Az idei év megremegteti a világot. Természeti és ipari katasztrófák sorozata söpör a kontinenseken. A gazdasági, politikai és társadalmi struktúrák félelmetes táncba kezdtek. Békének, stabilitásnak nyoma nincs. A rutinos hírmagyarázó újságíróknak és a politikához semmit nem értő politológusoknak minden percük foglalt. Szerkesztőségből szerkesztőségbe, stúdióból stúdióba rohangálnak, nem győzik osztani az észt, életükben nem kerestek annyit, mint manapság. A hírügynökségek pedig megállás nélkül ontják a beszámolókat.
Csakhogy… A hajmeresztő sztorikból nem kerekedik ki semmi értelmes dolog. Az emberek többsége – köztük nem kevés politikus – képtelen magyarázatot találni az elmúlt fél év történéseire. Nincsenek útjelzők, megzavarodtak az iránytűk. Mindenki össze-vissza beszél, amit éppen akar. A dolgozó emberek, az egyszerű családok sorsa napról napra mostohább, a politikai jövő, a társadalmi perspektíva egyre zavarosabb. Az elmúlt két évtized sorozatos politikai hazudozásai, az államok sorát romba döntő háttérhatalom félrevezető kommunikációs hadműveletei ellenére nyilvánvaló, hogy a világ feneketlen válság örvényének foglya lett. Nincs hitele az összeomlást vezénylő kormányok sanda jósolgatásainak, hogy még egy-két-három, stb. év és kilábalunk a válságból. A jelen tendenciák mellett még az sem világos: mikor mondhatjuk, hogy a legnehezebb szakaszon túljutottunk. Minden középiskolás diák rájön arra, hogy a gazdasági teljesítmény időlegesen kierőszakolt növelése, a produktív folyamatok mesterséges felpörgetése nem jelent kivezető utat a válságból. Éppen ellenkezőleg: tovább növeli a társadalmi feszültségeket, mélyíti az eltüntethetetlen törésvonalakat. Európa-szerte romlik a helyzet. Néhány országban - így Magyarországon is - közvetlen veszélybe került a politikai és társadalmi struktúrák stabilitása. Mindenki érzi, hogy hatalmas változások korszakába értünk, de senki nem tudja; honnan merre haladunk.
VILÁGHATALOM HELYETT VILÁGVÁLSÁG
A világ nagy nehezen túljutott a huszadik századon, amit a klasszikus filozófiákon nevelkedett francia történészek „orosz évszázad”-nak kereszteltek el. Az USA és Izrael győzelmi fanfárjainak indulói mellett a nyugati világ egy új korszak, az „amerikai évszázad” hajnalát ünnepelte. Ha szó szerint vesszük a kommunista pártkongresszusok állandóan visszatérő megállapítását arról, hogy korunk fő tartalma a szocialista és a kapitalista társadalmi rendszerek egymás elleni küzdelme, tagadhatatlan, hogy az imperializmus nagy győzelemmel hajrázott. A Szovjetunió és az európai szocialista rendszerek szétesését követően azt a propaganda-aprópénzt szórta a világba az imperialista tömegtájékoztatás, hogy a nyugatos kapitalizmusnak nincs és nem is lehet alternatívája. A Nyugat expanziója akadálytalanul annektálta a megbukott szocializmus közép-kelet európai területeit. A kommunista pártok korrupt és hitehagyott vezetése bagóért árusította ki a szocialista nemzetgazdaságokat. A hatalmas multinacionális társaságok felmérhetetlen profitot könyvelhettek el. Rátelepedtek a régió gazdasági potenciáljára, majd teljes mértékben integrálták a térség ipari, mezőgazdasági és szolgáltatási struktúráját az uralmuk alatt álló globális rendszerekbe. A kelet-európai államok egy részének sikerült bizonyos állami érdekérvényesítés fenntartása mellett periférikus, mégis valamennyire karakterisztikus pozícióba jutni az európai közösségi rendszerben, míg mások a nyugati tőke modern gyarmati területeivé váltak, nemzeti erejük, érdekérvényesítési képességük elapadt. Az „egy földrész, egy közösség” koncepció kiteljesedését az egész térségnek a NATO katonai szervezetébe történő betagolása jelentette. Sokan hitték azt, hogy a kommunista kurzus bukásával, a Szovjetunió felbomlásával és a jelcini anarchia beköszöntével simán lezárult a jaltai korszak, azaz a Moszkvából és Washingtonból irányított katonai-gazdasági szövetségek globális konfrontációja. Az új korban - fogalmazták meg a vezető stratégák - a kapitalizmus-szocializmus között zajló világhatalmi harc helyett az egy erőközpontú világ, az USA által reprezentált új globálhatalmi struktúra határozza meg a nemzetközi viszonyokat.
Az egypólusú világ koncepciója azonban másodpercek alatt hamvába holt. A világhatalmi mámor közepette Washington az irrealitás és a fantázia birodalmába csalta a politikát. A Szovjetunió és az európai szocialista rendszerek összeomlása után a nemzetközi folyamatok új fordulatot vettek. Olyan helyzet alakult ki, amire az USA sem politikailag, sem gazdaságilag, sem katonailag nem volt felkészülve. Az ifjabbik Bush elnökségének idejére teljesen lemerültek azok a filozófiai alapok és értékek, amelyekkel Ronald Reagan feltöltötte és vonzóvá tette az amerikai politikát. A nyers erő, a szigorú diktátum és a globális expanzió nyomta rá bélyegét az USA világpolitikájára. Ahogyan azt a dán külügyminiszter annak idején megfogalmazta: az amerikai külpolitikai doktrína az, hogy „ők mindenkinél erősebbek”. Ebben a helyzetben éles ellentétek keletkeztek és egymással nem harmonizáló nemzetközi stratégiák alakultak ki az Egyesült Államok nemzetbiztonsági ügynökségeiben.
A világ vezető történészei és a politikai stratégia tudósai körében egyetértés van atekintetben, hogy a XX-ik század vége – túl azon, hogy előre jelezte a mostani nagy válságot - a hatalmi rendszerek mindkét pólusán mély repedéseket és az egész világra veszélyes konfliktusokat jelenített meg. Bár a tényeket különbözó módon közelítik meg, a kutatók egy dologban hasonló következtetésre jutottak: összeomlott a nemzetközi biztonsági rendszer és nincs esély semmiféle biztonságos világstruktúra kialakítására.
Az elméletek döntő többségének két kiindulópontja van: 1). a Szovjetunió felbomlása, 2). a világgazdaság mély válsága. Csakhogy pusztán e két pozícióból nem magyarázható meg a kialakult helyzet, bár mindkét probléma domináns szerepet játszik a folyamatokban. Arról a tényről azonban nem lehet megfeledkezni, hogy önmagában a kommunista rendszer(ek) létezése nem jelentett világháborús kockázatot a XX-ik századi történelem egyetlen szakaszában sem. Éppen ellenkezőleg, a két ellentétes társadalmi rendszer egyidejű létezése globális dimenzióban általában kiegyensúlyozó hatással volt a domináns nemzetközi folyamatokra, függetlenül az általuk képviselt értékrendektől. Az erőegyensúly a legélesebb konfliktusokat is képes volt kezelhető keretek közé szorítani.
A Szovjetunió és az egykori szocialista szövetségi rendszer felbomlása nem erősítette a stabilitást. Nemzetközi síkon és az egyes országokon belül is veszélyes folyamatokat indított be, melyek mára – minden látszat, vagy a lényeget tudatosan elkendőző magyarázat ellenére – egyre mélyülő gazdasági, társadalmi és politikai válságokat, sőt robbanás-közeli helyzeteket idéztek elő.
