1 (egy) százalékos béremelés a pedagógusoknak

Ha nagyon akarom, el tudom képzelni, mit érezhetnek most a pedagógusok, amikor kilátásba helyezték számukra az 1 százalékos béremelést. De azt nem, hogy a nemzet mire gondol, amikor évek óta a szeme előtt verik szét a magyar iskolarendszert, lezüllesztik az iskolákat, a tanórákról száműzik a tudást, elnyomorítják a pedagógusokat és tízezrével ontják az iskolapadok a fiatalokat, akiknek fogalmuk sincs (mert nem is lehet), hogy mit kezdjenek az életben. A mai iskolarendszerben a legjobban azok járnak, akik még a nyolc általánost sem végzik el. Nekik általában biztosított a jövőjük. Segélyek, országos- és EU-programok, speciális intézményrendszerek és befolyásos lobbisták gondoskodnak arról, hogy megfelelő hátterük legyen a semmittevéshez, vagy a bűnözéshez. Akik viszont szerencsétlenségükre felsőfokú végzettséget szereznek, kénytelenek tudomásul venni, hogy a hazának nincs szüksége rájuk. Az egyetemekről, főiskolákról kikerülő diplomások felére a tudásalapú haza nem tart igényt. Ez lett az úgynevezett bolognai rendszer következménye, amit persze előre lehetett látni. A magyar felsőoktatási rendszer ugyanolyan álcázott állami bevétel-termelő forrás lett, mint a közlekedési rendőrség, vagy a parlagfű-felügyelet. A hallgatói létszám üzleti alapú felduzzasztása, a tanárok agyonterhelése és mindennek következményeként az oktatás színvonalának döbbenetes mértékű csökkenése azt eredményezte, hogy a rendszerváltás után egyetemeink kivetkőztek önmagukból, elveszítették méltóságukat, évszázadok óta őrzött egyéniségüket, szuverén szellemi arculatukat. Dícséret mindenkinek, aki tevőleges részt vállalt ebben a disznóságban.
Ki mer ma emelt fővel a pedagógusok szemébe nézni? Ki meri nyíltan megmondani, mit műveltünk velük? Ez az ország, amely sose tudta normális anyagi megbecsülésben részesíteni tanárait, de osztatlan és nagy tekintéllyel, őszinte hálával próbálta érzékeltetni azt, hogy mivel tartozik nekik, mindig büszke volt – mert lehetett – a hihetetlen áldozatra, amit a mi magyar iskoláink hoztak azért, hogy tettrekész, művelt és felkészült fiatalokat adjanak a nemzetnek. Az ő érdemük, hogy a magyar iskolák Nobel-díjas géniuszok, világhírű tudósok sorát adták a nagyvilágnak, és, hogy magyar oktatók, kutatók, tudományos szakemberek százai nemzetközi elismertséget szereztek Magyarországnak a XX-ik század világmodernizációs folyamatában. Mint ahogy az, hogy kaput nyitottak a tudás és a világ felé a legeldugottabb tanyákon, falvakban felnőtt kisiskolások számára is. A piciny, parasztházakból kialakított, egy-két-három tanítós vidéki iskoláink éppúgy, mint népi kollégiumaink, csodát csináltak, amikor Németh László, Illyés Gyula, Kodály Zoltán és mások útmutatása alapján fölszabadították a magyar népben rejlő kreativitást és tehetséget. Amikor Magyarországra zuhant történelmének legnagyobb tragédiája, Klebersberg Kuno az iskolában, a műveltségben és a tudásban jelölte meg az erőt, amivel a nemzet túlélheti a katasztrófát és utat talál a jövő felé. Vagyis: a pedagógusokba vetette minden reményét. Ők pedig teljesítettek, hozták a formájukat, mint mindig, amikor a víz fölé kellett emelni az országot. A rendszerváltás előtti évtizedekben nem volt olyan nemzetközi diákverseny, ahol a magyarok ne az élen végeztek volna. A magyar pedagógiát és oktatási rendszert a legmagasabb fokú nemzetközi elismerés övezte. A világ minden részéről érkeztek hozzánk tanárok, oktatási szakemberek, szociológusok, hogy tanulmányozzák a nálunk folyó pedagógiai munkát. Elképesztő és hihetetlen, hogy erről a magaslatról húsz év alatt micsoda mélységbe zuhant a magyar iskola. Ami történt, nem más, mint történelmi merénylet a legértékesebb magyar nemzeti kincs, az iskola ellen. A legkompetensebb összehasonlító módszerek alapján diákjaink teljesítményét egy legutóbbi, mintegy 40 országra kiterjedő felmérés a 25-35-ik hely közötti pozíciókra értékelte. De ezen már senki nem csodálkozik. Szégyen-gyalázat, ami az iskolák körül zajlik az utóbbi években. Az iskolákban, a tananyagban, az oktatás egész rendszerében anarchia, fejetlenség és szándékos destrukció uralkodik.
