A legutóbbi hetekben a világ különböző nemzetközi politológiai és stratégiai kutatóintézetei egymás után hozták nyilvánosságra legújabb elemzéseik konzekvenciáit, melyek sajnos teljesen félreérthetetlenül egy irányba mutatnak: a közeli jövőben óriási politikai változások várhatók a világban, de a domináns folyamat a nemzetközi feszültség elviselhetetlen mértékű növekedése lesz. Az igazi világkrízis bekövetkezett. Eddig a világpolitika a legkülönbözőbb gazdasági, pénzügyi eseményeket dobott fel a nyilvánosság szintjére, azonban néhány év alatt kiderült, hogy ezen a vonalon semmiféle megoldás nincs. A gazdasági összeomlás regionális szintű kiterjedése minden földrészen megfékezhetetlen és a globális világrend működési mechanizmusa önmagában garantálja, hogy a katasztrofális krízis rövidesen kalodába zárja az egész világot. Bebizonyosodott: az USA által vezényelt, több, mint egy évtizede tartó iszonyatos erőfeszítés eredménytelen volt. Az „amerikai évszázad”, azaz a XXI-ik század egypólusú világát megjelenítő globalista imperializmus illúziója már az első pillanatokban összeomlott.
Jöttünk, láttunk, meghalt
Az amerikai politika kétségbeesett versenybe kezdett az idővel. A soha nem látott mértékű haderő-átcsoportosítás ma már tagadhatatlanul agresszív karaktert öltött, az amerikai diplomácia eljutott odáig, hogy már nem is akarja palástolni a terrorizmus-elleni harc, a demokrácia védelme és a hasonló jelszavak mögött meghúzódó valódi szándékait. Az egész világ megdöbbent, amikor Hillary Clinton külügyminiszter egy nyilvános tv-adásban értesülve a líbiai elnök meggyilkolásáról, idétlen, visszataszító nevetgélés közepette kijelentette: „jöttünk, láttunk, meghalt”. Ennél világosabban nem lehet illusztrálni azt a tényt, hogy az Egyesült Államok a végső leszámolás fázisába lépett mindazon térségekben,, amelyek nem bizonyítanak megfelelő készséget és gyakorlati rugalmasságot az amerikai világhódító politika eltűréséhez, vagy támogatásához.
Az USA diplomáciája példátlan módon egyszerűen átlépett az orosz kormány követelésén, amely arra irányult, hogy pontosan vizsgálják ki Kadhafi meggyilkolásának körülményeit és az erről szóló jelentést tárják a nemzetközi nyilvánosság elé. Minden jel arra utal, hogy az orosz hírszerzésnek meglehetősen pontos információi vannak a líbiai elnök megbuktatására és likvidálására irányuló bonyolult és szerteágazó összeesküvésről. A nyugati világnak, első sorban az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának alapos politikai oka van arra, hogy megakadályozza az események pontos föltárását. Hosszú évek bizonytalansága után ugyanis a líbiai események hátterében több mint gyanús az az együttműködés, amely a Kadhafi tábornok elmozdításában és személyes üldöztetésében valószínűsíthető az amerikai erők, a legelitebb angol támadó egység, a SAS (a különleges légi hadműveletekre kiképzett repülőegyég), illetve a Kadhafit régóta megbuktatni akaró Al-Kaida egyik iszlamista szárnya között. A kubai és az iráni hírszerzéstől származó kiszivárogtatások egyértelműen erre utalnak, de az orosz kormánykörökben keringő vélemények is bonyolult politikai erőteret valószínűsítenek. Az ugyanis több, mint nyilvánvaló, hogy az USA-val enyhén szólva is zavaros kapcsolatba keveredett líbiai elnök bíróság elé állításának megakadályozása elemi érdeke volt a nyugati világnak. A történések mögötti sötét politikai háttér rejti el – valószínűleg örök időkre - a líbiai eseményekkel összefüggő moszkvai reagálások speciális mozgatórugóit, hiszen tagadhatatlan, hogy a néhány órán át zavarosnak és ellentmondásosnak tűnő orosz politikai nyilatkozatok és diplomáciai lépések nem egyfajta Putyin-Medvegyev közötti nézeteltérésnek, hanem a konkrét akciókat mozgató
stratégiák ellentmondásosságának következményei. Putyin keresztes hadjáratnak nevezte a nyugati államok Líbia ellen indított háborúját, míg ezzel csaknem egyidőben Medvegyev elnök egy új, modern líbiai állam megteremtésének lehetőségéről beszélt. Az orosz diplomáciában példátlan feszültségre utalt, hogy Moszkva a nyilvánosság előtt is föltárta, hogy nincs konszenzus a Líbiára vonatkozó ENSZ-határozattal kapcsolatban a legfelső politikai vezetés szintjén. A diplomáciai aktivitás síkján azonban egyértelmű volt, hogy a taktikai luft ellenére Moszkva két határozott stratégiával rendelkezik és a nyugati államok további lépései alapján alakul ki a domináns orosz álláspont. Ha belegondolunk abba, hogy a START III. szerződés – ha konszolidáltabb körülmények között is – ehhez hasonló politikai felfogást tükröz, sokkal inkább a kiélezett nemzetközi viszonyok, semmint az orosz vezetés határozatlansága olvasható ki az események menetéből. Ezt jelzik egyébként Lavrov orosz külügyminiszternek a témával kapcsolatos legutóbbi megnyilatkozásai is, amelyek az ENSZ-határozatok egységes értelmezésének fontosságára hívják föl a figyelmet. Nyilvánvaló, hogy a nagyhatalmak stratégiái most már olyan nagy ellentéteket mutatnak, hogy a diplomáciai nyelvezet számára szinte megoldhatatlan a kölcsönösen elfogadható megközelítések rögzítése. Komoly oka van annak is, hogy míg a Kínai Népköztársaság vezetése már a nyár közepén hivatalos tárgyalások keretében kezdett egyeztetéseket az új líbiai hatalommal, Oroszország csak szeptemberben tett pecsétet az új rezsim elfogadására. Míg Kína az éles helyzetekben is képes a legszigorúbb pragmatizmus bázisán maradni, Oroszország nem kíván elszakadni az aktuális helyzetek történelmi dimenzióitól, és éppen ezzel jelzi az orosz világpolitikai státusz
védelmezését.
A CIA jelesre vizsgázott
A Kadhafi-rezsim elleni támadásnak igen jelentős nemzetközi kockázata volt, bizonyos szempontból komolyabb, mint Szaddám Huszein Irakja fölszámolásának. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a CIA pontos információkkal rendelkezett és a realitásoknak megfelelően értékelte Kadhafi helyzetét. Nem első sorban a líbiai belső helyzet, vagy a líbiai hadsereg harci potenciáljának megítélése volt a kritikus pont. A háborúról szóló tájékoztatás mindvégig titokban tartotta a katonai erő bevetésének valóságos dimenzióit, a légicsapások intenzitását, a hadműveleti stratégiát, sőt a bevetett fegyverek arzenálját is. A friss információk szerint a NATO teljesen elpusztította Líbia minden lényeges termelő kapacitását, megsemmisítette majdnem a teljes infrastruktúrát és lerombolt minden jelentős katonai objektumot, nem beszélve a fontosabb városokban véghezvitt rombolásról. Semmiféle megbízható prognózis nincs arról, hogy a szocialista típusú sajátos líbiai társadalmi berendezkedés szétrobbantása után milyen reális lehetőségei vannak az ország fejlődésének. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy a líbiai népre óriási megpróbáltatások, kaotikus és keserves évek várnak.