AZ EU GYÖNGE ÉS TEHETETLEN
A kommunizmus nem az egyetlen olyan társadalmi-politikai tendencia a modern időkben, amely a kapitalista fejlődéstől eltérő, vagy azzal ellentétes irányt követ. A kommunizmus története nem szűkíthető le csak a Szovjetunió, vagy a szovjet tipusú, bár egymástól lényeges eltéréseket is mutató szocialista rendszerek létezésére. Az ázsiai, közel-keleti, afrikai, vagy latin- és dél-amerikai társadalmi-politikai folyamatok többsége közvetlen, vagy közvetett formában – és jórészt más ideológiák, nemzeti, vagy vallási mozgalmak bázisáról – több ponton kapcsolódik a marxizmus eszmerendszerének elemeihez. Ezt a bonyolult kérdéskört nem lehet egyszerűen a politikai, gazdasági, vagy katonai szövetségi viszonyok szintjén kezelni. Ma már nem csak a tudományos elmélet, hanem a napi tapasztalat szintjén is közhelynek számít az - az eredetileg Marxtól, illetve Lenintől származó -felismerés, hogy a kapitalizmus és az imperializmus elkerülhetetlen válságokhoz vezet. Az eddigi két világháborút előidéző konkrét okok az imperialista világrendszer ellentmondásaiban rejlenek.
Az imperializmus expanzív reflexei az elmúlt száz esztendő alatt sem változtak meg alapvetően. A „gonosz birodalmának”, azaz a fő ellenségnek kikiáltott Szovjetunió és a Varsói Szerződés összeomlása az USA és a nyugati államok számára nem a béke és a nyugalom korszakának eljövetelét, hanem az imperializmus expanziójának újabb szakaszát jelentette, szerves részeként annak az egész világra kiterjedő hadjáratnak, amit a Brzezinski-doktrina alapján a Föld nyersanyag-bázisainak megszerzéséért és a keleti piacok meghódításáért indított az Egyesült Államok. A Szovjetunió szétesését követően az Egyesült Államok a történelem legnagyobb haderő-átcsoportosítását hajtotta végre. E művelet stratégiai célja a globalista világuralom katonai biztosítása, a Föld nyersanyag-kincsének totális ellenőrzése, illetve ezzel összefüggésben és párhuzamosan Oroszország bekerítése. A jelcini anarchia gazdaságilag, politikailag és katonailag egyaránt védtelenné tette Oroszországot. A volt szovjet tagállamok területén zavaros politikai és jogi megalapozású amerikai támaszpontok létesítésével az USA katonai mozgásteret biztosított a maga számára az orosz területek ellen irányuló különféle akciók, mindenek előtt a legkorszerűbb eszközökkel folyó felderítési és hírszerzői tevékenység céljából. A NATO keleti irányú kiterjesztése az egykor Oroszországgal szövetséges kelet-közép-európai régiót integrálta az oroszok elleni katonai szövetségbe. Az erőre épülő amerikai külpolitika fegyveres konfliktusok kirobbanásához, a harmadik világ országai elleni folyamatos háborúskodáshoz és új nemzetközi feszültséggócok kialakulásához vezetett. Bár az USA éveken keresztül megtartotta kezdeményező pozícióját a nemzetközi politikában, a várt nagy sikerek és a meggyőző térnyerés helyett egyre bonyolultabb viszonyok keletkeztek. Az amerikai lépések nem stabilizálták a nemzetközi helyzetet és a súlyponti kérdésben új típusú problémák kialakulásához vezettek. A szovjet összeomlást követő bő évtized az USA számára korlátlan teret biztosított az egyoldalú döntésekhez, a katonai erő gátlástalan, tetszés szerinti bevetéséhez. Ez a fellépés nem politikai stílusváltás kérdése volt, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas években kidolgozott amerikai alapstratégia arra a koncepcióra épült, hogy az USA-nak katonai erővel kell reagálnia minden olyan jelenségre, amelyik világuralmi pozícióját veszélyezteti. (Ez alól nem kivétel az USA-val szövetségesi viszonyban álló országok csoportja sem.) Az agresszív Bush-féle erőpolitika a nyugati aktivitás frontvonalába állította az észak-atlanti katonai tömböt, a NATO-t, ami aggasztó és vészterhes nemzetközi viszonyokat teremtett. Szerbia és Belgrád bombázása jelezte, hogy a korábbi évtizedekben kialakult jaltai világrend fenntarthatósága és szavatossági ideje elveszítette érvényességét. Az USA új doktrínájának vezérelve a katonai és gazdasági erő koncentrálása az amerikai érdekek érvényesítéséért, a világ legerősebb hadseregének aktív bekapcsolása a nemzetközi politikába és az amerikai akarat abszolút primátusának kiterjesztése lett (Lásd: Ki temette el Jaltát? Leleplező 2010/2.). Hiába ismerték fel egyes nyugati politikusok, hogy a kelet-európai régió integrálása az észak-atlanti szövetség erőterébe összezavarja és megfékezi a „nyugati Európa” politikai arculatának kialakítását. Az USA olyan erős nyomást gyakorolt saját NATO-szövetségeseire, hogy az európai érdekek egyre súlytalanabbá váltak a politikai döntéshozói folyamatokban. A kialakult helyzet kiélezte a politikai és gazdasági ellentéteket az Európai Unión belül és szinte teljes mértékben aláásta az EU érdekérvényesítései képességét. Az EU politikai problémái mindinkább érzékelhetőek a nemzetközi konfliktusgócok körüli diplomáciai tehetetlenségben. Európa kezdi elveszíteni még azt a képességét is, hogy többé-kevésbé realista módon fogalmazza meg a világfolyamatokhoz fűződő alapvető érdekeit. Egyáltalán nem nevezhető alaptalannak sok nemzetközi megfigyelő véleménye, hogy politikai szempontból az EU mindinkább az anarchia, a tehetetlenség és a gyengeség jegyeit mutatja föl. A tagállamok egymás közötti veszekedései állandósulásának következtében az EU politikai vezetői tisztában vannak azzal, hogy átfogó, a fölmerülő problémákat generálisan kezelni képes megoldásokat a szervezet képtelen kidolgozni. Nagy eredménynek számít, ha a tagállamok a legkisebb közös többszörös elvének alapján olyan minimum-kritériumokat tudnak megfogalmazni, amelyek egyetlen európai fővárosban sem verik ki nagy csattanással a biztosítékot.