Az új oktatásügyi rezsim átláthatatlan dzsumbujjal került szembe. Heroikus erőfeszítés kell ahhoz, hogy akárcsak egyetlen érdemi lépést tehessen előre. Az egész ország szégyene, hogy pedagógusaink nyomasztó egzisztenciális gondok közepette dolgoznak, megalázóan alacsony fizetésért. Miféle oktatásügy az, amelyik úgy működik, hogy a tanárok napról napra élnek, anyagi gondok közepette; kikapcsolódásra, művelődésre, önképzésre, szakmai irodalomra egyszerűen nincs pénzük? Szörnyű volt hallani Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár bejelentését az 1 százalékos pedagógus-béremelésről. Szörnyű volt hallani, mert azt jelzi, hogy Hoffmann Rózsa, aki kívülről-belülről pontosan ismeri az oktatásügy és a pedagógusok problémáit, irányítóként olyan helyzetbe került, ahol nincs érdemleges mozgástere ahhoz, hogy megvalósítsa, amit akar és ami elengedhetetlenül szükséges a pedagógus-társadalom minimális biztonságának megalapozásához. De lehet-e egyetlen ember nyakába akasztani ekkora felelősséget, anélkül, hogy hozzá mérhető intézkedési lehetőséget kapjon?
A NAT (nemzeti alaptanterv) visszaállítása elengedhetetlen a tanügyi rend megteremtéséhez. A NAT azonban hiába alapvető fontosságú, mégis csak egyetlen ügy a rendezetlenségek sorában. Ott vannak a szétvert, megszűntetett iskolák, amiket a sanda oktatási kormányzatok és az alkalmatlan, felelőtlen és a korrupcióban lubickoló önkormányzatok közösen áldoztak fel, elapasztva egy csomó falu és tanya összetartó erejét, egyetlen szellemi centrumát. Szélnek eresztették a pedagógusokat, a kistelepülések értelmiségi magját. A bezárt iskolák jelentős része szövevényes pénzügyek, önkormányzati síbolások homályában szívódott fel. Ahol pedig nincs iskola, ott nincs sem rend, sem közösség. Azt mindenki elfogadta, hogy nem jutott pénz az iskolára, de senki nem nézte meg, hogy akkor mire jutott. Itt az ideje annak, hogy önkéntes civil szervezetek vizsgálják ki minden egyes iskola felszámolásának konkrét körülményeit! A nyilvánosság elé kell tárni a tényeket és felelősségre vonni azokat, akik főszerepet játszottak az országos és helyi szintű iskolairtásban.
Rendet kell végre tenni az iskolákban, olyan légkört és feltételeket teremteni, ami az oktatást és nevelést szolgálja. Ma a pedagógusok munkakörülményeit egyetlen szóval lehet jellemezni: borzalmas. Hogy kerülhetett a magyar iskola olyan helyzetbe, hogy pedagógusokat diákok és szülők bántalmazni merjenek? Erre nem magyarázat semmiféle külföldi példa. És ne gondolja senki, hogy az ilyen esetek véletlen extremitások. Ellenkezőleg: az iskolák, a tanulás, a műveltség és a pedagógusok leértékelésének biztos jelzői. Az iskolák elleni politikai gengszterizmus szükségszerűen aktivizálta azt a réteget, amelyik számára minden tisztességes teljesítmény - a munka éppúgy, mint a tanulás – ellenség és a jövőt a semmiért kapott, vagy az összelopott vagyon jelenti. Az oktatási rendszer ellen minden eddiginél veszedelmesebb támadás van készülőben. A helyzet sokkal súlyosabb annál, mint amilyennek pillanatnyilag látszik. Nem árnyalt jogszabályi módosításokra, hanem azonnali, határozott és szigorú intézkedésekre, súlyos büntetésekre van szükség. Aki nem való az iskolába, azt el kell onnan távolítani. Ehhez meg kell teremteni a szükséges jogi, szervezeti és biztonsági feltételeket. Teoretikus, terméketlen viták helyett javító-intézeteket kell létrehozni. Halaszthatatlan az ifjúságvédelemmel és a fiatalkorú bűnözéssel kapcsolatos szervezeti és személyi körülmények átvilágítása, ami főként igazságügyi és rendészeti feladat. Ha az állam az iskolák rendjét és nyugalmát nem képes biztosítani, rövid idő alatt társadalmi méretűvé válik az anarchia.