Mindennek ellenére a legnagyobb kockázatot a támadásra történő nemzetközi reagálás jelentette. Amerikának Jugoszlávia, Irak, Ukrajna és Grúzia után bejáratott forgatókönyve és kipróbált módszerei vannak arra, hogy a társadalmi feszültségekre építve a legkorszerűbb kommunikációs technikával miként lehet gyorsan és hatékonyan destabilizálni a meglévő hatalmi bázist, megvásárolni egy új hatalmi elit személyzetét, vagyis végrehajtani egy amerika-barát demokratikus fordulatot. Az igazi kérdés az afrikai államok reagálása és Oroszország magatartása volt. Líbia hagyományos vezetője volt az afrikai államok függetlenségi és imperializmus-elleni küzdelmeinek, főszerepet játszott a durbani botrány-konferenciákon és politikai prioritásként kezelte az arab nemzetek egységét, az Afrikai Egység Szervezet szerepének erősítését, és példamutató, történelmi jelentőségű fejlődést valósított meg a valamikor a Föld egyik legelmaradottabb országában. Kadhafi tábornok évtizedeken keresztül kiváló és eredményes kapcsolatokat ápolt a volt szocialista tömb államaival és természetesen stratégiai jellegű és kiemelkedő volumenű gazdasági együttműködésben állt a Szovjetunióval, majd Oroszországgal. Ezen belül különös fontossága volt a katonai együttműködésnek, amely az orosz fegyver-export számottevő részét képezte. Sok nemzetközi megfigyelő azt valószínűsítette, hogy Oroszország nem fogja tétlenül nézni egyik legjelentősebb partnerének megtámadását.
A Líbiára nehezedő súlyos vád, a terrorcselekmények támogatása azonban igencsak zavaros és máig tisztázatlan politikai lépésekre késztette a líbiai forradalom vezetőjét. Kadhafi ugyan elérte, hogy a nyugati világ bizonyos fokig rehabilitálta őt, de valószínű, hogy az amerikai-líbiai szigorúan titkos tárgyalások összességükben ellentmondásos helyzetbe hozták Líbiát és - ha nem is látványosan – zavarokhoz vezettek az orosz-líbiai kapcsolatokban. Az orosz kormány éveken keresztül nem kommentálta az ezzel kapcsolatos nemzetközi elemzéseket, mindazonáltal tény, hogy a folyamatos orosz fegyverszállítások ellenére a líbiai hadsereg korszerűsítésének üteme elmaradt a korábbi időszakok mögött. Figyelemre méltó, hogy a Líbia elleni NATO-támadások idején orosz katonai források szivárogtatták ki, hogy az utóbbi években problémák jelentkeztek az orosz és a líbiai hadsereg közötti együttműködésben, amelyeknek minden bizonnyal politikai okai lehettek. Kadhafi döntése nyomán ugyanis kivonták az orosz katonai tanácsadókat a líbiai haderők stratégiai döntési pontjairól, sőt Líbia az orosz fegyverimport kérdésében is önálló döntéseket hozott és kizárólag saját elképzelései szerint állította össze a megrendeléseket, jórészt mellőzve az orosz szakemberek véleményét. Nemigen lehet érdemben állást foglalni ezekről az információkról, ám az orosz katonai sajtó néhány esetben félreérthetetlen kritikai éllel illette a moszkvai politikai vezetést, amiért tétlenül tudomásul vette, hogy a líbiai katonai fejlesztések elveszítették dinamizmusukat. Több konkrét példát hoztak arra, hogy a líbiai rakéta-erők vezérlő eszközeit egymással valójában korszerűség szempontjából nem egységesen kompatibilis rendszerekből állították össze, de olyan esetek is előfordultak, amikor az orosz fél lépett vissza a líbiai légierő modernizálásához szükséges fontos berendezések leszállításától. Nyilván az ilyen és hasonló ismeretek vezettek oda, hogy az orosz katonai szaksajtó szűkszavú kommentárjai gyakorlatilag semmi esélyt nem adtak annak, hogy a líbiai hadsereg eredményesen veheti fel a harcot az amúgy is óriási túlerőben lévő NATO-erőkkel szemben.
Annak ellenére, hogy a Kadhafi tábornok és az orosz vezetés közötti feszültségekről semmi nem került nyilvánosságra, nem lehet kizárni, hogy líbiai részről stratégiai jelentőségű orosz információk átadására is sor került a hermetikusan zárt líbiai-amerikai kém-tárgyalásokon, annál is inkább, mivel magas amerikai körökben konkrétan méltányolták, hogy Kadhafi értékes információkat adott át a CIA-nak a nemzetközi terrorizmussal és az amerikai nemzetbiztonságot közvetlenül érintő más témákkal kapcsolatban. Egyébként semmi jele annak, hogy a NATO-támadást megelőzően beható és magas szintű egyeztetésre került volna sor Líbia és Oroszország között, ami azért érdekes, mert például a pakisztáni elnök az Oszama bin Laden megölését követő nap reggelén Moszkvában tárgyalt Putyinnal és Medvegyevvel.
Az amerikai csapda
Nincs olyan katonai, vagy biztonságpolitikai szakértő, aki racionális érvekkel cáfolni tudná azt a véleményt, hogy az Egyesült Államok a globális hatalom expanziójának katonai biztosítása mellett rendkívüli intenzítású ideológiai háborúba kezdett az imperialista globalizmussal szemben álló eszmerendszerek, mindenek előtt a marxizmus és a nemzeti, vagy vallási bázisú, nem egy esetben szocialista karakterű politikai filozófiák ellen. A direkt antikommunista propaganda – különböző intenzitással - állandó eleme a kelet-európai államok napi politizálásának, illetve a Kuba mellé felsorakozó, nemzeti és antiimperialista karakterű latin- és dél-amerikai államok – mindenek előtt Venezuela és Bolívia - elleni amerikai politikai destrukciós manővereknek. Nincs kétség atekintetben, hogy a neokonzervatív amerikai politikai filozófia az amerikai hatalom kiterjesztésével párhuzamosan automatikus és drasztikus propaganda-hadjáratot indít a kapitalizmussal és az imperialista gyarmatosítással határozottan szemben álló ideológiák ellen. Az amerikai politikával szembe forduló politikai vezetőket egyszerűen elteszik láb alól. Ezek az akciók politikai gyilkosságok, amelyek semmilyen szempontból nem illeszthetőek a háborúk esetében érvényes nemzetközi jogszabályok rendjébe. Szaddám Huszein után ugyancsak teljesen homályos körülmények között került sor Oszama bin Laden, és legutóbb Kadhafi tábornok meggyilkolására. Ma már az egész világ tisztában van azzal, hogy az amerikai érdekekkel szembe forduló vezető politikusok az életüket kockáztatják.