NINCS EGYSÉGES EU-KONCEPCIÓ
A szocialista rendszerek aláaknázása és szétrobbantása nem a jólét, a társadalmi béke és a nemzetközi stabilitás, hanem a dolgozó tömegek fokozódó kizsákmányolása és elszegényedése, a társadalmi ellentétek kiéleződése és a nemzetközi helyzet éles konfliktusai felé sodorják a világot. Az Európai Unió gondolatának megszületésekor, a XX-ik század elején már érzékelni lehetett, hogy az európai integráció problematikája a világfejlődés alapvető irányának függvénye. Az európai nemzetek egyenjogú és kölcsönös előnyökön alapuló együttműködése vonzó perspektívát mutat, mindenek előtt azért, mert a szuverenitás és a kollektív biztonság politikai eszmekörére épül. Az Unió (vagy ahogy akkor nevezték: Európai Egyesült Államok) másik útja azonban a világimperializmus európai nemzetekre történő rátelepedésének, a nemzeti fejlődés végének és az európai államok fokozódó kizsákmányolásának lehetőségét vetítette előre. Lenin ebben a gondolatkörben fejtette ki a szovjet álláspontot: „igen” a nemzetek Európájára és „nem” a világimperializmus uralmára. A dilemma a legélesebb formában ismét fölmerült a második világháborút követő években. A nyugat-európai államok egy csoportja döntő lépést tett egy új korszak felé a nemzetgazdaságok modern, integratív kooperációjának elindításával. Az aktivitás legerősebb motorja Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság lett. A német és a francia nemzet történelmi megbékélése nem csak a szorosabb kooperációk politikai megalapozását tette lehetővé, hanem gyakorlati síkon is megfogalmazta Európa tényleges érdekszféráját, ami a földrész saját érdekein alapuló multilaterális kapcsolatok kialakításában meghatározó elemként határozta meg a Szovjetunióval történő új viszonyrendszer kialakítását. A hatvanas-hetvenes években alakult ki Európa új politikai arculata, az egymástól eltérő társadalmi berendezkedésű országok békés és egyenjogú együttműködésének periódusa. Az európai koegzisztencia a nemzetközi viszonyrendszer stabil bázisává, a béke megvédésének első számú támaszpontjává avatta Európát. Ezt a folyamatot évtizedeken keresztül olyan kiemelkedő képességű, világtörténelmi jelentőségű francia és német politikusok irányították, mint De Gaulle és Adenauer, Pompidou és Willy Brandt, Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt, majd Mitterrand és Helmut Kohl. Európa igazi szerencséje, hogy a francia és a német nemzet élére olyan államférfiak kerültek, akik a tényleges európai dimenzióban gondolkodva mélyen átérezték azt a történelmi felelősséget, ami két pusztító világháború után a földrész vezető nemzeteire hárul. Németország és Franciaország egy pillanatig nem hagyott kétséget afelől, hogy a földrész békéjére és a nemzetek egyenjogú kooperációjára alapozva Európa egy olyan konglomerátummá fejlődhet, amely ugyan gyöngébb az Egyesült Államoknál, de mindenki másnál erősebb. A híres Robert Schumann-féle levélnek ez a fő gondolati tartalma, és valójában ez volt az eredeti célja az Európai Unió aktivitásának.
A politikai megosztottság ellenére a kelet-európai régióval való együttműködés, vagy inkább egyfajta stabil partneri viszony már a kezdet kezdetén fölmerült az Európai Unióval kapcsolatos gondolkodásban. Az orosz kérdés – különböző megközelítésben – állandó elem volt az európai együttműködés perspektíváinak tervezésénél. A Szovjetunió, majd később Oroszország nem csak fokozódó hangsúllyal jelent meg a nyugat-európai politikai csúcstalálkozókon, de rövidesen az egyik legdominánsabb kérdése lett az egész európai kooperáció jövőjének. Kétségtelen, hogy a mai napig nincs egyetértés ebben a kérdésben, és az elmúlt fél évszázad politikai és gazdasági taktikázásait meghatározó mértékben motiválta az Unió és Oroszország viszonyának Németország és Franciaország részéről történő megközelítése. Míg Németország a szuverén államok együttműködésének elmélyítésében látja a jövőt, a francia politikai gondolkodásban az „európai régió” eszméje dominál. (Lásd:Világpolitika a világválságban, Leleplező 2010/2.) Ezeket a bonyolult érdekvonalakat a kilencvenes években elhalványította az amerikai-izraeli globalizmus koncepciója, amely valójában egy teljesen új Európát rajzolt a Föld térképére. Ez a szemléletmód csak a NATO aspektusából, azaz a katonai frontvonal keleti kiterjesztése alapján veszi számba a kelet-európai puffer-területeket, az Európai Unió viszont egy Nyugat-Európát, Kanadát, és az Egyesült Államokat magába foglaló virtuális földrészen jelenik meg. Az általában szőnyeg alá söpört, ám annál élesebb nézeteltérések mögött egyrészt a Nyugaton belüli hatalmi rivalizálás, másrészt a globalizmus és a nemzetállamok jövője közötti ellentmondások húzódnak meg. Ez a magyarázat arra, hogy az EU-ban „bent és kint” egyszerre lévő Nagy-Britannia a nyolcvanas évektől az amerikai-izraeli-brit triumvirátus részeként teljes egészében a globalista Európa kialakításának jegyében az USA stratégiájának rendelte alá saját politikai filozófiáját, ettől remélve különleges státuszának biztosítását az EU-államok között.
MOSZKVA: PARTNER, VAGY ELLENSÉG?
Nem lehet megmondani, lesz-e lehetőség a közeljövőben arra, hogy lépésről lépésre föltárják azt a folyamatot, ami tulajdonképpen a Kremlben indult meg Gorbacsov hatalomra kerülésével, majd váratlanul az egész európai szocialista rendszer szétesésével fejeződött be. A nagy európai átrendeződés eredeti célja ugyanis a jaltai koncepció modernizálása volt, ami a gyakorlatban a két Németország egyesítését, és ezzel összefüggésben a Szovjetunió új európai státuszának meghatározását jelentette. Erre a viharos és bonyolult folyamatra települt rá az USA új világhatalmi koncepciója. Az amerikaiak végig kezükben tartották a nyerő lapot, amit az utolsó pillanatban játszottak ki, miután az európai kapcsolatrendszerek teljesen összezavarodtak. A nyugati országok magatartását a hatalmi törekvések, az erős európai érdekérvényesítés, a szovjet ambíciók visszaszorítása, és az amerikai-szovjet szuperhegemóniától való félelem egyszerre határozta meg. A Nyugat vezető politikusai lelkesedéssel fogadták Gorbacsov megjelenését, mert lehetőséget láttak a szovjet piacra való betörésre és új, hatalmas volumenű kooperációk megalapozására. Ugyanakkor politikai síkon sem őszinték, sem tisztességesek nem voltak Moszkvával szemben. London és Párizs – nyomukban más európai államokkal – először megrettent, amikor észlelte, hogy a szovjet vezetés totális értelemben elkötelezett a két német állam egyesítése tekintetében. Csak az Egyesült Államok és Németország volt az, amelyik az első pillanatban felismerte, hogy a nagy gorbacsovi fordulat nem más, mint Sztálin eredeti víziójának valóra váltása. Felmérték azt, hogy a XXI-ik század Európájában meghatározó tényező lehet a Moszkva-Berlin tengely, ami új viszonyok kialakulásához vezet az egész földrészen. Gorbacsov európai tárgyalásaira mindvégig rányomta bélyegét a Nyugat kétszínű magatartása: egyrészt minden vonalon támogatták a Szovjetunióval történő együttműködés és az új kollektív biztonsági rendszer gondolatát, másrészt viszont meg akarták akadályozni egy Moszkva-Berlin politikai és gazdasági szupertengely létrehozását. Gorbacsov egyszer indulatosan jelentette ki a nyugati politikusokról: „Minden módon meg akarták akadályozni a német egyesítést, de azt akarták, hogy azt mi mondjuk ki!”
Ha a tömegkommunikáció síkján vizsgáljuk a nyolcvanas évek végét, úgy tűnik: a Nyugat egyértelmű győzelemként számolta el a szocialista rendszerek összeomlását. A fő trófea természetesen az elbukott Szovjetunió lett. A keleti piacok felosztása és megszállása, a nagy diadalút azonban nem tartott sokáig. Rövidesen kiderült, hogy az USA expanzív politikájának közvetlen céljává vált Oroszország bekerítése, gazdasági megbénítása és kizsákmányolása, illetve katonai-politikai mozgásterének beszorítása. Az Európai Unió, majd a NATO erőltetett ütemű bővítése felszínre hozta az EU legnagyobb problémáját: az egységes politikai arculat hiányát. Németország és Franciaország ezt világosan felismerte, míg az USA úgy próbált túllépni a problémán, hogy a NATO kereteibe szorította az európai politikát. A Nyugat agresszív nyomulását kezdettől fogva két rendkívül jelentős probléma nehezítette. Az egyik az, hogy a közép-kelet-európai államok betagozódása az Unióba gazdasági, politikai és társadalmi értelemben is összezavarta az addig kialakult EU-képletet, nem beszélve arról, hogy az Unió fejlődési dinamikáját ijesztő mértékben fékezte le. A másik probléma Oroszországgal kapcsolatban jelentkezett: a partner, vagy ellenség dilemmájában. Senki nem meri kimondani, pedig igaz: az elmúlt két évtized bebizonyította annak a marxista értékelésnek az igazságát, hogy a nemzetközi békére és stabilitásra nem a két ellentétes társadalmi rendszer egyidejű létezése, hanem az imperialista agresszív expanzió jelenti a legnagyobb veszélyt. Hiába számolták fel a szocialista társadalmi rendszert, az USA és az imperializmus támadásainak fő célpontja továbbra is Moszkva maradt. Az intenzív antikommunista propaganda sem képes háttérbe szorítani azt a tényt, hogy a hatalmas orosz nyersanyag-kincs ellenőrzése akkor is a globalizmus fő hadműveleti célja, ha azt nem vörös csillagos katonák védelmezik.
