Egyrészről az egész világ termé-szetesnek veszi, hogy Putyin visszatér a Kreml falai közé, az elnöki terembe. Másrészt viszont nem lehet tudni, mit gondoltak, mit terveztek és mire számítottak azok az amerikai hírszerző ügynökségek, amelyek egészen példátlan módon, soha nem látott ambícióval és hihetetlen aktivitással kapcsolódtak be az oroszországi elnökválasztás folyamatá-ba. A biztonsági szervek az első pillanattól tisztában voltak ezekkel a nem éppen fair manipulációkkal, de –legalábbis látható módon – nem avatkoztak be a dest-rukciós erőfeszítésekbe.
Néhány amerikai újságcikket olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy bizonyos körök annyira belejöttek az afrikai tavaszcsinálásba, hogy úgy döntöttek: Moszkva kedvéért sem hagyják abba a világ átalakítását. A módszerek a már ha-gyományosnak számító tömegdemonstrációktól kezdve egyéni akciókig, közös-ségi oldalakon terjesztett vádaskodásokig terjedtek és napról napra végigkísérték az egész elnökválasztási kampányt. Az orosz sajtó csak a választások előtti utolsó napokban közölt vitriolos kommentárokat arról, hogy az USA új moszkvai nagykö-vete azzal kezdte működését, hogy kapcsolatokat épített ki orosz ellenzéki veze-tőkkel és tanácskozásokat tartott velük a különféle akciókról.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy a CIA ez alkalommal hatalmas luftot rúgott volna. A Putyin-ellenes tüntetések szórványosan és nem túlzottan meggyőző részvétellel ugyan, de hónapok óta tartanak Oroszország különböző régióiban. Egy részük kétségtelenül a súlyos szociális problémákra vezethető vissza. Több kör-zetben elmaradtak azok a fejlesztések és beruházások, amelyek új munkalehető-séget és normális megélhetést biztosítanak. Ám ezekre a megmozdulásokra sem ellenzéki összefogás, sem belpolitikai destabilizáció nem építhető. Azoknak lehet igaza, akik a meglepő és eredménytelen beavatkozási, vagy rendzavarási kísér-letek láttán azt a következtetést szűrték le, hogy az amerikai politika egy részét hirtelen páni félelem fogta el attól a perspektívától, amit egy Putyin vezette Oroszország jelent majd a világ számára. Minden jel arra mutat ugyanis, hogy Putyin visszatérése a Kremlbe nem csak betetőzése a tizenkét esztendeje zajló orosz restaurációs politikának, az ország talpraállításának, újjászervezésének és világhatalmi pozíciója visszaszerzésének, bár önmagában ez is történelmileg példátlan teljesítménynek számít. A lényeg azonban mégis sokkal inkább az, hogy Putyin új, saját utat tört Oroszország számára és nem valamelyik nyugati hatalom farvizén tért vissza a világpolitika színpadára.
Napjainkban lett teljesen világos és egyértelmű, hogy az új Oroszország nem mesterséges reinkarnációja a Szovjetuniónak, nem egy hatalmában megroggyant, elszigetelten vegetáló ország, hanem egy teljesen új alapokra építő, hihetetlen ambícióval és energiával hajtott állam, amely tudatosan és nagy erővel szerzi meg az új világrendben azt a pozíciót, amely a szabad cselekvést, az önálló fejlődést és nemzetközi érdekeinek bármely más hatalommal szembeni érvényesíthetőségét biztosítja számára.
Semmi túlzás nincs azokban az értékelésekben, amelyek szerint a Szovjetunió szétesését, és a jelcini anarchia korszakát csak a nagy honvédő háborúban elszenvedett károkhoz lehet hasonlítani. Putyin egy összeomlani készülő, minden eresztékében végzetesen sérült Oroszországot rántott vissza a szakadék széléről. Ma pedig egy olyan állam elnöki posztját foglalta el, amelyik képes volt megfékezni a globalista imperializmus összpontosított támadását, sőt képes arra is, hogy új koncepciójú nemzetközi kapcsolatok rendszerén keresztül és hatalmas katonai erejével a háta mögött aktív résztvevője legyen az új világ rendje megteremtésének.
A putyini Oroszország léte és pozíciója az Egyesült Államok II. világháború utáni nemzetközi politikájának legnagyobb kudarca. Oroszország széttörte és a történelmi panoptikumba küldte a XX-ik századvégi Egyesült Államok nagy álmát: az egy erőközpontú világot, az amerikai érdekek érvényesítésére épülő új, globális világrendet, az erőforrások és a természeti javak hozzáférhetőségének kizárólagos birtoklásának jogát katonai erővel és világhatalmi presszióval biztosító amerikai aranykort.