A líbiai hadjáratnak több olyan eleme van, ami soha nem kapott teret a tájékoztatásban, pedig rendkívül jelentős politikai és gazdasági motiváció. Kadhafi tábornok következetes és kemény kezű vezetője volt a líbiai forradalomnak, azonban a szocialista világrendszer összeomlását követően alapvető politikai hibát követett el, amikor túlértékelte saját képességeit és országa erejét és kizárólag a saját maga által kreált politikai manővereken keresztül is megvalósíthatónak tartotta a híres Zöld Könyvében lefektetett imperialista-ellenes, nemzeti alapú arab forradalmi fejlődés kivitelezését. Még két évvel ezelőtt is elhitte, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió vezetői – akik egyébként különféle politikai deklarációkban a Kadhafi-féle elgondolásokat támogató gesztusokat tettek – elfogadták nézeteit mind az Afrikai Unió, mind az idegen katonai beavatkozásokat korlátozó egységes afrikai haderő létrehozásáról. Pedig személye és a líbiai szocialista típusú dzsamahirija fenntartása elfogadhatatlan volt a globalista nyugati politika szempontjából. Kadhafi meg volt győződve arról, hogy a Líbia és Olaszország kapcsolatrendszere és a Berlusconival kialakított szinte bizalmi viszony meggyőzi az egész nyugati világot a líbiai rendszer szalonképességéről és a Tripolival történő kooperációk előnyeiről. Közismert, hogy azok az állami kézben lévő líbiai befektető-centrumok, amelyek a nyugati világgal történő gazdasági kapcsolatokat irányították, kiemelkedően eredményesek voltak. Nincs normális magyarázat arra sem, hogy a rendkívül fegyelmezett és szigorúan racionális Kadhafi miért sétált bele abba a végzetes csapdába, amelyet a CIA készített elő számára a Lockerbie-ügy látszólagos megoldásának ürügyén. Az az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az USA nem adja meg Líbiának azt a politikai elégtételt, amire Kadhafi igényt tartott. A líbiai vezető rendkívül drága árat fizetett azért, hogy országa lekerüljön a terrorizmus feketelistájáról és valójában egy teljesen zavaros alku nyomán bonyolult és problematikus pozícióban induljon neki szerencsét próbálni a nyugati világban. Ráadásul a sötét folt nem tűnt el Líbiáról és az óriási összegű kártérítés, amelyet a Pan Am 103-as tragédiájában meghalt áldozatok hozzátartozóinak fizetett, mindenre jó volt, csak arra nem, hogy eloszlassa a gyanút a líbiai legfelső politikai vezetésről. Az amerikai-líbiai alku után fokozatosan fagyott meg a levegő Kadhafi körül, míg a 2000-es évekre azon vehette észre magát, hogy minden nagyhatalom kihátrált mögüle.
A CIA kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy a líbiai hírszerzés értékes és fontos információkkal rendelkezik a nyugati világ gyanús politikai kapcsolatairól, ezért rendkívül óvatos, ugyanakkor egyértelmű kritériumokat szabott a tárgyalások során. Az árlistán minden bizonnyal szerepeltek a KGB-től származó információk is, hiszen a tripoli kémszervezetek vezetőit – hasonlóan más arab államokhoz – jórészt a Szovjetunióban képezték ki, nem beszélve arról, hogy intenzív és szoros együttműködés alakult ki a szocialista és az arab világ hírszerzése között. Ha Kadhafi megosztotta a közös akciókkal kapcsolatos információit a CIA-val, tulajdonképpen aláírta saját halálos ítéletét.
Háború után háború?
A líbiai rezsim megbuktatásával kapcsolatos orosz magas szintű megnyilatkozásokra hagtompítót szereltek. Az orosz állami duma állásfoglalásának két fő eleme a szolidarítás a líbiai néppel, illetve a katonai beavatkozás elítélése. Élesebb megfogalmazás csak az Orosz Kommunista Párt, valamint a Zsirinovszkij-féle liberálisok közleményében található, ám ezek sem a Kadhafi-rendszer fölszámolásának tényével, hanem a katonai beavatkozás elítélésével foglalkoznak. Kadhafi személyét egyedül a csecsen elnök, Kazirov által kiadott közlemény állítja középpontba, igaz és bátor hazafinak nevezve őt. A NATO-támadásra a leghevesebb reagálás Irán részéről történt. A forradalom vezére Ali Khameini ayatollah egy teheráni tömeggyűlésen a legagresszívabb terroristának nevezte az Egyesült Államokat. Irán, amely Kadhafi fő riválisaként lépett föl az arab-iszlám hatalmi űr betöltésért, ugyanakkor egyértelműen diktatórikus rendszernek nevezte a megbuktatott líbiai rezsimet, amellyel az USA kétarcú politikát folytatott saját hatalmi érdekei szerint. Az ayatollah beszédéből kitűnik, hogy Irak és Líbia kiesése után Irán az egész iszlám világ védelmének nevében kész fölvenni a harcot Amerikával és a legkeményebben visszautasítva közönséges hazugságnak nevezte az USA Iránnak címzett vádaskodásait. Bejelentette, a Forradalmi Gárda hírszerzése 100 olyan dokumentummal rendelkezik, amelyek azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államok az egész világon terrorcselekményeket szervez és agressziót készít elő minden olyan ország ellen, amely saját érdekeinek védelmében lép fel és ellenáll az amerikai politikai kényszernek. Az USA külügyminisztériuma a beszéd elhangzása után közölte: Irán eljuttatott az USA-hoz egy hétoldalas diplomáciai jegyzéket, amelyben erkölcsi és anyagi kártérítést követel az Irán elleni amerikai világkampányért.
Az Egyesült Államok most minden erővel azon van, hogy valamilyen módon stabilizálja az egyébként áttekinthetetlen líbiai helyzetet. A legmagasabb fokozatra kapcsolták az USA propaganda-gépezetét. Líbia fölött állandó szolgálatot teljesít az amerikai légierő 193-as, SOW (Special Operations Wing) nevű különleges egységének EC130-J jelű repülőgépe, amely képes az ország valamennyi kommunikációs csatornájának ellenőrzésére, illetve arra, hogy minden kommunikációs eszközt az amerikai propaganda-anyagok sugárzására állítson át. Ez a repülőgép a legutóbbi időkben a Kuba elleni politikai manőverek eszközeként működött, ám az amerikai elemzések szerint rendkívül alacsony hatásfokkal, ráadásul a kubai katonai elhárítás technikai eszközökkel ma már képes e propaganda-központ rádió- és tv-adásait blokkolni. A repülőgép korábban több nyugati katonai akció során bevetésre került, szerepet kapott a boszniai és az iraki hadszíntéren is.
Ám minden törekvés ellenére szinte naponta adódnak váratlan politikai fejlemények és egyre inkább felszínre kerülnek a különféle líbiai és nemzetközi érdekek ellentétei. A nyugati világ bizonyos meglepetéssel tapasztalja a Líbiával kapcsolatos orosz politika óvatosságát és visszafogottságát illetve azt, hogy Moszkva egyelőre nem kommentálja a számára több, mint 10 milliárd dollár veszteséget jelentő térvesztést. A gátlástalan rombolás után a nyugati országok most viaskodnak egymással a líbiai újjáépítési projektek elosztásán. Az orosz politikai kommentárok ha nem is örömmel, de egyértelműen napirendre térnek a Kadhafi-rezsim megdöntésével járó pénzügyi veszteség fölött és azt hangsúlyozzák, hogy a térségben minden valószínűség szerint rövid távon számolni kell az orosz befolyás csökkenésével, ugyanakkor szorgalmazzák a kapcsolatok életben tartását és az új kontaktusok kiépítésének szükségességét.