A történelmi hagyományok, az érdekek és a perspektívák különbözősége alapján természetes, hogy az európai országok és az Egyesült Államok nem azonos értékrend alapján határozzák meg viszonyukat Oroszországhoz. Erre meglehetősen szemléletes példát kínál az évezred végén kialakult európai politikai helyzet. Az USA gátlás nélkül bombázta szét Jugoszláviát, majd véglegesítette az új amerikai- és NATO-támaszpontok telepítését Oroszország köré, mit sem törődve azzal a rendkívül bonyolult helyzettel, ami a volt szovjet tagköztársaságok belső és nemzetközi viszonyaiban jelentkezett. A nyugat-európai államok viszont pontosan érzékelték, hogy az EU-bővítés következtében megbicsaklott az Unió pozíciója, mivel lehetetlenné vált a Nyugat egységes politikai arculatának és érdekérvényesítési normáinak kialakítása. Az Oroszországgal szembeni ellentmondásos és határozatlan pozíció megkérdőjelezte az egész európai fejlődés kilátásait.
BAJNAI: AZ EU A POLITIKAI BUKÁSOK KORSZAKÁBA LÉPETT
Joschka Fischer német külügyminiszter 2000-ben óriási megdöbbenést és nagy visszhangot kiváltó előadáson ecsetelte a berlini Humboldt Egyetemen az EU előtt tornyosuló problémákat, melyeket a kelet-európai országok felvétele idéz elő. Egyértelműen kimondta, hogy ez a folyamat lefékezi az Unió integrációs törekvéseit, és az új tagállamok elmaradottsága és rengeteg problémája kétségessé teszi a fejlesztési programok realitását. Kifejtette, hogy ebből a helyzetből az a kivezető út, hogy a „nagy Európán’ belül a tagállamok egy kisebb csoportja magára vállalja a továbblépés feladatának végrehajtását, mégpedig „szövetségi típusú intézmények létrehozásával”. A Fischer által megjelenített német nézetrendszer a Schumann-levél eredeti tartalma és a franciák föderatív nézetrendszere mellett újdonságként – és drámai fordulatként – fölvázolta a „kétsebességes Európa” koncepcióját.
Ez a szemlélet, ami lényegében az EU-n belüli berlini fal fölállítását jelenti, különös pályát futott be az elmúlt évtizedben. Minden politikai nyilatkozat kategorikusan tagadta, hogy ez lenne a megoldás, miközben nyomon követhető, hogy egészen napjainkig egy sor olyan intézkedés látott napvilágot, amely lényegében az EU kettéosztottságát tükrözi. Igaz, a fal vonala nem minden esetben ugyanott húzódik. A legújabb megosztás az euro-övezet határai mentén történt, így például Szlovákia ebből a szempontból a domináns régióhoz tartozik, amin Magyarország kívül rekedt. A jelek arra utalnak, hogy Magyarország pozíciója mindenképpen a periférián ágyazódott be, nem csak gyönge gazdasági teljesítménye, és súlyos pénzügyi helyzete, hanem ellentmondásos és kis hatékonyságú nemzetközi politikája miatt is. Az EU aktivitására mindinkább rányomja bélyegét az a törekvés, amely az Oroszországgal való viszonyok megszilárdítását akarja elérni. Németország, Franciaország és Olaszország stratégiai együttműködést épített ki Moszkvával és ezek a kapcsolatok több tekintetben stabilizáló hatással vannak az EU-n belül jelentkező súlyos problémákra. A gazdasági kapcsolatok fejlődését gyakran zavarja meg az az EU-politika, amelyet az európai államok a NATO kereteiben valósítanak meg. Ez az aktivitás első sorban az USA érdekei szerint alakul és többször ellentétbe kerül az EU-államok saját érdekeivel. Az orosz diplomácia több alkalommal élesen kritizálta az USA és a nyugati államok kiszámíthatatlan és kétarcú politikáját és újabban éppen Moszkva szorgalmazza valamiféle egységes európai politikai arculat kialakítását. (Lásd: Irányváltás egy globális konfliktus felé? Leleplező 2011/1.)
Erről azonban egyelőre szó sem lehet. A fokozódó nehézségek, a mind több országban jelentkező társadalmi feszültségek állandósítják az EU kapkodó, tűzoltó-politikáját, ami megakadályozza a reális perspektívák megalapozását. A mai helyzet bonyolultabb és veszélyesebb, mint a tíz évvel ezelőtti kép. Ez év áprilisában az egy évig hatalmon lévő magyar válság-miniszterelnök, Bajnai Gordon tartott rendkívül érdekes – zárt körű - előadást budapesti egyetemisták előtt, ami szinte folytatása Joschka Fischer gondolatainak. Bajnai koncepciója azonban nem áll meg a nemzetgazdaságok állapotának formális elemzésénél. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az EU a nagy politikai bukások korszakába lépett. Európa „elképesztő hitelfelvételi kényszerbe került”. A jelenlegi válság fékezi a gazdasági növekedést, visszaesnek a beruházások, beszűkülnek a hitelpiacok. Kedvezőtlen irányt vesz a társadalmi mobilitás, erősödik az elszegényedés, általános jelenség lesz a lecsúszás. Az ex-miniszterelnök leglényegesebb megállapítása szerint egész Európában politikai instabilitásra kell számítani: „vagy a piacok buktatják meg a politikusokat, vagy a választók, minden út ugyanoda vezet” – jelentette ki.
E drámai helyzetértékelésből egyenesen következik, hogy Európában most zárul le a második világháborút követő stabilitás. A földrészen mind az egyes országokon belül, mind az országok közötti viszonyok területén a konfliktusok kiéleződésére és új konfrontációs vonalak megjelenésére kell számítani. A modern nemzeti mozgalmak, amelyek határozottan szembe fordulnak a globalista diktátumokkal, minden bizonnyal forradalmi folyamatokat indítanak be, melyek kimenetelét nem lehet megjósolni. Európa-szerte teret nyer a populizmus és az új jobboldal, amely legalább annyira kiszámíthatatlan, mint a baloldal, amely - főként a szakszervezeti mozgalmak képében - minden európai országban erősödik és megváltoztatja karakterét. Görögországtól Németországig, Szerbiától Franciaországig megfigyelhető, hogy új marxista csoportosulások formálódnak. Bajnai azonban a várható „óriási konfliktusok” ellenére arra az álláspontra helyezkedik, hogy „visszafordulni mindig fájdalmasabb, mint haladni előre” és a nyugatos demokrácia továbbépítését tartja szükségesnek. Fiskális unió, majd politikai unió… Így hozza vissza az elveszített Európa Unió vízióját. Amennyire bátor a volt miniszterelnök helyzetelemzése, olyan bizonytalan a perspektíva, amit kínál… De valószínűleg ez is a valóságból következik.