Az iskola nem a társadalmi feszültségek levezetésének kísérleti laboratóriuma, hanem a magyar nemzeti oktatás és nevelés alapvető színtere. Ez nem vitakérdés, hanem kikezdhetetlen prioritás. Nincs helye semmiféle másként gondolkodásnak, mert nincs másik út. Mindenkinek: a politikának és a társadalomnak egyaránt tudomásul kell vennie, hogy a nemzet jövője az iskolában dől el. Azért fontos ennek hangsúlyozása, mert oly korban élünk, amikor titokzatos erők kitartóan próbálkoznak a magyar iskolarendszer elsüllyesztésével. „A legolcsóbb gyarmatosítás az agymosás” – mondta Churchill – és ami napjainkban zajlik az iskolákban, erősen emlékeztet az ifjúság szándékos szellemi elnyomorítására. A mai Magyarország iskoláinak legfontosabb programja az úgynevezett integráció. Éjjel-nappal ettől hangos a politika és a tömegkommunikáció. Amit ez a kifejezés nálunk takar, nem más, mint egy akkora botrány, ami a magyar oktatásügy történetében példa nélkül áll: a politika kartácstüzet zúdít az iskolára. Olyan gyakorlat, amit most tűzzel-vassal kényszerítenek a magyar iskolára, sehol a világon nincs. Ahol megpróbálkoztak valami hasonlóval, azonnal be is szüntették, mivel ellenkező hatást váltott ki, mint amire számítottak. Magyarországon azt értik iskolai integráción, hogy az iskolákat, a diákközösségeket elárasztják az évtizedek óta munkára alkalmatlan, civilizálatan, fél-analfabéta, bűnözésből és állami segélyekből élő rétegek gyermekeivel. Magyarán: közveszélyes fiatalkorúak tömegével, akiknek sem késztetésük, sem képességük, sem lehetőségük nincs ahhoz, hogy tanuljanak. De ami még riasztóbb: ahhoz sem, hogy legalább olyan mértékben alkalmazkodjanak az iskolai közösségekhez, hogy ne tegyék lehetetlenné az oktatást. Többen közülük késsel, bicskával, boxerrel, gumibottal járnak iskolába, csoportosan megtámadják a gyerekeket, leszedik a ruhájukat és ellopnak tőlük mindent, aminek értéke van. Megfenyegetik, zsarolják a diákokat és most már vannak példák arra, hogy ha éppen ahhoz van kedvük, nekimennek a tanároknak. Vagy beküldik a szüleiket, rokonaikat, akik aztán jól összeverik a pedagógust. Ennek a rétegnek esze ágában sincs tanulni, pláne integrálódni. Nekik és családjuknak az iskola fölösleges kényszerűség. Mindehhez vegyük hozzá, hogy egy részük effektíve értelmi fogyatékos, olyan primitív személyiség-karakterrel, amit – főként egy iskolában – sem a gyerekek, sem a tanárok nem képesek tolerálni. Az így – politikai kényszerből – megnyomorított iskolák alatt bezuhan a talapzat. A pedagógusok nem tudnak tanítani, a gyerekek nem tudnak tanulni. Diákok, tanárok, szülők megtépázott idegrendszerrel, kétségbeesve keresik a kiutat a csapdából. Elkezdődik a menekülés. Ebben a szülőké a főszerep. Nehézséget, költséget nem kímélnek, hogy a gyerekeket távolabbi iskolákban helyezzék el. Amíg tiszta a levegő, megszállják a busszal, vagy autóval elérhető környező települések iskoláit. Korábban kelnek, később fekszenek, naponta ide-oda utaztatják a gyerekeket, akiknek így kevesebb idejük marad az otthoni tanulásra és a pihenésre, fizetik a buszjegyet, a benzint, csak azért, hogy normális körülmények között tanulhassanak. Egy idő után a faluban fejre áll az iskola, mert kevés a gyerek. Az önkormányzat – amely lábhoz tett fegyverrel, tétlenül figyelte az iskola ellehetetlenülését – ekkor magához tér a dermedtségből. Kimutatja, milyen sok pénzbe kerül az iskola. Elküldi a tanárokat, becsukja a kapukat. Majd lázas gondolkodásba kezd, milyen pályázaton lehetne pénzt szerezni az iskola átalakítására. Aztán megérkezik a pénz, az iskolaépületet vagy eladják, vagy kinevezik