Az események azonban nem a stabilizálódás jeleit mutatják. A legnyugtalanítóbb helyzet a rendszer-döntés egyik fő ereje, az Al-Kaida líbiai területen működő egysége, illetve a berber népcsoport aktivitása nyomán mutatkozik. Ezek az erők nem tekintik befejezettnek a háborút. Az Al-Kaida az algériai szélsőséges iszlám csoportokkal, míg a líbiai berberek az Algéria területén élő berberekkel közös akciókat hajtanak végre és a harci cselekmények mind nagyobb mélységben terjednek át Algéria területére. Az erősödő szeparatista törekvések nem csak az egységes Líbia szétesésével fenyegetnek, de kiélezhetik a nyugati államok egymás közötti érdekellentéteit is. A francia politika már most is zsákutcában érezheti magát, hiszen bármelyik pillanatban szembe kerülhet egy algériai területen kirobbanó, teljesen kiszámíthatatlan irányba elszabaduló gyilkos polgárháborúval, ami elkerülhetetlenül súlyos tragédiába sodorhat francia területeket is. Nem lehet tudni azt sem, hogy Berlusconi bukásának milyen következményei lesznek a líbiai-európai kapcsolatokra. Az angol-amerikai-francia versengés a líbiai természeti kincsekért nyilván érinti Németország eminens érdekeit is. A nyugati államok a színfalak mögött alkudoznak a kezükre jutott líbiai zsákmány felosztásáról és a kiszivárgott hírek szerint egyelőre csak abban értenek egyet, hogy kiszorítják a térségből azokat az országokat, amelyek nem vállaltak részvételt a Líbia elleni támadásban.
A Kadhafi-gyilkosság világpolitikai esemény
A bonyolult politikai viszonyok ellenére nem kétséges, hogy a csőcselékkel vadállati kegyetlenséggel agyonveretett Kadhafi tábornok az arab világ kiemelkedő személyisége volt. A történelmi léptékű fejlődés, amit Líbia a tábornok irányításával elért, egész Afrikára hatással volt. Az a sajátos társadalmi szerkezet, ami Líbiában megvalósult, magában hordta egy új típusú népi hatalom kiépítésének lehetőségét és a szisztéma diktatórikus jellege ellenére elméletileg utat mutatott egy népi demokratikus fejlődés felé. A líbiai modell természetesen nem hasonlítható össze a nyugati világ polgári demokráciáival, mégis világpolitikai jelentősége van annak, hogy egy nemrég gyarmati sorban lévő elnyomott nemzet néhány évtized alatt Afrikában soha nem látott intenzitású fejlődést ért el, alapjaiban megváltoztatva az egész ország körülményeit, oktatási, szociális és népjóléti vívmányok egész sorát valósítva meg.
A hadsereg fiatal ezredese, egy szegény berber pásztorcsalád gyermeke, aki a hatvanas évek végén egy égszínkék Volkswagen-bogárral járta be Líbiát, hogy a forradalma mellé állítsa a szegény lakosságot, néhány év alatt az imperialista gyarmatosító politika első számú ellensége lett. Amikor a nyolcvanas évek elején belevágott lélegzet-elállító tervének megvalósításába és a Szahara homokja alól, több ezer méteres mélységekből elővarázsolta a vizet, egész Afrika lakossága valóságos istenként tekintett rá. Kadhafi példátlan tettet hajtott végre a „nagy ember alkotta folyó”, más néven Zöld Folyó kiépítésével, ami több, mint 150 ezer hektár, évezredek óta terméketlen területet tett alkalmassá a mezőgazdasági művelés számára. Új, soha nem remélt perspektívát, reményt és biztos jövőt teremtett Afrika számára, amivel örökre beírta nevét a földrész történelmébe. A páratlan beruházást 2008-ban hivatalosan is a világ legnagyobb mérnöki projektjének ismerték el. Teljes kiépítése mindössze néhány hónappal a Líbia elleni NATO-támadás előtt fejeződött be. A hatalmas, mesterséges folyórendszer a líbiai sivatag alatt húzódó négy hatalmas tározó vízkincsére épül, s egy nemrég napvilágot látott tanulmány szerint a rendelkezésre álló víztömeg egy Németország nagyságával megegyező terület 100 méter mélységű feltöltésével egyezik meg és több, mint 5 évezredre biztosítja Líbia teljes vízellátását. A beruházás elképesztő összegbe, 25.000.000.000. dollárba került, amihez Líbia egyetlen fillér külföldi segítséget nem vett igénybe, kizárólag saját erőből építette meg. A korlátlan mennyiségű ivóvíz előállításának költsége alacsonyabb minden jelenleg ismert technológiánál. A Zöld Folyó naponta több, mint 6,5 millió köbméter vizet szállít keresztül a homoksivatagon az észak-líbiai körzetek felé. A gigantikus vízmennyiség értéke nyugati hírszerzői források szerint meghaladja az évi 60 milliárd Eurót, vagyis már ma sokkal nagyobb értéket képvisel az olajnál. A tábornok tisztában volt azzal, hogy ez a példátlan létesítmény előbb-utóbb támadásra készteti az imperializmust, hiszen egész Afrika előtt megcsillantotta a független, önálló, saját erőre alapozott fejlődés lehetőségét. A folyó harmadik szakaszának átadásakor mondott beszédében jelentette ki: „A líbiai öntözési projekt a legsúlyosabb válaszunk Amerikának, amely folyamatosan azzal vádolja Líbiát, hogy szimpatizál a terrorizmussal és olajdollárjaiból támogatja a terror-akciókat”. Mubarak elnök teljes mellszélességgel támogatta az óriási líbiai beruházást, amely sokezer egyiptominak adott munkát.
A háborús jelentésekben nemigen lehetett hallani a Zöld Folyót ért pusztításokról, de miután minden nagyvárost, így Tripolit is ez a rendszer látta el vízzel, feltételezhető, hogy súlyos károkat szenvedett a páratlan értéket képviselő hálózat. De nem csak a háborús jelentések hallgattak a világ nyolcadik csodájaként emlegetett létesítményről, a nyugati tájékoztatás gyakorlatilag mindig elhallgatta a Kadhafi fő művének számító Zöld Folyó építését. A katonai akció melletti döntésben azonban szerepet játszott az az akarat, hogy a globalista imperializmus elragadja Líbiától a páratlan kincset jelentő beruházás fölötti ellenőrzést. Vannak megfigyelők akik egyenesen azt állítják, hogy a háború igazi oka a vízkészlet megszerzése volt és ilyen értelemben a NATO támadása az ivóvízért induló nagy háborúk kezdetét jelentette. Kétségtelen tény, hogy a különböző hírszerzői elemzések mind gyakrabban említik a vízkészletek alapvető biztonsági értékét. Egy moszkvai politológiai intézet néhány hónappal ezelőtt késztett speciális tanulmányt Törökország háborús előkészületeiről és kiemelte, hogy a török ambíciók mögött pontosan az a tényező áll, hogy Ankara szíriai, és iráni területek annektálásával a térség vízkészlete fölötti ellenőrzést akarja megszerezni, így biztosítva pozícióját a régióban, valamint a nyugati keresztény államokkal szemben. Ezek a folyamatok Magyarország számára is figyelmeztetőek, hiszen a felszínre hozható vízkészletek tekintetében hazánk előkelő helyet foglal el a világranglistán.