AZ EU-KÁOSZ ÉS AZ OROSZOK
Az EU kritikus állomáshoz érkezett. Veszélybe került az Unió „magja”, az Euro-zóna. E mag szétesése jelenleg nem a puszta fantázia birodalmába tartozik, egyike a reális lehetőségeknek. Nincs kétség affelől, hogy az Euro-övezet bukása magáAz EU-káosz és az oroszokval ránthatja az Unió egész épületét, ami az utóbbi évtizedek nyugati politikájának teljes kudarcát jelentené. Az EU-válság ma valamennyi tagállamot érinti és az eltérő aktuális mutatóktól függetlenül minden európai ország egyre jobban süllyed a káoszba. A gazdasági- pénzügyi mutatók mozgása mindinkább a társadalmi feszültségek jelzőszáma lesz. A politikusok optimista megnyilatkozásai házi használatra készülnek, a politika vezető grémiuma hatalmi taktikázásnak értékeli és figyelemre sem méltatja ezeket. Miközben az „államháztartás korrekciójának” égisze alatt minden országban teljes gőzzel folyik a lakosság kizsákmányolása, elnyomorítása, a politika titokban igyekszik felkészülni a legélesebb társadalmi feszültségek kezelésére. Mindez nem sok jót ígér. A kamatszedő globalizmus propagandája az ésszerűtlen pazarlás, a túlköltekező állam, a felelőtlenül eladósodó lakosság címszavai mögé rejti az igazságot, ami nem más, mint a globalizmus pusztító rátelepedése a nemzetgazdaságokra. Nem maradhat kormányon olyan hatalom, amelyik nem szolgálja a globalista imperializmus érdekeit. Európa bénító csapdába került és a jelenlegi manőverek, okoskodások és tervek mindenre jók, csak a földrész reális karakterének megjelenítésére, az erőteljes érdekérvényesítésre nem. Mindazonáltal az egész európai katasztrófának van egy olyan – döntő fontosságú – vonatkozása, amiről senki nem beszél. Ez pedig nem más, mint a politikai Európa halvaszületése, illetve e tényező körülményeinek pontos és valósághű feltárása. Hogy megértsük e kérdés lényegét, el kell rugaszkodni a hagyományos trambulinokról és más, tágabb látómezejű objektíven keresztül kell szemlélnünk az eseményeket. Anélkül, hogy eltúloznánk bizonyos tényezők jelentőségét, le kell szögezni, hogy az Oroszország körül két évtizede zajló nyugati huzavonának döntő szerepe van abban, hogy az EU egyszerűen képtelen saját politikai maszkot ölteni. Miről is van szó? Emlékezzünk Marx megállapítására, amely a krími háború idején írt „Revelations of Diplomatic History of the 18th Century” című cikksorozatban jelent meg az Egyesült Államokban: „Oroszország a legkülönbözőbb időpontokban lepte meg Európát befolyása feltartóztathatatlan növekedésével, megijesztve ezzel a Nyugat népeit, akik mint elkerülhetetlen végzetbe törődtek bele, vagy csak egy-egy elszigetelt akcióval szálltak vele szembe”. Amikor néhány évvel ezelőtt az orosz Marx-kutatók „legalizálták” ezt a tanulmányt és beillesztették a hivatalos Marx-dokumentumok közé, a Nyugat egyértelműen úgy értelmezte, hogy Marx Európa Oroszország általi katonai fenyegetettségére utalt, hasonlóan ahhoz, amikor a második világháború befejezése után Sztálin vállvonogatva fogadta a szövetséges nagyhatalmak gratulációit, mondván: „Szuvorov Párizsig is eljutott!” (Lásd: A harmadik félidő, Leleplező 2010/3.)
Rendkívül fontos a fentiek szem előtt tartása, az éremnek azonban van egy másik oldala is. Az elmúlt évben több alkalommal beszámoltunk arról, hogy Medvegyev elnök kezdeményezésére az orosz kormány úgy döntött, hogy állami eszközökkel segíti a nagy orosz cégek nyugati térfoglalását, és befektetéseit, illetve a cégek szintjén létrejövő nagy volumenű orosz-európai gazdasági megállapodásokat. Hogy az orosz kormány döntése mennyire volt eredményes, arról természetesen megoszlanak a vélemények, az azonban vitathatatlan, hogy az Európa-Oroszország kooperáció az utóbbi években mindinkább beszorul az amerikai-izraeli-brit globalizmus által emelt politikai korlátok közé. Az orosz-ellenesség a nyugati politika állandó eleme, hol gyöngébb, hol intenzívebb módon érvényesül. Ez szinte minden EU-tagállam magatartásában kimutatható. Van, amikor a katonai stratégiák ütközése, van, mikor gazdasági érdekellentétek, és van, amikor a politika küszöb alatti szintjén jelentkező, teljesen oktalan és értelmetlen orosz-ellenes gesztusok formájában jelentkezik (mint például a budapesti önkormányzat legutóbbi, váratlan döntése a Moszkva-tér nevének megváltoztatásáról). Ugyanakkor, amikor az európai államok gazdasági dinamizálásáról van szó, megkerülhetetlen az orosz piac figyelembe vétele. Geopolitikai tény Európa és Oroszország stratégiai egymásra-utaltsága, amelyet a XX-ik századi történelem folyamán sem szorított háttérbe az ellentétes társadalmi rendszerek versengése. A német és az orosz nemzetgazdaság szoros kooperációjának elősegítése már Lenin idején is külpolitikai prioritás volt Németországban és a Szovjetunióban egyaránt. Ugyanígy a huszas években volt példa az Egyesült Államok és a Szovjetunió nagyvolumenű gazdasági együttműködésére. A második világháborút követő években minden nyugat-európai ország kereste az előnyös gazdasági kapcsolatok kialakításának lehetőségét a Szovjetunióval és az idők folyamán az USA, Nagy-Britannia, a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország a kommunista Moszkva stratégiai partnerévé lépett elő. Az idők folyamán a Nyugat és a Szovjetunió egyaránt rendkívüli erőfeszítéseket tett a gazdasági kapcsolatok stabilizálása és az európai kollektív biztonsági rendszer szerves összekapcsolására. A nagy európai rendszerváltási hullám körüli években világosan érzékelhető volt, hogy a legnagyobb európai államok – mindenek előtt Németország és Franciaország – megkülönböztetett figyelmet fordítanak az Oroszországgal kialakítandó erős bilaterális kapcsolatok megteremtésére. A jelenleg hatalmon lévő nyugat-európai politikus-nemzedék azonban veszélyes útra lépett, amikor egyre több engedményt tett az Egyesült Államok diktátumának és nemzeti stratégiai érdekeit a NATO katonai szövetség érdekszférájának keretei közé szorította.