klubnak, teleháznak, könyvtárnak, közmunka-raktárnak, stb, amit persze működtetni kell. Kideríthetetlenek a pénzek útjai. Csak az biztos, hogy a falusi iskolának annyi. (Félreértés ne essék: az eddigi időszakban körülbelül ez volt az állami szinten is támogatott pálya. Ami történt, megfelelt az oktatásügyi koncepciónak.) Ennél a pontnál kezdődik egy még hajmeresztőbb szakasz. Az önkormányzat az oktatási segély mellé kiosztja az utazási segélyeket is, és az eddig a falusi iskolában állomásozó társaság is fölkerekedik. Buszra száll a környező települések iskolái felé. És minden kezdődik előlről. Azok a szülők, akik mindezek ellenére kitartanak amellett, hogy tanuljanak a gyermekei és maradt még valamijük az ingen-gatyán kívül, megint lépnek. Még távolabbi település felé veszik az irányt. És ha tehetik, alapítványi-, vagy magániskolába íratják a gyerekeket. Ez a végállomás. A menekülő szülőkről és gyermekeikről lehull a lepel. Kiderül róluk, hogy dúsgazdag, megveszekedett rasszisták, nyílt ellenségei az integrációnak. Magatartásuk ellentétes az emberi-, kisebbségi-, egyen-, és egyéb jogokkal, mivel a segélyek egyelőre nem fedezik az ilyen iskolák költségeit.
Hogy rátaláljunk e helyzet magyarázatára, két eszmefuttatás között választhatunk. Az egyik végeredménye az, hogy a jelek szerint hirtelen mindenki megbolondult, akinek köze van az oktatáspolitikához. A másiké pedig, hogy valakik szándékosan és megszállottan arra esküdtek fel, hogy ízzé-porrá zúzzák a magyar iskolát, ellehetetlenítsék az oktatást, tönkretegyék azokat a szülőket, akik normális körülmények között szeretnék taníttatni gyermekeiket, illetve őrületbe, félelembe, bizonytalanságba hajszolják az egzisztenciális elnyomorodás szélére került pedagógusokat. Ez az utóbbi variáció látszik valószínűnek. Ez a magyarországi integrált oktatás lényege, ami egyébként ellentétes a nemzeti érdekekkel, ráadásul több ponton sérti az alkotmányos jogokat.
Régóta tart a nemzetközi küzdelem az integráció körül. Az integráció értelmezése (amiben korántsincs konszenzus) közvetlenül érinti a történelmi nemzetkarakterek és a nemzeti identitás védelmének kérdését, ami – minden ellenkező híreszteléssel szemben - a XXI-ik század Európájának legalapvetőbb politikai problémája. A nagy európai nemzetek vezető politikusai már a hetvenes évek második felében figyelmeztettek arra, hogy az integráció idealisztikus felfogása és az erre épülő gyakorlat rendkívül veszélyes. Valéry Giscard d’Estaing francia köztársasági elnök és Helmut Schmidt német kancellár politikai szinten fogalmazta meg, hogy a különböző – mikro- és makro szintű – integrációs folyamatok hasznosságának és hatékonyságának szigorú mennyiségi kritériumai is vannak. Ha az integráció átlép egy bizonyos mennyiségi küszöböt (ami a többségi társadalom befogadási készségének pszichikai határa), az integrációs folyamat azonnal megszakad és visszájára fordul. A nyugati államokban is egyre nagyobb nehézséget jelent a különböző szintű és jellegű civilizációk és etnikumok együttélése. Az ő helyzetüket mégis az jellemzi, hogy első sorban nem saját állampolgáraikkal, hanem bevándorló idegen népességgel kapcsolatban merülnek fel az integrációs problémák. Ezért a politika abban reménykedik – több prognózis szerint indokolatlanul -, hogy a bevándorlás radikális korlátozásával kezelni lehet a helyzetet. E tekintetben tehát nincs analógia az ottani és a magyarországi körülmények között, mégis figyelni kell azokra az - iskolai integrációt közvetlenül érintő - intézkedésekre, melyeket mostanában vezetnek be több nyugat-európai országban (Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Svédországban, vagy Norvégiában). A