Obama: elveszett illúziók, de jó esélyek
A legutóbbi amerikai elnökválasztás illúziókba ringatta a Bush-féle háborúktól megcsömörlött világot. Nem csak az egyszerű emberek, a profi politikusok is biztosak voltak abban, hogy Obama egy új Amerikát mutat be a világnak és a konfrontációkkal aláaknázott nemzetközi terepre a megértés és a kooperáció időszaka köszönt. Európa egyenesen örömmámorban úszott, amikor Obama elnökjelöltként Németországba látogatott, berlini fellépése az egész kampány első számú eseménye lett. Az Obamát lelkesen támogató európai lapok arról írtak, hogy a demokrácia és a szabadság korszaka váltja föl a háborús éveket. Az EU vezető politikusai arról álmodoztak, hogy az új elnök végre fölfedezi Európát mint saját érdekekkel, célokkal és lehetőségekkel rendelkező hatalmi és geopolitikai konglomerátumot, Afrikában pedig több állam szinte saját győzelmeként állította be a történelmi pillanatot, amikor színes bőrű elnök költözik a Fehér Házba. Moszkva barátsággal és az együttműködésre való készségének hangsúlyozásával várta az új elnököt. Medvegyev nem rébuszokban beszélt, hosszú évek után nyilvánvalóvá tette, hogy az amerikai kártyának ismét ott a helye a Kreml politikai terepasztalán. Mindent összegezve: kevés amerikai elnök indult olyan kedvező politikai hátszéllel és nemzetközi támogatottsággal, mint Obama.
Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világ rádöbbenjen: valami szerencsétlenség történt Washingtonban, amikor Obama elfoglalta az első számú amerikai politikus székét az ovális irodában. A nemzetközi politikában semmiféle fordulat nem következett be. Bebizonyosodott, hogy a két évtizede céltudatosan nyomuló neokonzervatív amerikai politikai elit szilárdan tartja kezében a politika stratégiai kulcsait, pozíciói nem csupán a republikánusok körében erősek, hanem a demokrata párt vezető politikusait is sikerült megnyerniök. Az elnök politikája úgy emelkedett a pátfrontok fölé, hogy teljes egészében megőrizte a háttérhatalom agresszív, expanziós karakterét. A világ csak ebben az évben döbbent arra rá, hogy az USA számára továbbra is egyedül a NATO jelenti a partneri viszony alapját és az amerikai politikai akarat megvalósításának első számú és alapvető eszköze az egész földkerekségen mozgásba hozott hatalmas katonai gépezet.
Obama érdekes taktikát követett, mert elnökségének első félidejében megtartotta választási kampányának
meghatározó stílusjegyeit, miközben az elnöki kommunikáció tartalma és az USA politikai gyakorlata mind nagyobb távolságra került egymástól. A szokatlan és bizonyos tekintetben váratlan amerikai stílus zavarokhoz vezetett az Egyesült Államok szövetségi rendszerében és eleinte értetlenséget, később inkább bizalmatlanságot keltett az ellenérdekű partnerek vezetőiben. Oroszország nem akarván rontani a megelőlegezett bizalom légkörét, lényegében ugyanazt a politikai pozíciót vette fel, mint az amerikai elnök. Vagyis maximális készséget jelzett a megegyezésre úgyszólván minden területen, miközben egyre világosabbá tette az orosz engedékenység határvonalait. Ma már egyértelműen látszik, hogy Obama taktikája kudarcot vallott. A sportnak elkötelezett amerikai elnök egész politikája arra épült, hogy csak saját elgondolásait követve végig vezeti Amerikát a globalista expanzionizmus hadiösvényén, és a mérkőzés vége felé azzal altatja el ellenfelét, hogy sorozatban hozza azokat az eredményeket, amelyekkel megnyugtatja és nem bőszíti tovább a rivális csapatot. Csakhogy Moszkva nem fogadta el ezt a csontot, ráadásul az USA jelenleg egyáltalán nem kelti a magabiztos győztes benyomását.
Az elnökválasztási esélyeket tekintve Obama mindennek ellenére nincs rossz helyzetben. Ezt főként annak köszönheti, hogy a finisnek számító idei esztendőt annak tudatában küzdötte végig, hogy a Bush-féle külpolitika folyamatosságának látványos demonstrálása mellett a belpolitikai csatározások során is el tudta kerülni, hogy egyértelmű támadási felület keletkezzen személye ellen a republikánusok számára. A kongresszusban kimondottan ügyesen politizálva gyakran kifogta a szelet az ellentábor vitorlájából azzal, hogy indítványaihoz és döntéseihez előre megszerezte az ellentábor szimpátiáját, vagy támogatását. Így az a különös helyzet állt elő, hogy az USA előtt tornyosuló problémákat sem kommunikációs, sem politikai síkon nem hozzák összefüggésbe a valójában rendkívül mérsékelt elnöki teljesítménnyel.
Nehéz választ találni arra a kérdésre, hogy egy republikánus Obama mit csinált volna másként. Valószínűleg semmit. Az Obama-figura a neokonzervatív politikai tervezés iskolapéldája, amiben az sem a véletlen műve, hogy a demokraták színeiben lett elnök. A neokonzervatív politikai stratégia évtizedek óta tisztában volt azzal, hogy közeleg az idő, amikor az amerikai belpolitika részéről bátor és döntő lépésre van szükség ahhoz, hogy a harmadik világ országaiban tapasztalható függetlenségi törekvések, a gyarmati múltért kártérítést követelő afrikai mozgalom és az imperialista-ellenes nemzeti törekvések, nem beszélve az iszlám döbbenetes térhódításáról, összekapcsolódjanak az amerikai polgárjogi mozgalmakkal. A hatvanas években egyszer már megtörtént ez a drámai találkozó, amikor az USA Kommunista Pártjának alelnöke, a legendás Angela Davis és a Fekete Párducok radikális szervezete az összeroppanás szélére sodorta az Egyesült Államok egész társadalmi struktúráját. (Lásd: Világpolitika a világválságban 2, Leleplező 2009/3.) A következetes belpolitikai erőfeszítések, a rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni kemény fellépés azonban megváltoztatta Amerika arculatát és az új image-ra a színes bőrű elnök tette föl a koronát.
A háttérhatalom támadása a szabadság ellen
Amikor Sarah Palin, a legutóbbi elnökválasztás republikánus alelnök-jelöltje, volt alaszkai kormányzó októberben közölte, hogy bedobja a törölközőt és a továbbiakban nem vesz részt az elnökségért folytatott küzdelemben, egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a következő évi amerikai elnökválasztási harc dögunalmas lesz. Annak ellenére, hogy bizonyos speciális felmérések szerint Sarah-nak, mint republikánus jelöltnek egyáltalán nem voltak rossz esélyei Obama legyőzésére, a megkönnyebbülés sóhaja mintha a republikánus oldalon lett volna erősebb. Az amerikai politikai elemzők elképesztő mennyiségű tanulmányt, kommentárt és több-kevesebb szellemességgel fűszerezett csipkelődést hordtak össze a ma is rendkívül vonzó egykori szépségkirálynőről, a Palin-jelenség pontos természetrajzát mégis homály fedi. Ami biztos, az az, hogy Sarah Palin személyisége, kisugárzása, egész stílusa, de mindenek előtt a politikához való viszonya szinte minden szempontból eltér az amerikai elnökválasztás megszokott trendjeitől. „Még jó!” – harsogná erre a szakavatott megfigyelők kórusa és idézni kezdenék Sarah időnként megdöbbentő elszólásait arról, hogy Afrika egy ország, vagy, hogy Alaszka földjéről látja Oroszországot. Egy magazin – csokorba szedve Sarah bölcsességeit - azzal a kérdéssel provokálta olvasóit, hogy mit szólnak ahhoz, hogy egy ilyen felkészületlen nő dönthet majd az amerikai nukleáris erő bevetéséről.