AZ ELFELEJTETT EURÓPA-HÁZ
Nehéz egyértelműen jellemezni az EU pillanatnyi helyzetét, amely ellentmondások és megoldatlan problémák halmazának súlya alatt roskadozik. Teljes mértékben érthető Lavrov orosz miniszterelnök folyamatosan hangoztatott fenntartása azzal kapcsolatban, hogy az Európai Unió politikailag kiszámíthatatlan és határozott koncepció hiányában össze-vissza imbolyog az USA taktikai lépései mentén. Putyin egy éve szinte követeli, hogy az EU alakítson ki egységes álláspontot az Oroszország irányában követett politikájáról, mivel a jelenlegi körülmények között Moszkva nem lát garanciát az együttműködés perspektíváit illetően. Az oroszok természetesen pontosan tudják, hogy az EU bizonytalan politikája a zavaros gazdasági-pénzügyi viszonyok és az egyes országok között kialakult éles érdekellentétek következménye. Az EU válságkezelő folyamatának keretében hozott döntések kiszámíthatatlanok, hol diktátum-, hol kirekesztő jellegűek és folyamatosan megütközést, ellenkezést, sőt meglepetést váltanak ki a tagállamok egyik, vagy másik csoportjából. Amikor márciusban Németország úgy döntött, hogy – figyelmen kívül hagyva a magyar EU elnökség javaslatait a tagállamok szorosabb gazdasági együttműködéséről – egy úgynevezett versenyképességi paktum megkötésének követelményét hirdeti meg, az eddigi legdirektebb módon jelenítette meg a kétsebességes Európa kialakítását. Az egységes gazdaságirányítás és határozott válságkezelés övezetéből ugyanis egyértelműen kizárták az euro-zónán kívüli tagállamokat, amelyek így az eddiginél sokkal nagyobb távolságra kerültek az EU-centrumtól és hosszabb távon is perifériára szorultak. A döntés mögé határozottan fölzárkózott Franciaország, így nyilvánvaló lett, hogy Európa két legnagyobb állama ismét megcélozta a hegemon- és irányító pozíció megszerzését. A meglepetés-szerű német-francia kezdeményezés nem csak az euro-zónán kívüli államok körében okozott zavart, mivel a zónabeli országok egy része szerint az EU német-francia diktátum alá került. A Berlin-Párizs paktum pillanatnyilag meghatározó jelentőségű az EU-politika alakítása szempontjából. Az új megállapodás egyik érdekessége az, hogy egyrészről rendkívüli módon fölértékelte az euro-zóna jelentőségét (határozottan a második vonalba szorítva a zónán kívüli államokat), másrészt viszont semmi jele annak, hogy a két vezető ország erősítené elkötelezettségét az Euro hosszú távú fönntartása mellett.
Néhány megfigyelő megpróbálja tágabb dimenzióban is értelmezni Németország és Franciaország lépését és arra a következtetésre jut, hogy a két nagy európai állam a diktátummal mentesíteni akarja magát a többi EU-tagország gazdasági csődjének szanálása alól, másrészt domináns pozíciójukat kihasználva mozgásteret biztosítanak maguknak saját nemzeti érdekeik fokozottabb érvényre juttatásáért. Vagyis: valamilyen módon ki akarnak szállni az imbolygó EU-csónakból, hogy teljes erőből egy határozott fejlődési pályára állhassanak. Azonban annak ellenére, hogy valóban kilóg a „nemzeti lóláb” a közösségi eszme alól, tagadhatatlan, hogy a javasolt centrális gazdaságirányítás és az intézkedés-sorozat egységesítő normatívái megőrzik, sőt új elemekkel gazdagítják az euro-zóna – francia gyökerű - föderatív karakterét.
Az Európai Unió perspektivikus lehetőségeinek objektív elemzése lehetetlen az Oroszországgal történő kooperációban rejlő realitások számbavétele nélkül. Ezen a ponton kapcsolódunk ismét a korábban idézett marxi gondolat teljességének kifejtéséhez. Az orosz befolyás ugyanis nem kizárólag a katonai aktivitás zónáira vonatkozik, hanem az orosz gazdaság erő-potenciáljának kiterjesztésére. A globalista imperializmus megszerzendő zsákmányként tekint a hatalmas orosz térség természeti kincseire, ennek következtében az észak-atlanti katonai tömb és az amerikai-izraeli-brit világuralmi szövetség alapvetően a szembenállás és a katonai konfrontáció aspektusából határozza meg az Oroszországgal való kapcsolatok taktikai és pragmatikus karakterét. E megközelítés filozófiájával azonban összeegyeztethetetlen az európai államok – első sorban a két vezető ország – nemzeti érdekeinek érvényesítése. A történelmi tapasztalatok, a hagyományok és a reális perspektívák minden eszmei, államfilozófiai, vagy társadalmi rendszert érintő különbözőségek ellenére az oroszokkal kiépítendő egyenrangú, egymás szuverenitását tiszteletben tartó, kölcsönösen előnyös együttműködés útját jelenítik meg az európai nemzetek előtt. E koncepció különös erővel motiválja a két legnagyobb európai nemzet, Németország és Franciaország politikáját. A nyolcvanas évek közepén konszenzussal elfogadott európai gondolat, melynek alapja a Gorbacsov, Kohl és Mitterrand által megtervezett Európa Ház volt, természetes közösségben képzelte el a Szovjetunió és az európai államok új típusú politikai és gazdasági kapcsolatrendszerének megteremtését.
NEM KÖZÖS EURÓPAI PROJEKT AZ OROSZ MODERNIZÁCIÓ
Az orosz vezetők mostanában a nyugati politikusokkal folytatott beszélgetések során gyakran idézik fel Nagy Péter cár korát, amikor Oroszország óriási erőfeszítéseket tett, hogy kiemelkedjen elmaradottságából és hatalmas volumenű beruházásokat valósított meg – közösen Nyugat-Európával. Az orosz modernizáció, amely Putyin hatalomra kerülése óta lendületesen folyik, ma is kiváló lehetőség lenne akár az EU számára is a giga-projektek tető alá hozására. Az orosz lehetőségek kiaknázása önmagában is elégséges potenciált képvisel az egész EU dinamizálásához. David Cameron brit miniszterelnök moszkvai látogatását követően Lavrov orosz külügyminiszter londoni sajtókonferenciáján hangzott el az a megállapítás, hogy egy átfogó EU-Oroszortszág kooperáció a kulcs lehetne a globális pénzügyi válság enyhítéséhez és Európa világgazdasági pozíciójának erősítéséhez. London – mint az USA leghűségesebb szövetsége – lelkes egyetértéssel nyugtázta az orosz politikus szavait, a gyakorlatban azonban nincs lényeges előrelépés és nincs igazi dinamizmusa az Európai Unió moszkvai kapcsolatai fejlődésének. Ez annál különösebb, mivel az elmúlt évek orosz-német, orosz-francia és orosz-olasz kapcsolatai világosan megmutatták, hogy az egész EU jövője szempontjából döntő tényező az Oroszországgal kialakított kapcsolatrendszer. Orosz politikai megfigyelők véleménye szerint az Európai Uniót egyre inkább saját belső nehézségei bénítják meg, aminek az egész földrész jövője szempontjából aggasztó következményei lesznek. Hiába próbálják az EU vezető politikusai elkendőzni a valóságot, napról napra világosabb, hogy az Unió fokozatosan veszíti el esélyét arra, hogy érdemleges, domináns szerephez jusson a globális problémák megoldásában. Az USA és Oroszország Ázsiára koncentrál és teljesen új kapcsolatrendszereket alakít ki az egész világon. Ebből a folyamatból az EU teljesen kimarad, egyhelyben topog, és mind távolabbra sodródik eredeti céljaitól, a kooperációs föderalizmus, a politikai centralizáció és az egységes politikai arculat eszméjétől. Az Unió arculata egyre kevésbé emlékeztet egy konszolidált nemzetközi szervezetre, működését az állandó nézeteltérések, éles érdekütközések, gyakran veszekedésbe hajló viták és diktátum-jellegű döntések határozzák meg. Az Unió intézményei képtelenek átfogni és kezelni a tagországok problémáit, mivel az Unión belüli gazdasági rétegződés állandóan erősödik és a különböző fejlődési fokon működő országok közötti különbségek egyre mélyülnek. A legtragikusabb tendencia az Unió centruma és perifériája között növekvő szakadék. A közép-kelet-európai tagállamok – Szlovénia, Szlovákia, és Csehország kivételével – a közelébe sem kerülnek a stabilitás és a jólét nyugati trendjéhez, a lakosság aggasztó mértékű elszegényedése, a fokozódó kiszolgáltatottság és az erősödő belső feszültségek perspektívája áll előttük. Mindennek következtében az elmúlt évtizedben semmivé foszlott az Uniónak az az alapeszméje, hogy önálló tényezője lesz az új világrend kialakulásának. Az EU-nak önálló külpolitikája nincs, a transzatlanti imperializmus stratégiája szerint nemzetközi aktivitását a NATO határozza meg. Az észak-afrikai változások felszínre hozták, hogy az EU sem önálló koncepcióra, sem egységes fellépésre, sem határozott érdekképviseltre nem képes. Szinte komédiába illő volt az az időszak, amikor az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Catherine Ashton egyszerűen képtelen volt érhetően megfogalmazni Európa viszonyulását a kontinens szomszédságában kezdődő afrikai földindulással kapcsolatban, egészen addig, míg Washingtonból nem érkeztek meg az első hivatalos reagálások. A helyzet jelenleg sem bíztatóbb, hiszen a NATO keretein kívül egyszerűen nincs érdemi és egységes politikai állásfoglalása az Unió tagállamainak.