tapasztalatok ugyanis azt bizonyították, hogy ha egy osztályba, vagy iskolába nagyobb létszámú idegen etnikumú, vagy úgynevezett hátrányos helyzetű gyereket helyeznek el, a következmény nem eredményes integráció lesz, hanem az, hogy a normál tanulócsoportok oktatásában súlyos zavarok keletkeznek, a pedagógiai munka problémákba ütközik és a többségi tanulóközösségek teljesítménye csökkenni kezd. Ami pedig a lényeget illeti, nem az integráció, hanem a szegregáció, a két közösség egymással szembeni ellenérzése és elkülönülése erősödik fel. Ebből két fontos következtetés adódik. Bebizonyosodott, hogy reálisan akkor várható pozitív eredmény, ha egy többségi osztályba maximum 3-4 kisebbségi, vagy elmaradott civilizációs szintű diákot osztanak be. Másrészt olyan iskolákban, amelyeket Magyarországon szabályszerűen üldöznek, vagyis ahol külön osztályokat, netán iskolákat hoznak létre a problematikus gyerekek részére, sokkal jobbak a kilátások, mint a kevert tanulóközösségekben. Így célirányosabb, koncentráltabb és a speciális feltételeknek megfelelőbb pedagógia munkára van lehetőség, természetesen erre külön felkészített tanárok irányításával. Mivel az oktatás túlnyomórészt, vagy teljes mértékben külön osztályokban történik, csökken a gyerekek frusztráltsága, intenzívebbé válik a tanulási folyamat és javulnak a kilátások a közösségek harmonikus együttélésére. Természetesen az integráció rendkívül bonyolult probléma és jelenleg sem a tudomány, sem a politika nem tud biztos választ adni arra, hogy mi a kulcsa a most Európa-szerte jelentkező feszültségek megoldásának. Az azonban nyilvánvaló, hogy ami Magyarországon integráció címén történik, teljes vertikumában nagy károkat okoz az oktatásnak, rendkívül drága, eredménytelen és semmilyen korszerű feltételnek nem felel meg. A probléma egyre súlyosabb, a kilátások egyre rosszabbak. A helyzet javulásához az álhumanista, nemzetrontó, iskola-ellenes szemlélet gyökeres megváltoztatására és sokkal célirányosabb szakmai kompetenciára van szükség. A pedagógusok válláról minden fölösleges terhet azonnal le kell venni. Az ő munkájuk az oktatás és a nevelés. A pedagógus nem szociális szakmunkás, nem pszichológus, nem utcai harcos és nem rendőr. A társadalmi feszültségeket nem szabad integrálni az iskolai munkába. Magyarországon – az oktatás elleni merényletsorozat részeként – szándékosan egy kalap alá vesznek olyan problémákat, amelyek szakmai síkon teljesen elkülönülnek egymástól. Az integráció klasszikus lényege a különböző civilizációs és kulturális karakterek egymáshoz történő közelítése, tehát az úgynevezett másság elfogadása a többség részéről ebben a tartományban értelmezhető. Az iskolai integráció fogalomkörébe nem tartozik az értelmi fogyatékos, szellemileg elmaradott, bűnözői környezetben élő és bűnözői hajlamú, teljesen műveletlen és civilizálatlan, minden tekintetben deviáns gyerekek tömbszerű és erőszakos beépítése az oktatási rendszerbe. Ennek csakis egyetlen következménye lehet: a magyar iskola összeomlása. Ez pedig tűrhetetlen és megengedhetetlen.
Az elmúlt évben a közrádió egyik műsorából kiderült, hogy 2007-ben Magyarországon 98 000 élve szülés volt, és az újszülöttek közül 46 000 (a népszaporulat 47 százaléka) tartozik a cigány etnikumhoz. Vagyis: három év múlva olyan válság-szakadékba zuhan a magyar iskola, amire még nem volt példa a történelemben. Jó lenne észhez térni, mert már most is késő. És természetesen mindenkinek eredményes munkát, erőt, egészséget és szép kilátásokat kívánok az új tanévben.

VÉGE

(mai hír, hogy Orbán Viktor nem fogadta el Hoffmann Rózsa lemondását. Ezt a cikket 2010 szeptemberében írtam)