Mindezzel együtt tény, hogy visszavonulásának bejelentéséig Paliné volt az elnökválasztási show, sőt jelenléte a kampányhírekben azóta is igen intenzív. Mindez harsány és bátor kampányának, hihetetlen munkabírásának és célratörő, mindenki számára érthető beszédeinek köszönhető. Szereplése kérdések egész sorát veti fel, csakúgy, mint sokak számára váratlan visszalépése. A felmérések szerint népszerűsége augusztusban érte el csúcspontját, amikor a republikánus jelöltek között a második helyre küzdötte fel magát, azóta viszont fokozatosan tért vesztett, és visszalépésének pillanatában a republikánus szavazók mindössze 38 százaléka választotta volna őt az USA elnökévé.
Ezek az adatok nem adnak választ semmire. Bár Palin a republikánusok színeiben indult, kétség nem fért ahhoz, hogy személyét nem lehet a párt hivatalos jelöltjeként kezelni. Bázisát nem a republikánus kemény magra, hanem az egyszerű, tisztességes, és a nemzet hagyományaihoz hű tömegekre építette. Mint azt maga megfogalmazta, ennek az értékrendnek Isten, a család és a haza áll középpontjában, aminek a politika csak a legszigorúbb etikai normák érvényesítésével tud érvényt szerezni. Sarah Palin USA-víziója erős rokonságot mutat Ronald Reagan értékrendjével, annak egyfajta aktualizált folytatásaként. Ennek köszönhetően nem a pártérdekek, hanem a társadalmi arculat, a klasszikus amerikai szabad világ markáns vonásai tükröződnek benne. Minden bizonnyal ennek köszönhető Palin népszerűsége és az, hogy az USA több államában a pop-sztárok fogadtatásához hasonló rajongó-tömeg veszi őt körül. A politikai elit gyanakvással és féltékenységgel kíséri Palin szereplését, ami mindék párt részéről érzékelhető. Veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tartják a volt alaszkai kormányzónő fékezhetetlen dinamizmusát, a klasszikus amerikai értékek szembeállítását a mai amerikai valósággal. Több elemző rámutat arra, hogy Sarah egyszerre képviseli a legszigorúbb ultrakonzervatívizmust és a mindenn társadalmi kötöttséget átlépő popularizmust. Palin, aki nem mellesleg kitűnő kommunikátor, gyakran tudatosan rájátszik erre a véleményre, igen gyakran megtréfálva, zavarba hozva az őt cikizni akaró riportereket.
Palin vonzásának fő tényezője, hogy frontális és éles támadást indított a hatalmi és a gazdasági elit zárt hierarchiája ellen. A globalista háttérhatalom mára minden oldalról bekerítette Amerikát. A folyamatos expanzionista háborúk, az erősödő adóprés és az áttekinthetetlen pénzügyi állapotok, azaz az úgynevezett pénzügyi krízis közepette az amerikai társadalom szabadság-foka zuhanórepülésbe kezdett és hosszú idő óta ismét egyértelműen éleződő és mélyülő tendenciát mutatnak a belső feszültségek. Nem csak az amerikai átlag-ember, hanem az USA Kongresszusa számára is megfejthetetlen, titokzatos folyamatok zajlanak a pénzvilágban. Homály fedi a feneketlen egészségbiztosítási kincstár működését éppúgy, mint a háborús költségvetést, a tényleges hadikiadásokat. Külön bizottságot kellett létrehozni a szenátusban, mivel a Pentagon több, mint 2 billió dollár felhasználásáról nem ad egyértelmű képet. A hadügyi költségvetés auditálása két év óta megoldatlan. Ebben a helyzetben Palin indokoltan emeli fel szavát, hogy veszélyben az amerikai társadalom függetlensége és szabadsága! És ez minden, csak nem populizmus. Fél évszázaddal ezelőtt a legendás Ike, Dwight D. Eisenhower elnök komor búcsúbeszédben figyelmeztetett: óriási veszéllyel került szembe az USA. A katonai-ipari komplexum, az imperialista nagytőke legagresszívebb szövetsége bekeríti és maga alá gyűri a politikát. Sarah Palin szavai most arra utalnak, hogy a háttérhatalom, azaz a pénzvilág, az ipari és a hadiipari csoportok megtámadták az amerikai társadalmat. A politikai és a gazdasági folyamatok teljesen kikerültek a társadalom látóköréből, a „haver-kapitalizmus” szövevényes, átláthatatlan mechanizmusai a legklasszikusabb amerikai érték, a szabadság ellen indítanak háborút.
Palin: a választás jogát vissza kell adni az amerikai népnek
A Sarah Palin ellen a kampány kezdete óta folyó éles támadások azonban nem tudták megtörni a politikusnő diadalmenetét. Palin még nem indult olyan választáson, ahol veszített volna. Nimbusza, vonzereje ma is rendkívül erős. Szokatlan és váratlan húzása volt, hogy a nyár folyamán több nagy amerikai mozihálózatban kezdte el forgalmazni a „Legyőzetlen” című – saját magáról készült – riportfilmet, amely óriási sikert aratott. Több mozi jelezte, hogy a Harry Potter óta a legmagasabb nézőszámot érte el. Mindenütt hatalmas tömeg várta a Palin-stáb „nemzeti busz”-ként emlegetett autóbuszát és a hivatalos kampányprogram után nem volt ritkaság, hogy az emberek 3-4 órát álltak sorba, hogy Sarah közelébe kerülhessenek és egy pillanatra megérinthessék őt. Fantasztikus népszerűségének forrását sokan abban látják, hogy egész kampányát a politikai osztály elleni harcra építette és az egyszerű, dolgos amerikai polgárok civil kezdeményezéseinek korszakát hirdette meg. A pártok kulisszái mögött kialkudott reformok nem segítenek Amerikán – jelentette ki. Harcos kiállása az állami hatalom korlátozása, az energiafüggetlenség megteremtése, a költségvetés radikális csökkentése, a katonai kiadások leszorítása mellett pozitív visszhangra talál a nép körében, csakúgy, mint a politikai elit üzleti kapcsolatainak nyilvánosságra hozatala, a kongresszusi tagok anyagi helyzetének rendszeres ellenőrzése, az adócsökkentés a középosztály és az adóemelés a nagytőkések számára. Palin éles szavakkal ostorozza az álszent és csak a hatalmas költségvetési összegek eltűntetésére alkalmas Obama-féle társadalombiztosítási reformokat. A munkanélküliség csökkentését a magánvállalkozások élénkítésében, a helyi foglalkoztatási lehetőségek bővítésében jelölte meg, szembefordulva minden olyan elképzeléssel, ami a társadalmi szolidaritás ürügyén a munka nélkül megszerezhető jövedelmek fenntartására irányul. A Palin-program leglényegesebb eleme azonban a szabad piac szabadsága és az üzleti tisztesség érvényesítése. A hatalmi elitet ma a „haverkapitalizmus” átláthatatlan szövevénye rejti el a nyilvánosság elől és Sarah ennek szétzúzását tartja a legfontosabbnak ahhoz, hogy megváltozhasson Amerika.