Az EU-Oroszország kapcsolatrendszer bizonytalanságait hosszabb ideje determinálja az Unió tagállamainak egymástól eltérő felfogása az oroszokkal történő együttműködésről. Totális kudarcot vallott az EU-nak az a gyermekded elképzelése, hogy a Moszkvával kialakítandó kapcsolat feltételeit Brüsszel diktálja majd. Putyin számos alkalommal a leghatározottabban visszautasította ezeket a próbálkozásokat, miközben Oroszország időnként – egy moszkvai szemleíró megfogalmazása szerint – megfeszítette szénhidrogén izmait. Az oroszokkal szembeni konfrontáció az EU-ra üt vissza, mivel egy átfogó nemzetközi projekt hiányában elkerülhetetlen, hogy az egész földrész a globális politikai tendenciák holtvágányára kerüljön.
Csakis szerencsétlenségnek lehet nevezni, hogy ebben a helyzetben egyetlen olyan személyisége nincs a nyugati politikai arénának, aki konstruktív és bátor hozzáállással képes lenne átvágni azt az életveszélyes gordiuszi csomót, amit az Európai Unió lebénulása jelent. A német és a francia kormány ugyan védelmezi kiharcolt pozícióit és az Oroszországgal kialakult különleges és stratégiai jelentőségű kapcsolatokat, de nemzetközi politikájából a korábbi évekhez képest visszaszorultak a nagy távlatú domináns kezdeményezések. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy e két nagy európai állam megőrizte képességét és akaratát ahhoz, hogy ne süllyedjen bele az EU problémáinak veszélyes ingoványába.
ARC NÉLKÜL A GYŐZTES OLDALÁN
Teljesen megfelel a realitásoknak az a vélemény, hogy a szovjet korszakban kiismerhetőbb és biztonságosabb volt a nyugati országoknak a Szovjetunió felé folytatott politikája, mint az elmúlt évtizedben. A szovjet-amerikai katonai erőegyensúly és a kemény, de mindvégig kiegyensúlyozott stratégiai küzdelem közepette mindkét szuperhatalom csúcsra járatta diplomáciai gépezetét a folyamatos kontaktusok állandó biztosítása és a tárgyalásos lehetőségek megőrzésére a legsúlyosabb konfliktusok idején is. A CIA és a KGB titkos kontaktusai képesek voltak biztosítani, hogy a szovjet-amerikai csúcstárgyalásokon konszenzus alakuljon ki a napirendek és a megoldási alternatívák kölcsönös és tárgyilagos értékelése tekintetében. Ennek köszönhető, hogy a legnehezebb pillanatokban is olyan légkör uralkodott a zárt elnöki tárgyalótermekben, amely reményt adott a feszültségek oldására, illetve a tárgyalásos rendezés realitására. A világban zajló sokszor borzalmas és tragikus események, óriási emberi és anyagi veszteségekkel járó háborúk mögött gyakran a két vezető hatalom közvetlen ellentétei húzódtak meg. Európa ennek ellenére sokat köszönhet mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió vezetőinek azért, hogy a földrészen – a megosztottság ellenére (vagy talán éppen annak következtében) – évtizedeken keresztül béke uralkodott, és megjelent az európai történelem első olyan nemzedéke, amely nem élt át pusztító háborúkat. Európa mindkét részén békés építőmunka zajlott, megváltozott a földrész arculata. A szocialista rendszerek összeomlása azonban teljesen új helyzetet teremtett, amelynek reális értékelése a jelenlegi politikai körülmények között problematikus. Most annyit minden esetre meg lehet állapítani, hogy a nyugati országok olyan mély válság örvényébe kerültek, amely a földrész keleti felén nem nehézségeket, hanem egyenesen tragikus és félelemre joggal okot adó körülményeket teremtett. A globális imperializmus lerombolta a szocializmus szociális, oktatási, kulturális vívmányait és korábban soha nem látott mértékű társadalmi feszültségeket indukált. Megjelentek az elnyomorodott tömegek, a munkahelyüktől megfosztott nincstelenek, emberek ezrei kerülnek utcára, tömegesek a kilakoltatások. Ha csak Magyarország példáját nézzük, száz év áldozatai, erőfeszítései oda vezettek, hogy hazánk ismét a három millió szegény országa lett.
A rendszerváltás olyan pályára állította közép-kelet Európát, melyet a nemzetgazdaságok lerombolása és elpusztítása, a nemzeti termelő alapok fölszámolása és a kamatszedő globális pénzuralmi imperializmus gyarmatosító elnyomása határoz meg.
Nemzetközi dimenzióba helyezve a lezajlott fordulatot, nincs kétség affelől, hogy a Nyugat egyszerűen legázolta Kelet-Európát, aminek ideológiai hátterét a kommunizmus fölött aratott történelmi győzelem víziója jelenti. Annak ellenére, hogy a kialakult helyzet számtalan éles problémát vet fel, világosan látszik, hogy Európa egy olyan filozófiából fakadó politika csapdájába került, melynek gyökere az amerikai-izraeli-brit globalizmus és az egy erőközpontú világ defektes koncepciója.
A kelet-európai rendszerváltó operációk sikere és a Jelcin idején Oroszországban eluralkodó anarchia következtében az USA a győztes-legyőzött viszonyrendszerben pozícionálta magát az összecsuklott európai szocialista rendszerekkel és – mindenek előtt – Oroszországgal szemben. Ez a megközelítés sem túlzásnak, sem szimbólumnak nem nevezhető az Egyesült Államok nyolcvanas évek végére kialakult stratégiája tükrében. A neokonzervatív politikára épülő amerikai világkép stratégiai alapelve ugyanis az, hogy minden olyan állam, vagy szervezet ellenségnek és megsemmisítendő célpontnak minősül, amelyik akadályozza az USA pénzügyi, gazdasági és katonai világhegemóniáját. Az amerikai globalizmus világuralmi diktátumát a kilencvenes évek elején összeállított Defense Planning Guidance című dokumentum fogalmazza meg, melyet Dick Cheney, Paul Wolfowitz és Lewis Libby készítettek: „Védelmi stratégiánknak nagy gondot kell arra fordítania, hogy megakadályozza egy konkurens szuperhatalom kialakulását. Meg kell akadályoznunk azt, hogy bármely régióban domináns szerephez jusson egy olyan ellenséges hatalom, amely nyersanyag-kincsére alapozva világhatalmi pozíciót építhet ki magának”.