Az a tény, hogy Oroszország alighogy kilábalt a válságból, képes volt gátat szabni a globális expanzionizmusnak, csak az érem egyik oldala. Az amerikai stratégia számolt azzal, hogy Oroszország egy idő után meggyengülve, erejében és tekintélyében megtépázottan ugyan, de visszatér a politikai arénába. Egy regionális középhatalmi pozícióba szorított Moszkva, melynek felmérhetetlen természeti erőforrásait, hatalmas területét és potenciális piacát kezesbárányként engedelmeskedő társként az USA szekeréhez lehet kötni, egyenesen kívánatos ás ideális partnere lehetett volna Washingtonnak. A bolond Jelcint mintha pontosan erre a szerepre találták volna ki. Ám Putyin váratlan színre lépése kezdettől fogva baljós árnyékot vetett a nagy amerikai stratégiák szivárványhídjára.
A Nyugat titokban abban reménykedett, hogy a 2008-as év egyúttal a putyini frászt is örökre magával viszi. Először nem hitték el, hogy Putyin nem fogja saját hatalmának biztosítása érdekében megváltoztatni az alkotmányt, aztán azt nem hitték el, hogy képes lesz a politika csúcsán maradni az elnöki pozíción kívül is, aztán azt nem hitték el, hogy az új elnököt nem lehet rábírni arra, hogy a nyugati érdekek szerint alakítsa Oroszország nemzetközi politikáját és mindvégig kételkedtek abban a csapásban, amit az orosz fegyveres erők rendkívül intenzív fejlesztése jelent az amerikaiak diadalmas háborúzásainak jövőjével kapcsolatban. Obama elnöknek jutott az a nem éppen örömteli feladat, hogy megvonja a terrorizmus elleni háborúk gyászos politikai mérlegét és megállapítsa: az USA katonai ereje nem új világrendet teremt, hanem feneketlen nemzetközi káoszt idéz elő a világ legkritikusabb pontjain. És ezen a ponton hasít bele az iszonyatos kérdés az amerikai politikai gondolkodásba: mi a helyzet most, amikor az egy erőközpontú világ helyett egy hatalmát napról napra erősítő és hatalmas új szövetségi rendszereket alakító Oroszország rémképe rajzolódik ki a dermedt Amerika előtt.
A vezető orosz politikusok, mindenek előtt Putyin, Medvegyev és Lavrov, valamint az Egyesült Államok két veterán stratégiai óriása, Kissinger és Brzezinski legalább három esztendeje egy nyelven beszélnek és a nemzetközi biztonság legalapvetőbb tényezőjének a geopolitikai realitások elismerését tekintik. Óriási hibát vétenek azok az elemzők, akik ezt egyfajta nosztalgiának, a szovjet-amerikai szuperhatalmi korszak visszaidézésének tekintik. A valóság ennek pontosan az ellenkezője. Putyin az utóbbi időben többször kifejtette és külpolitikai programjában tételesen is szerepel, hogy az új világrendben nincs helye az ideológiai megosztottságnak. A nemzeti érdekek, illetve a kölcsönösség elve fogják megszabni a nemzetközi kooperációk irányait, valamint a szövetségi konstrukciók fölépítését. Napjaink legveszedelmesebb háborús veszélyének gyökere éppen az, hogy az USA külpolitikája még mindig az egy erőközpontú álomvilágban képzeli magát, hatalmas költséggel és hatalmas kockázattal járó haderő-átcsoportosításokat hajt végre és expedíciós háborúkkal akarja biztosítani világpolitikai pozícióját.
Putyin nagyívű nemzetközi programot vázolt fel, amire a világ válaszolni fog. Moszkva túlhaladottnak és veszélyesnek tekinti a tömbpolitika folytatását. A tömbpolitika a hidegháború szellemét hordozza. A békét és a nemzetek szabadságát a geopolitika tudatos érvényesítésén alapuló új együttműködés alapozhatja meg. Ez jelenti ma a korszerű és a világ békés fejlődését segítő politika irányát. A Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő Eurázsiai Unió terve új perspektívákat, soha nem látott fejlődési lehetőségeket kínál minden érintett ország számára. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Moszkva felelősen és nagy távlatokban tervezi Oroszország és a világ jövőjét. Putyin elnöki belépője békejobbot nyújt és együttműködést kínál a nyugati világnak. Amerika lépéskényszerbe került és egyelőre kiszámíthatatlan, mi lesz a válasza az orosz kihívásra.