Vannak kritikusok, akik kételkednek abban, hogy Sarah Palin komolyan gondolja az általa hirdetett reformokat és csak saját népszerűségét akarja növelni populizmusával. A két párt nagyágyúi azonban veszélyt éreznek, és nyilvánvalóan óriási nyomást gyakoroltak rá, hogy visszalépjen. Lejárató kampányok egész sorát szervezték meg ellene, nem kímélve magánéletét sem. Visszalépése is új helyzetet teremtett. Először is mindenki biztos abban, hogy Palin nem fordít hátat a politikának, akár szuperkommentátorként, akár egy új politikai szerveződés vezetőjeként továbbra is számolni kell vele. Visszavonulása óta ráadásul teljes intenzitással folytatja országjárását és arra bíztatja honfitársait, hogy a tényleges változást elősegítő jelöltre szavazzanak, bár egyelőre nem nevezte meg, kire gondol. A republikánus elnökjelöltek azonnal észrevették: Palin visszavonulása gyakorlatilag azt jelenti, hogy ő lesz a királycsináló a republikánus táborban, vagyis szerepe, politikai súlya tovább nő. A republikánus nagymenők nyilatkozatai fölöttébb érdekesek, hiszen korántsem a búcsúzásról szólnak. Egyszerre cseng ki belőlük a megkönnyebbülés és a jövőre vonatkozó óvatosság. „Sarah Palin egy jó barát, nagy amerikai és igaz hazafi, aki továbbra is erősen képviseli majd a konzervatív értékeket és azt, hogy Washingtonban változás kell”- jelentette ki Rick Perry texasi kormányzó. John McCain szenátor, a másik konzervatív nagyágyú úgy nyilatkozott, hogy „kétség nem férhet ahhoz, hogy Palin még fontos szerepet fog játszani a republikánus párt és egész Amerika életében”. Michele Bachman, a konzervatívok másik nő-elnökjelöltje pedig csak annyit mondott: „Palin kormányzó jó barátom és azt gondolom, jól látja a mi világunkat”.
A Palin-jelenség igazi szerepe, hatása pillanatnyilag nehezen mérhető fel. Az azonban bizonyos, hogy elvetette a magvát annak az eszménynek, hogy Amerikát csak egy harmadik erő változtathatja meg. „A választás jogát vissza kell adni az amerikai népnek – mondta Sarah, hozzátéve: véget kell vetni annak, hogy a politikai elit egymás között döntse el, kié a hatalom és a győztesek zsíros állami pozíciókkal, dollármilliókkal köszönjék meg a támogatást. „Ha fel akarjuk lendíteni az amerikai gazdaságot, először a haverkapitalizmus hatalmát kell megdönteni” – mondta az Iowa-i teaparty-rallin összesereglett, lelkesen ünneplő tömeg előtt.
Reagan zászlója Palin kezében
Sarah Palin kritikusai is elismerik; több, mint meglepő, hogy tábora nem fogyatkozik visszalépése óta sem. A Palin-rendezvényeken most is rengeteg a résztvevő, és híveinek kemény magja ugyanúgy, mint korábban, szívesen vállalja a több órás utazgatásokat, csak, hogy ott lehessen a gyűléseken. Táborában többségben vannak a republikánus szavazók, de nagyon sok demokrata-szimpatizáns is látogatja az „egy nemzet-út” állomásait. Könnyen lehet, hogy mindez nem véletlen, hanem Sarah pontosan megtervezett „félrevezető” kampányának előre bekalkulált következménye. Bizonyos vélemények szerint a politikusnő mostani kampánya rendkívül komoly szondázása, vagy inkább főpróbája annak, hogy a legközelebbi elnökválasztáson egy teljesen új alapokon szerveződő támogatással elfoglalja a Fehér Házat. És ennél a pontnál egy nagyon fontos kérdésre kell rámutatni: Ronald Reagan politikai örökségére. Nem holmi szeszély, vagy pusztán a véletlen műve, hogy Reagan képe kizárólag Palin választási plakátján látható, méghozzá egy olyan, interneten terjesztett változatban is, ahol a Reagan elnök kezében tartott amerikai zászló néhány másodperc múlva Sarah kezében tűnik fel. A Leleplező olvasói több olyan írásunkkal találkozhattak az elmúlt években, amelyek arra utalnak, hogy a reagan-i aranykor után drasztikus változás történt az USA hatalmi szférájában: a neokonzervatív, agresszív globalizmus teljesen bekebelezte az amerikai kormánygépezetet. Reagan leköszönése óta teljesen egyirányú Washington politikai pályája, az ifjabb és idősebb Bush, Clinton és Obama ugyanabba az irányba viszi Amerikát, ami alapvetően mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból igaz. Reagan elnök álma a klasszikus, szigorú erkölcsökre épülő dolgos társadalom, tisztességes viszonyokra alapozott fejlett, prosperáló gazdaság, illetve az amerikai katonai és gazdasági potenciállal sokoldalúan biztosított, szilárd és kikezdhetetlen nemzetközi pozíció, amit a legnagyobb rivális hatalmakkal, első sorban a Szovjetunióval közösen kialakított kollektív, kiegyensúlyozott biztonsági rendszer szavatol. Reagan – saját meglátása szerint – ehhez megfelelő, bátor és kreatív partnert talált az általa „makacs kommunistának” nevezett Gorbacsov szovjet pártfőtitkár személyében.
A történelem azonban más irányt vett. Reagan leköszönését követően a politikai örökségről komoly formában nem sok szó esett, sőt az évek folyamán egyre inkább egyfajta dekorációvá degradálták, amellyel a legagresszívebb globalista expanziót próbálták szalonképessé tenni. Az erdei sétán született amerikai-szovjet megállapodásnak azt a pontját, amely a Varsói Szerződés feloszlatását azzal az amerikai vállalással ellensúlyozta, hogy a NATO nem terjeszkedik kelet felé az Oderán túl, az USA félresöpörte és egész kelet-európát integrálta a nyugati katonai szervezetbe, alapvetően megváltoztatva ezzel az oroszok biztonsági pozícióit. Mostanra köszönt be az a korszak, amikor az intenzív fegyverkezés, az állandó háborúzás és a minden földrészre kiterjedő amerikai uralom biztosításának felmérhetetlen költségei katasztrofális pénzügyi válságba sodorják az egész világot. A megfizethetetlen eladósodás csapdájából nincs kiút. A háttérhatalom kiadta a parancsot a megszorítások fokozására, ami mindenütt a társadalmi feszültségek kiéleződéséhez, gazdasági regresszióhoz, politikai válságok sorozatához vezet, nem beszélve a súlyos nemzetközi konfliktusokról, amelyeket nem csillapít, hanem erősít az a tény, hogy az amerikai politika első számú eszközévé lépett elő a hadsereg és a háború. Az Egyesült Államok, a világ legerősebb állama a közvetlen közelébe jutott annak, hogy maga is saját csapdájába essen.