Amikor Nyugat-Európa elfogadta ezt a koncepciót és a NATO szervezetébe utalta nemzetközi politikájának fő aktivitási vonalait, fatális mértékben meggyengítette saját érdekérvényesítési lehetőségeit, mivel lényegében lemondott a nemzeti külpolitikai gyakorlat folytatásától. Ez döntő lépés volt az Európai Unió totális arculatvesztése felé. Nyugat-Európa a mai napig szenved ettől a tudathasadásos állapottól, hiszen nemzeti érdekei ellentmondásba kerültek a NATO-n keresztül érvényesített amerikai globális koncepcióval. Jelenleg is tanúi lehetünk annak, hogy az afrikai változások megközelítésében zavarok és ellentmondások dominálnak azon országok (főként Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Spanyolország) magatartásában is, amelyek pedig történelmi hagyományaik alapján az első számú illetékességgel és felelősséggel rendelkeznek a most nyakukba zúduló problémákkal kapcsolatban. A félelem és a tanácstalanság a magyarázat arra, hogy az eddig egyáltalán nem nagymértékű bevándorlási hullámmal szemben azonnal az elzárkózás lehetőségeit vetették fel, mintha ezzel mentesülhetnének az elkerülhetetlen jövő drámai következményeitől.
A DREZDAIAK MEGMENTIK OROSZORSZÁGOT
Oroszország számára azonban nem kizárólag és nem első sorban az Európai Unió bizonytalan állapota jelenti a legnagyobb nehézséget saját nemzetközi politikájának stabilizálásához. Különféle diplomáciai dokumentumokból és titkosszolgálati forrásokból mindinkább egyértelművé válik, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor a szovjet és az amerikai vezetés ismét közel került ahhoz, hogy a felszín alatt ijesztő mértékben jelentkező világháborús feszültség helyett egy új egyetértés és a pragmatikus konszenzus irányába fordítsák a két szuperhatalom politikáját, az Egyesült Államok vezetésének második vonalában hihetetlenül erős, titkos héja-szövetség jött létre a republikánus párt legszélsőségesebb köreinek részvételével. Ennek az új szövetségnek a tagjai erőteljes nyomást gyakoroltak nem csak az elnöki stratégiai és politikai intézményekre, hanem gyakorlatilag is meghatározó pozíciókra törtek az amerikai fegyveres erők, a hírszerző ügynökségek és a nemzetbiztonsági szervezetek irányításában. Miközben a szovjet és az amerikai csúcspolitika – a Varsói Szerződés és a NATO politikai szervezeteinek aktív részvételével – közel kerültek egy „második Helsinki” elveinek kidolgozásához, a stratégiai fegyverzetek korlátozásának új szakaszához és a kölcsönös fegyverzet-kontroll szabályairól történő megegyezéshez, a republikánus héják teljes erővel megtámadták a szovjet-amerikai kooperációs politikát és megkezdték a konkrét előkészületeket a szocialista rendszerek destabilizálásához. Az amerikai hírszerző ügynökségek rövid idő alatt kiváló titkos kapcsolatokat építettek ki a kommunista pártok csúcsszerveiben. Az amerikai és izraeli pénzügyi csoportok a legváltozatosabb formában erőteljes ütemben vonták ellenőrzésük alá a szocialista országok gazdasági és pénzügyi irányító centrumait, majd a nyugat-európai hírszerzés aktív bevonásával megindult a szocialista nemzetgazdaságok aláaknázására vonatkozó konkrét lépések kidolgozása. A Szovjetunió elleni hadműveletek fő centrumai a legnagyobb amerikai tőkés vállalkozások lettek, melyek – különleges helyzetük és magas szintű kapcsolataik révén – megfelelő rálátással rendelkeztek a szovjet állam, a gazdaság és a pénzrendszer mechanizmusaira.
Nem a véletlen játéka, hogy a rendszerváltást követő időszak két legnagyobb amerikai „nőpolitikusi sztárja”. Condi Rice és Hillary Clinton egyaránt olyan – főként a Bush-család érdekszférájába tartozó – hatalmas olajcégek igazgatóságaiban töltöttek be vezető állást, melyek minden lényeges információval rendelkeztek a szovjet gazdaság tényleges helyzetéről, mindenek előtt a Szovjetunió nyersanyag-készleteiről. Erre az időszakra nyúlnak vissza a rejtélyes Hodorkovszkij-ügy gyökerei, hiszen az orosz nemzetbiztonsági szolgálatok álláspontja szerint az amerikai segítséggel létrehozott hatalmas Hodorkovszkij-vagyon tényleges funkciója a politika legfelső irányító pozícióinak megszerzése volt.
A Szovjetunió elleni támadás három fő stratégiai vonalon zajlott: 1). A Kommunista Párt lebontása és vezető szerepének ellehetetlenítése, valamint a Szovjetunió föderatív szerkezetének megbontása, a tagköztársaságok kiszakítása az Unióból; 2). A természeti erőforrások - mindenek előtt a szénhidrogén - készletek fölötti közvetlen ellenőrzés megszerzése; 3)A szovjet haddiipari komplexumok fölötti ellenőrzés biztosítása és ezen keresztül a gazdasági folyamatok irányítása. Borisz Jelcin elnöki periódusa a Nyugat igazi diadalmenetét jelentette a kommunizmus elleni harcban.
A KGB valamikori „drezdai rezidentúrájának” vezetésével végrehajtott hatalom-átvétel totális fordulatot hozott a világpolitikában. Néhány év alatt stabilizálta Oroszország helyzetét és olyan nemzetközi viszonyok kialakulását eredményezte, amelyek véget vetettek az USA globális győzelmi sorozatának. Putyin egy Berlinben elmondott beszédében – nem világosan ugyan, de annál egyértelműbben – szétoszlatta azokat a reményeket, hogy Oroszország harmonikusan betagozódna az imperialista világrendbe. Mint mondta: „A Nyugat a maga demokráciájával nem olyan példa, amit vakon kellene követnünk”. E kijelentésnek nem csak abban volt jelentősége, hogy megjelenítette az orosz államfilozófiai értékrend szuverenitását, hanem abban is, hogy a nyugati demokratikus értékek relativizálásában fölvállalt bizonyos szocialista tradíciókat, mindenek előtt emlékeztetve Sztálinnak arra a felfogására, amely a nyugati parlamenti rendszereket „formális demokráciának” nevezte. Az orosz államfő élesen kritizálta az egypólusú világ értékrendjét, kifejtve, hogy az súlyosan hibás, mivel abban „nincsenek és nem is lehetnek meg a modern civilizáció számára a morális alapok”.
Az ország helyzetének stabilizálásában döntő szerepe volt a hadiipari komplexumok szigorú átvizsgálásának, az egész terület újjászervezésének és a szovjet haditechnika elleni nyugati hírszerzői támadások kemény visszaverésének. A rendcsinálást és a titokban zajló szigorú felelősségre-vonást követően 2005-től fokozatosan beindították a nagy hadiipari ágazatokat, amelyek mára ismét az orosz gazdaság motorjai lettek.
Az előző két intézkedéssel legalábbis egyenértékű volt Putyinnak az a törekvése, hogy visszaállítsa az orosz nép identitás-tudatát és önérzetét. Ez az ideológiai manőver kiválóan sikerült, döntő szerepe volt abban, hogy az orosz nép nem tört meg, ugyanúgy büszke a múltjára, mint amennyire bízik a jövőjében. Az „Oroszország arca” nevű televíziós sorozat a világon páratlan jelentőségű vállalkozás keretében tette lehetővé, hogy a lakosság a lehető legdemokratikusabb módon, közösen alakítsa ki az új Oroszország ideológiai és államfilozófiai karakterét. Az új orosz nemzettudatot meghatározó különleges és mindenkit meglepő történelmi hármas: Igazhitű Szent Alekszandr Nyevszkij, Novgorod és Tver fejedelme, vlagyimiri nagyfejedelem, Pjotr Arkagyijevics Sztolipin, a cári monarchia reformátora, és Joszif Viszarionovics Sztálin, a Szovjetunió megteremtésének irányítója, a Nagy Honvédő Háború győztes politikusa sajátos és egészen különleges karaktert ad a mai Oroszország nemzettudatának és államfilozófiájának.
(FOLYTATJUK!)
