most csata kell, látványos és izgalmas, aminek a végén győzni fogunk! Orbán számára idegen az a több ezer éves kínai mondás, hogy száz megnyert csatánál is nagyobb győzelem az, amit háború nélkül érünk el. Miután egyéves kormányzás után kénytelen volt megállapítani, hogy a helyzet nem rózsásabb az előző kurzus teljesítményénél, sőt várhatóan nem is lesz az, új pályát nyitott a nemzet előtt: a függetlenség, a harcos nemzeti érdekvédelem perspektíváját. Valójában soha, egyetlen pillanatig sem gondolta (gondolhatta) komolyan, hogy szembe helyezkedhet az IMF és az EU diktátumaival. Különösen a mai feszült nemzetközi helyzetben, amikor a legkisebb kilengésnek is drámai következményei lehetnek a nyugati szövetségi rendszerekben. Alternatív politika? Komolytalan fölvetés lenne a jelenlegi politikai rendszer részéről, amelynek legszilárdabb támasza éppen az észak-atlanti szövetség. Mi lett a propaganda által minden előzmény nélkül fölkapott nagy kínai tervekből? Persze, a történet addig igaz, hogy a kínai miniszterelnök Magyarország meglátogatásával kezdte legutóbbi európai körútját. Ám ha egy kicsit a dolgok mögé nézünk, láthatjuk, hogy ez a gesztus egyrészről a magyar-kínai kapcsolatok múltjának szólt, másrészt annak, hogy a kínai fél megítélése szerint is vannak objektív esélyei az egyébként dinamikusan növekvő kétoldalú gazdasági együttműködésnek. Ám az, hogy Kína meghatározó jelentőségű stratégiai partnere legyen Magyarországnak, jelenleg nem több merő illúziónál és ennek olyan sok politikai oka van, hogy kár felsorolni őket. A budapesti látogatás óta számos jele van annak, hogy a fő aktuális kínai politikai orientáció északról, délről egyaránt mintha kikerülni szándékozná Magyarországot. Oroszországgal még kényesebb a helyzet, hiszen Moszkva nem felejti el Orbán Viktor különböző régebbi beszólásait, nem hagyja figyelmen kívül a Magyarországon masszívan érvényesülő orosz-ellenes hangulatot és természetesen nem hajlandó meg nem történtnek tekinteni Orbán Viktor állásfoglalását a grúz-orosz fegyveres konfliktussal kapcsolatban. Mindezt tükrözik azok az egyébként visszafogott és objektívnek tűnő kommentárok, amelyek az orosz sajtóban a magyar miniszterelnök és az EU párbajáról szóltak és amelyek határozottan a harmincas évek konzervatív nacionalizmusát nevezték meg Orbán Viktor kormányfői víziójaként. Még távolabban, elszakadt rokonaink, testvéreink országait, vagy az arab világot nézve, nem valószínű, hogy EU és NATO tagságunk ösztönzőleg hatna a Magyarország irányába történő nyitásnak.
Mindezek tudatában lehetséges-e a valóságot megközelítő választ adni arra a kérdésre, hogy valójában mi is történt ezen az emlékezetes
télen? Hihette-e Orbán Viktor, hogy a magyar elképzelések és intézkedések csont nélkül mennek át az EU és az IMF szűrőjén? Hihette-e Orbán Viktor, hogy az adott politikai helyzetben ujjat húzhat az IMF-fel, kimondva, hogy Magyarországnak nincs szüksége az IMF pénzére? Feltételezésünk szerint a magyar miniszterelnök egyetlen másodpercig nem hihetett ezekben az eszmékben. Hihette-e az IMF és az EU vezérkara, hogy Magyarország komolyan gondolja a frontnyitást és nemzeti ügyet csinál az orbáni politika győzelméből? Hihette-e azt az IMF és az EU vezérkara, hogy az adott helyzetben Magyarország képes olyan mozgástér biztosítására a maga számára, ami megnyugtató hátteret jelentene önálló akaratának megvalósításához? Bizonyos, hogy sem az IMF sem az Eu vezérkara egy pillanatig sem gondolt ilyesmire.
Az első pillanattól kezdve érzékelhető volt, hogy Orbán nem politikai áldozatot akar hozni hatalma megszilárdításának érdekében. Emlékezzünk csak vissza, amikor egy zártkörű diplomáciai megbeszélésről kiszivárgott, hogy a magyar miniszterelnök egyértelműen célzott a kétféle politikai beszédre: arra, amelyik haza szól és arra, amelyik a nemzetközi politikának. Ez a titok nyitja. Orbán úgy gondolta, hogy a politikai illem, a szövetségesi tömbök táncrendje kockázat nélkül föláldozható a nemzeti támogatottság erősítésének oltárán. Volt már ilyen a történelemben, azt sem lehet mondani, hogy minden ilyen próbálkozás kudarchoz vezetett. Nem kell a nagyon távoli mezőkre tekintenünk, a magyar politikának is voltak ilyesmire emlékeztető elemei, déli szomszédainkról nem is beszélve. A helyzet és a nemzetközi környezet azonban akkor teljesen más volt. Hogy Orbánnak igaza volt-e, jól építette-e föl taktikáját, az eddig történtek ellenére sem derült ki egyértelműen. Sem itthon, sem külföldön. Lehet, hogy Orbán megvívta a maga harcát és sikerül bebetonoznia a fidesz hatalmi struktúráját hosszzabb távra is. De lehet az is, hogy a magyar miniszterelnök egyetlen pontban nagyot tévedett: nem vette észre, hogy vannak helyzetek, amikor a politikában az illemnek, a táncrendnek, azaz a politikai jómodornak is stratégiai jelentősége van.