Sarah Palin ebben a helyzetben döntött úgy, hogy újra fölemeli Reagan zászlaját és egy megtisztuló, erős és prosperáló Amerika építésére hívja táborát. Ez a tábor első sorban nem a pártvonalak, hanem a klasszikus amerikai értékrend, mindenek előtt a szabadság és a demokrácia alapján áll össze. Tulajdonképpen eddig is jelen volt az amerikai társadalomban, de határozott politikai karakter nélkül alakított kisebb-nagyobb közösségeket, helyi akciócsoportokat. Ez a tea-party-nak nevezett közösséget nehéz határozottan jellemezni – pláne idegen szemmel -, mert kizárólag és speciálisan a legkarakterisztikusabb amerikai eszmeiség kereteiben fogalmazza meg elveit. Három alapvető ideája: a felelős költségvetés, az alkotmányosan korlátozott kormányhatalom és a szabad piac. Obama hatalomra jutása óta a mozgalom megélénkült, ami első sorban annak köszönhető, hogy álláspontja szerint az Obama-adminisztráció a szegényeket és a gazdagokat támogatja, de teljesen magára hagyja, sőt hátrányba sodorja a középosztályt. Mára a tea party hazafiak mozgalma az USA legnagyobb protest-csoportját jelenti. Politikai karaktere ugyan nemigen határozható meg egyértelműen, hagyományai azonban a konzervatív republikánusok felé mutatnak. A republikánus elnökjelöltek ezért megkülönböztetett fontosságot tulajdonítanak e tábor megnyerésének, amelyik ugyanakkor teljesen szabadon, gyakorlatilag központi irányítás nélkül tevékenykedik. Uralkodó nézetrendszerük sem egyöntetű, bár érzékelhető, hogy most dühödt tiltakozással fogadják a kormány intézkedéseit. Az Amerikai Katolikus Egyetem katolikus tanulmányokkal és társadalom kutatással foglalkozó intézete (Institute for Policy Research and Catholic Studies) az elmúlt évben tanulmányozta a tea party mozgalom aktuális helyzetét és arra a következtetésre jutott, hogy a mozgalom az átalakulás és a formálódás stádiumában van, erős ellenérzést tanúsítva az Obama-kormányzattal, különösen a látszólag jótékonykodó „dadus-állammal” szemben.
Öljétek meg Sarah Palint!
Figyelemre méltó, hogy az elmúlt évben az amerikai egyházi társadalomkutató intézetek figyelme határozottan a Tea Party mozgalomra összpontosított. Több tanácskozáson elemezték azokat a politikai és eszmei folyamatokat, melyek következtében országszerte új lendületet kapott a mozgalom és arra a következtetésre jutottak, hogy az Obama kormányzat politikája egyenesen kiprovokálta az amerikai értékrend újrafogalmazását, és ez szinte minden társadalmi rétegre igaz. A Tea Party egyértelműen a konzervatív bázis spontán mozgalma, mégis kimutatható benne az a bizonytalanság, ami mára az egész amerikai társadalomban megmutatkozik. A hatalmi elit öntörvényű működése, az egyéni szabadság egyre erősebben érzékelhető korlátozása, a szabad piacot elnyomó globalizmus kikezdte a hagyományos amerikai értékek érvényesülésének lehetőségeit és a társadalmi tendenciák iránya végzetes fordulatot vett: a fejlődés, a szabadság és a gazdagodás helyett a bizonytalanság, a megszorítások és a rég nem tapasztalt lecsúszás réme fenyegeti az embereket. Bár nem beszélnek róla, tény, hogy fokozódnak a belső feszültségek. A kormány több milliós befogadóképességű titokzatos táborokat létesít az ország különböző részein, a titkos biztonsági szervezetek nyomon követik az emberek minden pillanatát, minden szavát, minden cselekedetét. Az USA-ban ma minden ötödik család a szegények kategóriájába tartozik és ez az arány a színes bőrű lakosság esetében minden negyedik családra vonatkozik. Nem élénkül a gazdaság, fokozódik a munkanélküliség, miközben a lakosság egyre nagyobb része ellenzi a segélyprogramok kiszélesítését. A kormány tehetetlen a most már több, mint 11 milliós illegális bevándorlással szemben. Növekszik a szegények és a gazdagok közötti szakadék, a középosztályra elviselhetetlen adóterhek nehezednek, egyre nagyobb mértékűek az elvonások és a megszorítások, miközben az USA hadereje folyamatosan háborúzik a Föld különböző régióiban. Az egyszerű amerikai állampolgár számára lassanként teljes homályba vész az amerikai politika karaktere és egyáltalán nem győzelmi hangulat uralkodik az országban. A minden oldalú bizonytalanság sokkal inkább frusztrálja és megfélemlíti az embereket.
Ebben a helyzetben ugrásszerű növekedésnek indult a Tea Party mozgalom, aminek legfőbb jellegzetessége, hogy rengeteg olyan embert von be a politika mozgáskörzetébe, aki eddig távol tartotta magát minden militáns aktivitástól. Mindez oda vezetett, hogy a Tea Party ma már szinte csak a változás, a fordulat követelésében egységes, miközben a mozgalmon belül egymással korántsem harmonizáló nézetek uralkodnak. Robert Scirico atya a michigani Katolikus Actio Intézet igazgatója egy előadásában arra világított rá, hogy a Tea Party mozgalom egységes ugyan a kisebb állam és a kisebb politikai hatalom követelésében, a katolikus érzékenység és a hagyományos amerikai értékrend őrzése mellett azonban a mozgalomban már-már anarchista nézetek is dominálnak köreiben. Az amerikai egyházak alapvetően támogatják azt a törekvést, hogy az emberek ügyeit helyben, az adott közösségek szintjén kell intézni és a kormány csak kivételes esetekben avatkozzon be a mindennapok életébe. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Tea Party pillanatnyilag inkább egy színes populista áramlatra, semmint egységes politikai mozgalomra hasonlít.
Sarah Palin az első pillanatban felismerte a mozgalomban rejlő politikai lehetőséget és országszerte mozgásba hozta a Tea Party csoportokat. Nem lehet megjósolni a jövőt, de legújabb és immáron nem lokális csapat a TEA PARTY OF AMERICA nevet választotta, ami talán arra utal, hogy a mozgalom új, egységesebb arculattal és nagyobb önállósággal akar szerephez jutni az amerikai politikában. Sarah Palin ma kétségtelenül az első számú sztárja a Tea Partynak és nagymértékben az ő döntésétől függ, hogy a sokmillió Party-szavazó melyik republikánus jelöltre adja voksát.
Palin visszalépése az elnökjelöltségtől azt jelzi, hogy egyelőre nincs itt az ideje annak, hogy a Party önálló tényezőként induljon a választásokon, de a közeli jövő ugyanakkor ezt sejteti. Amerikában egyre forróbb a levegő. A Tea Party fellépése nem kis aggodalmat kelt a szegények, mindenek előtt a színes bőrűek körében. Nemrég egy televíziós sztár – saját bevallása szerint viccből, de figyelmeztetésül is a szerinte a színes bőrű lakosságot sértő kijelentésekre – honlapján felszólítást tett közzé: „Öljétek meg Sarah Palint!” Mindenki megdöbbent azon, hogy néhány óra alatt több tízezren csatlakoztak a felhíváshoz.
Következő számunkban folytatjuk
